Többször olvastam már a felvidéki sajtóban iskoláink, elsősorban a gimnáziumok, köztük a magyar intézmények rangsorolásáról. Jogosan kifogásolták az illetékesek, hogy az értékelés során nem vették figyelembe az iskolák ama rendezvényeken elért eredményeit, amelyeket nem az oktatási minisztérium, avagy tanügyi szerveink égisze alatt szerveztek.
Ha ez így volt, én akkor sem értem mindig, minek alapján alakulnak ki néha meglepő sorrendek, rangsorolások, melyeket olykor a sajtó hasábjain is láthatunk. Nem akarok most ebbe részletesebben belemenni, valakit megbántani, hiszen korántsem ez a szándékom. Az érintettek pedig nyilván tudják, miről lehet szó, és mire gondolok.
Pedagógusként sok mindent megéltem az elmúlt évtizedek során, immár nyugalmazott tanárként pedig elmondhatom: a nálunk végzett felmérések, ellenőrzések, értékelések és rangsorolások bizony sok-sok kívánnivalót hagytak, hagynak maguk után.
Valamennyinek sokféle változatával találkoztam. Volt már didaktikai teszt, próbafelvételi, monitor, kis- és nagyfelmérő, belépő- és kilépő teszt, negyedévi és félévi dolgozat, szlovák nyelvi terminológiai felmérés. Mind megcélzott valamit, valamennyin igazítani, kozmetikázni lehetett, kellett valahogy. Mondván az iskola, a megmaradás, a dicséret érdekében.
Leginkább a monitoros eljárás döbbentett meg nyugdíj felé közeledő éveimben. Mert azt tapasztaltam, hogy a kérdéseket sokszor nem gyakorló, nem megfelelő pedagógiai tapasztalattal rendelkező tanárok állították össze.
Irodalomból például most már nem a száraz adathalmaz felmérésére törekedtek, ám mintha átestek volna a ló másik oldalára. Műelemzési ismereteket kértek számon az alapiskolák gyengébb tanulóitól is, akiknek sokszor bizony a szöveg elolvasása, értelmezése is gondot okozott. Matematikából meg olyan kérdések lehettek, amit maguk a tanárok is nehezen oldottak meg. Legalábbis ezt tapasztaltam szűkebb köreimben. Két-három tanárnak is gyakran össze kellett dugnia a fejét, hogy megbirkózzon egy-egy példa megoldásával. Akkor vajon mit kívánunk a diákoktól?
Beszélhetnénk a monitorozás lebonyolításának tisztaságáról is. Már mindent kitaláltak újabban arra, hogy a munka tisztának tűnjék. Küldték az anyagot lezárt, lepecsételt borítékokban futárral; jött az ellenőr a közeli középiskolából meg a szomszédos alapiskolából. Ám mindig volt valahogy lehetőség arra, hogy kozmetikázzanak, eljusson a megoldás kulcsa a nehezen boldoguló tanulóhoz is.
Tudom, mindezt nem lehet általánosítani, de elég, ha ilyen dolgokra több tucat iskolában sor kerül, a rangsorolás máris nem ér semmit. No meg hát nem is lehet ilyen szigorúan egységes, olykor formális kritériumok alapján összevetni, rangsorolni. Mert nem mindegy, hogy az elért átlagot 4-5, avagy 40-50, sőt 100-120 diák munkája alapján kaptuk meg. Mint ahogy az sem mindegy, hogy leszakadt régióban, illetve egy városi elit iskolában nyújtott teljesítményről beszélünk-e.
Beszéljünk még egy kicsit az úgynevezett tanfelügyelői ellenőrzésekről, „inspekciókról”, igazgatói látogatásokról is. Újabban az ilyen ellenőrzéseket hetekkel a látogatás előtt be kell jelenteni. S mit tapasztalt az idős pedagógus? Hogy ilyenkor valahogy a középszer is fel tud készülni. Sőt, mivel mindent bevetett, őt értékelték a legjobban. Mert volt nála minden hókusz-pókusz: segédeszközök garmadája, prezentáció, körben ülés, padok szembefordítása. Csak valahogy az nem jött ki az egészből, hol tartanak tudásban, kreatív gondolkodásban a gyerekek, hogyan kezdenek egy probléma megoldásához, értik-e, amiről beszélnek.
Aztán olyannal is találkoztam, hogy jó előre ismerve az egy hétig is tartó szakinspekciót, a hosszú éveken futtatott, képesítés nélküli, de „nagyon bevált és közkedvelt” tanító úgy oldotta meg a dolgokat, hogy hirtelen hosszú távra kiíratta magát orvosával. Ám a betervezett óralátogatásokat a tanfelügyelő urak abszolválni akarták, ezért egy ugyancsak az adott területre képesítetlen nyugdíjas oktatót hívtak be, hogy az órákat letanítsa. Vajon itt mit akartak megtudni a felügyeletet végző szakemberek ebből?
Az igazgatói, igazgatóhelyettesi óralátogatások külön elemzést igényelnének. Mert ezek nagy része sok esetben igen formális, vagy célzatos, avagy meg sem történt, csak aláíratták a pedagógussal a fikciót.
Természetesen tudom, hogy vannak az általam érintett dolgoknak becsületesebb változatai, forgatókönyvei, lebonyolítási folyamatai is. Ezeket a tapasztalatokat kellene átadni, nem pedig a csalásokat, szemfényvesztéseket tovább éltetni, átpuskáztatni egyik helyről a másikra; a tanárt meg közben ellehetetleníteni az irdatlan sok, legtöbb esetben semmit sem érő adminisztrációval: kimutatás, tanterv, jegyzőkönyv, kiértékelés gyártásával.
