Az érsekújváriaknak Sasvár többet mond, mint pár ismertető szó. 1810-ben Bernolák Antal tudós plébános vezetésével keltek először gyalogszerrel az újváriak a Fájdalmas Szűzhöz.
Fogadalmi zarándoklat volt ez, könyörgésül a városért, hálából, hogy bár a tűzvész martalékává lett a város, a közösség megmenekült.
A zarándokutat ezután évről-évre megismételték, s a sasvári búcsújárás az újváriak életének része lett. Hitben erősödtek, s közben a közösség összetartó szálai is erősödtek.
Ma is emlékeznek rá, hogy az otthonmaradó szülők bátran rábízták a kilencéves kislányt is a többi újvárira, mert tudták, jó helyen van, az övéi között.
Nemzedékről nemzedékre őrizték az imádságokat, a zarándokzászlókat, a megállásokat, hagyományokat. Szlovák és magyar családok között nemzedékről nemzedékre születtek jóismeretségek, hiszen útközben szlovák családoknál szálltak meg az útonjárók. Még mindig mosolyt fakaszt a „Tetves-domb” a pozsonyi út mentén, ahol rendbe szedték magukat a népek, mielőtt hazaérkeztek.
Az újváriak ma is kedvesen veszik körül a Nyitrai úti kis kápolnát, hiszen az otthonmaradottak addig kísérték az útrakelőket és ott is várták őket.
A második háború megszakította ezt a hitvalló zarándoklatot, s bár Sasvárba a tilalmas években is sokan eljutottak, a nagy zarándoklat a múlté lett.
1910-ben, a 100. évfordulóra két egyforma emléktábla készült. Az egyiket a kegytemplomban, a másikat a plébániatemplomunkban helyezték el. 1930-ban, a 120. évfordulón került ugyanígy két egyforma Kis Szent Teréz oltár mindkét templomba, jelezve és erősítve a lelki egységet.
2010-ben, a 200. évfordulón ismét útra keltünk, magyarok és szlovákok együtt, folytatva (és talán felújítva?) a hagyományt.
Török András és Frantisek Stefanik állhatatos szervezőmunkája segített bennünket a folytatásban.
Magyarul és szlovákul jártunk keresztutat a ferences atyák vezetésével és ünnepeltük a szentmisét plébánosunk, Ďurčo Zoltán helynök atya vezetésével. A házigazda szalézi plébános atya,
Jozef Zachar SDB külön megkülönböztetett kedvességgel fogadott bennünket, ahogyan mondta, „immáron kétszázadszor”
A napot a közös szentségimádás zárta, együtt imádkoztuk a litániát, a Te Deumot szlovákul, majd magyarul.
Mindezek a szavak alig adják vissza azt a békességet, amely összefogta az újvári népet. Megpróbáltunk lépni azon az úton, amelyet Jézus jelölt ki számunkra: „ahol ketten, vagy hárman az én nevemben összegyűlnek, ott leszek köztük”. Ott, Sasvárban az egy plébániai közösség szlovák és magyar hívei és papjai voltunk és azt kerestük, ami összeköt bennünket.
P. Kovalcsik Cirill OFM
