Minél többen kóstoljunk bele, milyen az, amikor érezzük egymás közelségét, erejét. Hogy a Soros-mintás, polgári és neoliberális, nemzetellenes eszmék hirdetői frászt kapjanak csődületünktől, mert alig várják, hogy Felvidéken ne csak a magyarság, a sírfelirataink is elkopjanak…
Mi tagadás, régi álmom volt, hogy eljussak egyszer Baszkföldre, az Euskadi-ba, ahogy ők hívják a Pireneusok völgyeiben és a Vizcayai-öböl partján elterülő hazájukat. A Camino de Santiago északi, hegyekkel nehezített vonalát gyalogosan járva igyekeztem képet nyerni róluk, szóba elegyedni velük egy silány, spanyol-angol keveréknyelven. Maguk sem tudják honnan származnak, de nem kevesebb, mint négyezer éve élnek itt, dacolva a történelem viharaival, amiből kijutott nekik bőven.
Nyelvük csakúgy, mint a miénk toldalékoló, ragozással képzett, hangzása számomra az ural-altáji nyelvekre emlékeztet, rovásírásuk és magukra hagyatottságuk nagy hasonlóságot mutat a miénkkel. Mára csaknem beolvadtak a spanyol többségbe, amely csak jóval később alakult nemzetté, és fokozatosan települt be a Pireneusok festői szépségű, ásványi kincsekben, legelőkben gazdag völgyeibe, akárcsak Erdélyország szaporasággal megáldott házirománjai.
Első államuk, a Pamplonai Királyság 824-ben alakult, és később a nagyobb kiterjedésű Navarrai Királyság vette át helyét, amely örökös harcban állt függetlensége megvédéséért. Ez a királyság végül is Kasztília kebelében landolt, északkeleti része viszont Franciaország zsákmánya lett. Ez a régió elszakadási alkalmat remélve szembeszállt a francia forradalommal, hogy aztán vesztesen teljes elnyomásban lehessen részük a mai napig is.
Baszkföld spanyolországi része harciasságának köszönhetően megőrizte viszonylagos önálló státuszát, egészen a spanyol polgárháborúig, amikor is véres csaták zajlottak köztük és Franco hadai között. Az Ebro pireneusi folyóban baszk vér folyt, még ma is olvasható a „Halál völgye” felirat a Szent Jakab-út ezen részén. Franco tábornok véres elégtételt vett rajtuk, szétbombázta városaikat, és nyelvük használatát is betiltotta.Tilos volt otthonukon kívül baszkul beszélni, templomaikban anyanyelvükön misézni. Betiltottak mindennemű baszk kulturális tevékenységet, minden baszk iskolát bezártak, tilos volt nem spanyol neveket adni az újszülötteknek.
Franco halála után egy népszavazás eredményeként teljeskörű autonómiát kaptak, saját parlamenttel, regionális kormánnyal, három decentralizált tartománnyal. A baszk azóta hivatalos nyelvvé vált és egyenrangú a spanyollal.
A feliratok többségükben baszk nyelvűek, ami az oda vetődő idegennek nem kis gondot okoz. A népszámlálási adatok szerint a szomszédos navarrai régióval együtt két és fél millióan vallják magukat baszknak, de csak alig hatszázezren beszélik aktívan a nyelvet. Így mára meglehetősen szomorú kontrasztot nyújtanak a baszk feliratok az utca emberének nyelvével, mert bárhogy is hallgatóztam, nem hallottam senkit baszkul beszélni. Baszkföldön ezért nem éppen aktuális a „nyelvében élő nemzet” fogalma, mert identitástudatuk inkább dicső múltjukban, kultúrájukban gyökerezik. Egyelőre előnyben részesítik a spanyolt gazdagabb szókincse miatt, mert a fejlődésében megrekedt baszk nyelvet csak 1980-ban sikerült végre hivatalosan „közös fedél alá hozni” a nyolc legismertebb nyelvjárásból.
