A galántai reszocializációs (azaz paradox módon a társadalomba való visszavezetést szolgáló) intézményben történtekben az a legszomorúbb, hogy egyáltalán nem számítanak egyedi esetnek, s hogy az elesett emberek végtelen kiszolgáltatottságának pszichológiai tankönyvekbe illő példáját adják.
A drogproblémákkal küzdő fiatalkorú lány, akit az intézet alkalmazottja megerőszakol, éppoly kiszolgáltatott helyzetben van, mint az idősek otthonának lakói, akikkel büntetlenül lehet gorombáskodni, vagy a pszichiátriai intézetek kezeltjei, akikkel az előbbi két visszaélés mindegyikét el lehet követni.
Az intézet falai ebből a szempontból vastagok (még akkor is, ha egyébként átsüvít rajtuk a szél), ahonnan nem hallatszik ki a panasz. Arról nem is szólva, hogy azok számára, akiknek mindezen visszaélésekkel szemben a leghatározottabban fel kéne lépniük, kényelmesebb nem meghallani a segélykérést.
S hogy az esetlegesen háborgó lelkiismeretüket (ha egyáltalán van nekik) eredményesen elaltassák, jönnek az ilyenkor megszokott sémák, hogy az egész meg sem történt. Mert ugyan miért is hinnénk egy drogos tinédzsernek, vagy egy szenilis idős embernek, netán egy lelki betegnek…
Ha tessék-lássék indul is valamilyen vizsgálat, kihallgatják az érintetteket, azok mindent tagadnak. A kollégák pedig tartják magukat a három majom bölcsességéhez (nem látok, nem hallok, nem beszélek), mert vajon kinek hiányzik a botrány, ki akar magának kellemetlenséget?
A vezetőség azért nem, mert félti az intézet hírnevét, a kollégák pedig az állásukat. Meg aztán, ha bevallják, hogy esetleg észleltek valami rendelleneset, akkor felmerül a kérdés, miért nem léptek az ügyben. Ami pedig a bizonyítást, a kihallgatásokat illeti, nos, a sértett szempontjából bizony az sem egy leányálom, az átélt trauma még csak az első felvonás, melyet továbbiak sorozata követ.
Jönnek a végeláthatatlan kérdések, miszerint valóban sor került-e az erőszakra, tudja-e bizonyítani, nem a beleegyezésével történt-e, és így tovább… A kínos részletekre kiterjedő faggatózás bizony sokakat eltántorít attól, hogy vállalják a feljelentéssel járó tortúrákat. Ilyenkor aztán a kiszolgáltatott ember a környezet gyanúsítgatása hatására gyakran maga is elhiszi, hogy ő is felelős a történtekért.
Ezzel kapcsolatban Feldmár András, a magyar származású, Kanadában élő pszichológus a következőket mondta: „Amíg ugyanis nincs kimondva, hogy van emberi felelős a történtekért, addig nem tudjuk azt sem megvizsgálni, hogy hol van a saját felelősségünk határa.”
Natália esete tehát sajnos egyáltalán nem egyedi, s bárhogyan is végződik, rajta kívül még kiszolgáltatott emberek százai számára soha nem ad elégtételt az igazságszolgáltatás, mert sérelmük el sem jut odáig…
