Koncsol László nyolcvanéves, Nagy János már egy ideje átlépte a bűvös választóvonalat. A két művészt nagyon ritkán látni együtt, de előfordul… Hajdanán, az ifjúság szárnyakat növesztő idejében sok-sok közösen eltöltött nap, óra, perc volt csak az övék.
Koncsol László Bagatellek című kötete zömében négysorosokat fog egybe, olyanokat is, mint a Szülőfalum nyelvén, 2014. június 1. című nyúlfarknyi vers. „Épp ma lettem hetvennyóc, még tíz év és nyócvannyóc, hetvennyóc vagy nyócvannyóc, nekem aztán végképp nyóc.
Kedves László, melletted ül volt osztálytársad és kedves barátod, Nagy János szobrászművész… Mindketten „egyformák” vagytok, olyan vonatkozásban, hogy hófehér a hajatok, neked a bajszod és szakállad is, Nagy Jánosnak meg a jellegzetes bajusza.
NagyJános (továbbiakban NJ): Laci barátom viszont kopaszabb, mint én!
Koncsol László (továbbiakban KL): Már meg is szólalt! Van nekem egy versem… Elhagyott a hajam kóca, ez a címe… Mindjárt megkeresem…
(Fotó: televizio.sk)
Laci, amíg megtalálod a négysorosok rengetegében, megkérdezem Jánost, hogy gyakran találkoztok-e?
NJ: Nagyon ritkán… És… rettentően hiányzik. Régen voltak olyanok, akik megkérdezték, testvérek vagyunk-e? Ugyanis nagyon egyformán gondolkoztunk, s ha elkezdtünk egy gondolatot, a másik folytatni tudta. Ez is hiányzik. Igaz, valamikor nagyon sokat voltunk együtt, de mára, amikor még többet kellene együtt lennünk, űr támadt.
KL: Igen, de Jancsi kóbor lélek, most éppen, ha jól tudom, Tatára költözött, Magyarországra.
Az egy szép város…
KL: Csak ámulok és bámulok, hogy mennyire. Láttam a televízióban egy sorozatot róla, és fáj a szívem, hogy nem lehetek Jancsi közelében. Már nincs kocsim, nehéz lenne oda eljutnom. Szóval Jancsival tizenöt éves korunktól ismerjük egymást. Komáromban a sors, a Jóisten egymás mellé sodort bennünket, padtársam volt… Ha összevesztünk… az előttem lévő padban ült… ott súgtam neki… és ott súgott ő nekem. Három évig jártunk egy osztályba…
NJ: Ellenőrizte a szerelmes verseimet, mert abból rengeteg volt… Jókai ehhez képest keveset írt.
KL: Jancsi állandóan szerelmes volt…
Meg a másik osztálytárs, Zs. Nagy Lajos is… ő mesélte…
KL: Ő volt a másik… Jancsi jobbról súgta a fülembe a szerelmes verseket, Lajos balról. Persze nem nekem címezték őket. Kint, a szigeten sétálgattunk, ott történt a felolvasás… versmondás.
(Fotó: MMA)
János a szobraiba is beleálmodta, varázsolta az örök nőt…
KL: Két dolog van a szobraiban… A nő… és a ló… A lú, ahogy ő mondja. Hahaha… Gyönyörű nőket és gyönyörű lovakat farag Jancsi. Csodálatosakat.
NJ: Azért szeretem a lovakat, mert azok nem öregszenek. A többit nem mondom tovább… (nevet)
De a két ősz hajú sem öregszik ezek szerint…
KL: Persze… Itt van például ez a versike… Tudni kell, hogy négy éve eltört a lábam. Combnyaktörésem volt, azóta sajnos bicegek, nem tudom az erdőt járni, pedig nagyon szerettem a fák között bolyongani. De írtam egy verset Bicebóca kabóca címmel. Nyolcvanéves bicebóca, elhagyott a hajam kóca, Szólongat a kerti lóca, törött lábú, vén kabóca.
Koncsol László elmondta, hogy Nagy János Tatán él. Hogy került oda? Mit csinál Tatán egy szobrász?
NJ: Tízéves korom óta küzdök itt, ebben az országban, s elég volt. Ami maradt, az a pici kis idő, azt szeretném magamnak megtartani… befejezni az életművemet. Ezért mentem el.
Mi kell érteni az alatt, hogy „befejezni az életművemet”?
NJ: Az embernek van egy álma. „Életálma”, amelyet, lehetőség szerint, valóra kell váltani. Talán most sikerülhet. Egy Csaba királyfi munkán ügyködöm.
Milyen lesz, ha elkészül? Valószínűleg minden művész ki van egy kicsit szolgáltatva, hiszen anyagiak nélkül nagyon nehéz valamit is „tető alá hozni”.
NJ: Mindenki a pénzt emlegeti… Hagyjuk a pénzt. Ha kell, majd lesz. Csaba testvér sem nagy pénzzel kezdte a dolgokat és sikeres a munkája. Hogy milyen lesz a szobor? A szkíta művészetet folytatom, az ősi magyar művészetet… Ez az álom.
Már nem fiatal, sietnie kell. Milyen gyorsan tudja a munkát elvégezni?
NJ: Gyorsabban, mint a hivatalnokok a fiókok közt. (nevet)
Nagy János hogy látja, lehet-e pótolni valamivel a régi barátokkal való találkozást?
NJ: Nem, mert mennek elfele… Egyre kevesebben vagyunk, és egyre messzebb kerülünk egymástól. Pedig jó lenne gondolatokat cserélni… és megint fiatalnak lenni. Mert ha találkozom Lacival, újra előjönnek az ifjúkori „marhaságok”, a sok kedves dolog, régi élmény. S az ember olyankor fiatal. Erre a mámoros érzésre nagy szükség van.