A széleskörű autonómia és a baszk nyelv kodifikálása óta azonban nagyot fordult a kocka, mert háromszorosára nőtt az anyanyelvükön tanulók száma. Ez annak is köszönhető, hogy három jónevű, külhonban is elismert egyetemük van, legnagyobb köztük a Baszkföldi Egyetem, négy kampuszával, évente harminc-negyvenezer diákkal, melynek fele baszk nyelven tanul, így aztán óvodáskortól az egyetemig megvalósítható az anyanyelvi oktatás folytonossága és fejlődése.
Ha jól számoltam, Baszkföldön ma több mint negyven politikai párt és mozgalom van bejegyezve, sokuk baloldali, sőt sajátságos, modifikált marxista ideológiai alapon szerveződik, de mindegyikük közös nevezője a nemzet védelme, az autonómia fejlesztése, és néhányuké a teljes függetlenség elérése is.
Nincs létjogosultsága olyan pártnak, amely az asszimilációt támogatná, mert a megvetés sorsára jutna.
A legutóbbi választáskor öt párt jutott be a baszk parlamentbe, élükön a Baszk Nacionalista Párt a maga 38 százalékával. Viszont a valaha legvehemensebb, függetlenségért kiáltó párt, a Batasuna be sem jutott, mert szoros összefüggésben állt az ETA félkatonai szervezettel, amely a nép ellenérzésének megfelelően beszüntette tevékenységét. A baszkok egy bizonyos hányada még álmodozik a független baszk államról, de a többség úgy véli, az autonómia keretein belül is megoldható a nemzet felemelkedése és jövője, amennyiben megfelelően elkötelezett vezetőket választanak ehhez. És ha már van jövőkép, baszk gyerekek is születnek hozzá.
Azokon a szépséges tájakon fellélegezve, de a nálunk tapasztalható, identitásunkat önként feladó légkörtől nyomasztva arra gondoltam keserű szájízzel, hogy
Trianon után száz évvel előbbre járunk az asszimilációban, mint a baszkok a vérzivataros négy évezred után.
És most, hogy megindult náluk egy széleskörű felemelkedés, nem kétséges, az autonómia az egyetlen követhető megoldás számunkra is, még ha egy részünk az önáltatás vétkébe esve tagadja is ezt. Olybá tűnik, a „galamblelkű” többségi nemzettől olyannyira átvettük, sőt tökéletesre vittük a szelídséget, hogy még az autonómia gondolata is kimeríti nálunk a felségsértés fogalmát, és kiejtésénél megremeg a lábunk.
Kerek két esztendeje készült el az MKP autonómiatervezete, mindjárt közvitára is bocsátva, és most én, mint az MKP választója végtelen laikus lélekkel kérdezem, vajon ez a vitaidőszak véget ért-e már, és mit hozott a konyhára?
Vajon meghozta-e a bátorságot, hogy végre a nyilvánosság elé állhassunk vele, mert nem hiszem, hogy a széles néptömegek tüzetesen ismernék. És ha már megismerték, kampányolni se ártana vele. Amúgy meg talán nem ártana állampolgári kezdeményezésként, népakaratból újra összehívni egy nagygyűlést, lehet éppen Komáromban, az 1994 január nyolcadikán megtartott és egyben elszabotált, jobb sorsra érdemes nagygyűlés helyett, hogy mozduljon valami, mert az autonómia gondolata alighogy megszületett, máris megtorpant.
Ez másrészt arra is jó volna, hogy elkezdjük betemetni a futóárkokat, amelyeket valakik kiástak, de mi lövünk egymásra belőlük. És ez egyben tetemrehívás is lehetne, hogy akik ezt tették, esküdjenek meg arra, hogy előbbre való nemzetük boldogulása, mint a politikai mennybemenetelük. A teljes magunkba roskadtságunk és érdéktelenségünk ellen olyan magyar összeborulásra van szükség itt immár, amilyen jelenleg csak a DAC-stadionban tapasztalható minden mérkőzés előtt.
Minél többen kóstoljunk bele, milyen az, amikor érezzük egymás közelségét, erejét. Hogy a Soros-mintás, polgári és neoliberális, nemzetellenes eszmék hirdetői frászt kapjanak csődületünktől, mert alig várják, hogy Felvidéken ne csak a magyarság, a sírfelirataink is elkopjanak.
