Forradalmakra emlékszik a felvidéki magyarság október és november folyamán. Egy 53 évvel ezelőtti véres forradalomra és szabadságharcra, amelyben egy megszállt és kifosztott ország népe mutatta meg a világnak szabadságvágyát, bátorságát a történelem egyik legvérengzőbb diktatúrájával fordulva szembe.
De emlékezünk egy 20 évvel ezelőtti „bársonyos”-nak mondott forradalomra is, amely szabadságot, demokráciát, független igazságszolgáltatást, emberi méltóságot, s múlttal való leszámolást igérte.
Valamikor alapiskolásként olvastam Jókai Mór nagyszerű novelláját, amelyben egy gyerek gyilkosság szemtanújává lesz, s amikor a bíróság előtt rámutat a gyilkosra, az megfenyegeti, hogy szabadulása után megöli. A gyermek húsz éven keresztül készül arra, hogy megvédje magát a majdan szabaduló bűnöstől, de amikor az bekopogtat ajtaján, akkor egy összetört, szánalmas koldust lát maga előtt, akinek csak kéregetni van ereje.
Húsz évvel ezelőtt vártuk, hogy valóra válik az a nagyszerűnek és vonzónak látott világ, amilyennek a Nyugatot láttuk. Bizony mi is úgy jártunk, mint a „Húsz év múlva” című novella hőse. Ez a demokrácia nagyon is megviseltnek látszik, néha még szánakozunk is rajta.
Vegyük csak sorra az ígéreteket!
Szabadság. Az 53 évvel ezelőtti forradalomban életeket követelt a véres harc, majd a menekülők százezrei fordítottak hátat hazájuknak. A húsz évvel ezelőtti első napok, hetek mámorában százezrek ruccantak át az addig átjárhatatlannak tűnő határokon, hogy legalább megtapasztalják, valóban megszűnt a bezártság. Még talán egy kávéra is jutott a keleti fizetésből Nyugaton. Falvaink fiataljainak jó része többé – kevésbé „szabadon” ment el a kontinens nyugatibb országaiba, „csak” a megélhetési lehetőség hiánya kényszerített erre tíz-, vagy talán százezreket. Szabadon utazhatjuk be a világot, igaz nem mi, akik minimálbéren, vagy attól egy, kétszáz Euróval többől kell megéljünk. Szabadon utazhatnak az ügyeskedő „privatizőrök”, gátlástalan törtetők, köpönyegforgató politikusok, akik minden választáskor mindenkinek mindent megígérnek, de csak őnmaguknak tett ígéreteiket teljesítik maradéktalanul.
Szabad szólni, de azért a „Szólj igazat, betörik a fejed!” közmondást mindenkinek ajánlom figyelmébe. Szabad a sajtó, és szabadon lehet a sajtóban lejáratni a vétleneket, s magasztalni az arra méltatlanokat, ha azok fizetőképesek.
Demokrácia. Jó érzésű ember undorodva fordul el attól, amit egy-egy községi választáson tapasztalható. Szavazatvásárlás, hamisítás, törvénytelenségek mind-mind beletartoznak demokráciánk „kelléktárába”. S mindig van elegendő számú választó a gyűlölködők, részeges sötét alakok megválasztásához. Mert ilyen lelkületűek vagyunk.
Igazságszolgáltatás. Egy beszélgetés alkalmával egy bírónő maga tanácsolta, kerüljem a bíróságot, hisz ez évekig tartó procedúrát jelent, s kevés is elég ahhoz, hogy a nyilvánvaló igazság elbukjon. Többszörös gyilkosokat engednek szabadon „eljárási hiba” miatt. S olvashattunk már olyanokról is, akik jó pénzért vállalják mások büntetésének letöltését.
Emberi méltóság. Nehezen lehet ott emberi méltóságról beszélni, ahol bűnbandák arcátlanul garázdálkodhatnak. Ahol idős embereket rabolnak ki, vagy akár gyilkolnak meg már csekély értékekért is. Milyen emberi méltóság az, ahol egy élősködő csoport telepszik rá falvakra, városrészekre, kihasználva minden szociális előnyt, jogi hézagot, s ha lelepleződnek üzelmei azonnal elnyomásról és faji megkülönböztetésről panaszkodik. Pedig Pál apostol írja (s nem Lenin elvtárs): aki nem akar dolgozni, az ne is egyék! 2Thessz.3,10 A múlttal való leszámolás kérdésében eljutottunk odáig, hogy kommunista funkcionáriusok és gyerekeik vonják kérdőre a valamikori „eszmei” ellenfeleiket, így téve teljessé a szocializmus idején megkezdett leszámolást, s ebben, az események mögé nem látó tömeg, sokszor „lelkesen” segédkezik, gondolván, hogy igazságtételről van szó. De megvan erre lehetőség azért is, mert sok sikeres „üzletember” múltját megvizsgálva láthatjuk, hogy jó időben voltak jó helyen. Azaz a szocializmusban párt-titkárok, az átmeneti időben „magánosítók”, korunkban pedig már milliomos-milliárdos vállalkozók.
Elcsüggesztő lenne ez a helyzet, hisz nagyszerű eszmék, emberi célok válnak így megcsúfolt, önző módon elorzott torzóvá. A Szentírást olvasó keresztyén azonban nem eszmékben, eszmei célokban él, hanem hitből és kegyelemben. Nem egy folyton javuló világban gondolkodik, amelyik „egyre biztosabb” alapokon áll, hanem az új teremtésben, amelyben a Gonosznak már nem lesz ereje.
Pál apostol erről így ír a 2.Timótheus 2,19-ben: Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: „ Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!”. Timótheus Efézusban hirdeti az evangéliumot, abban a városban, ahol a pogány bálványimádásnak erős központja volt. A több mint 200.000-es gazdag és romlott város az „efézusi Diána” templomával megingathatatlan erősségnek számított. Az apostolon keresztül azonban Isten nyílvánvalóvá teszi szilárd alap az, amit Ő vetett meg. Efézus ma rom, földrengések háborúk maradványa. Isten kegyelmes akaratából megélhettük, hogy egy önmagát legyőzhetetlennek és „örök időkre” valónak hirdető rendszer kártyavárként omlott össze úgy, hogy sem hadi gépezete, sem több milliós hadserege nem tudta megmenteni. Bár hívő keresztyénként látjuk az „új” rend visszásságait, szenvedjük nyomorúságait, de tesszük ezt, mint akik tudják, hogy hitünknek szilárd alapja van. Szolgálatunk sem bizonytalan, mert Urunk ismeri az övéit. Őt nem lehet megtéveszteni sem köpönyegforgatással, sem alakoskodással. Ezért mi abban a felelőségteljes küldetésben járunk, hogy mindenek előtt nekünk, akik az Úr nevét valljuk, kell elhagynunk a gonoszt, hogy ebben a gyarló világban az eljövendő új teremtésnek legyünk zsengéi.
Csoma László
Felvidék Ma
