„… egyéves magyarországi tartózkodásom folyamán egyre jobban érzem azt, hogy gyógyíthatatlanul hontalan vagyok. A többi is érzi, az a 23 000, akit két esztendő eszeveszett kalandjai és megpróbáltatásai ide kergettek, s ki egy hátizsákkal, ki valami komolyabb málhával, ki minden nélkül érkezett arra a földre, melyről titokban úgy vélte, hogy ott az új élet lehetősége nyílik meg számára. Amikor azután ez az új élet a maga sanyarú, vagy tűrhető körvonalait kialakítja, az ember ráeszmél arra, hogy meghalt benne valaki. Hogy meghalt környezete, otthona, múlttal való folytonossága.Elpusztult háza, eltűntek ismerősei, semmibe vész mindaz, ami évtizedekig az élet folyamatosságát és szépségét, erejét és biztonságát jelentette.” (Peéry Rezső: Hontalan ember magánbeszéde − részlet)
Peéry Rezső csehszlovákiai magyar esszéíró, publicista, a csehszlovákiai magyar irodalom jelentős alkotója, az 1956 utáni magyar emigráció egyik köztiszteletben álló közírója, az elmúlt század magyar irodalmi, közéleti és politikai esszéjének egyik legrangosabb képviselője.
Született 1910-ben Pozsonyban. Az 1945 utáni jogfosztottság idején nyíltan tiltakozott a szlovákiai magyarokat ért megtorlások ellen. A jogfosztó intézkedések miatt 1945-ben Magyarországra költözött, ahol előbb Budapesten élt, majd 1948-ban Mosomagyaróvárott a piarista gimnázium tanára, majd igazgatója lett. 1956 novemberében Németországba emigrált. A magyar emigráció lapjaiban aktív publicisztikai tevékenységet folytatott, munkatársa volt a Szabad Európa Rádiónak is.
A mosonszolnokiak a szimői emlékünnepségen Peéry Rezső művei alapján állították össze műsorukat. A emlékező közösség a Gondolatok a tehervagonban című válogatáskötetéből hallhattak részleteket, melyekhez Mosonszolnokra érkezett kitelepítettek, menekültek személyes történetei kapcsolódtak. Az alábbiakban a műsor szöveges változatát olvashatják.
Memorandum a csehszlovákiai magyarok helyzetéről
Pozsony, 1945 októberének közepén
A Csehszlovákia területén élő mintegy 850 000 főnyi magyar nemzetiségű polgár helyzete a második köztársaság közigazgatásának megszervezése óta megdöbbentően sanyarú. Ez a helyzet nagyjában és egészében arra a totális törvényenkívüliségre emlékeztet, melyben a szlovákiai zsidóság élt a Tiso-uralom éveiben, azzal az enyhítéssel, hogy reméljük, az új köztársaság nem szán gázkamrába való deportálást is a magyaroknak.
A magyarok helyzetének súlyosságát önmagában is megérteti az a tény, hogy a csehszlovák kormányférfiak az itteni magyarságot egészében háborús bűnösnek tekintik. A mai politikai megítélés a magyarokat a németekkel és kollaboránsokkal egy szinten teszi felelőssé a köztársaság sorsáért.
A Kantár család (Fotó: családi archívum)
Sorsunk 1945 áprilisától így alakult:
Deportálás
A magyaroknak az ország határán belül végrehajtott széttelepítése a front átvonulása után a városokban mindenütt megkezdődött. Egyedi elbírálást ígértek ugyan: a fasiszta, illetve nyilas magyarok kitelepítéséről volt szó, de a valóságban válogatás nélkül telepítik ki otthonaikból a magyarokat 30-50 kilogrammos csomagokkal. A lakásuktól, vagyonuktól megfosztott magyarokat a határ menti falvakban helyezik el öreg házakban, ahol villanyvilágítást nem használhatnak, bevásárolniok tilos, munkabért nem kapnak, munkát nem vállalhatnak. A magyar lakosok számára a városokban való tartózkodás engedélyhez kötött, a szabad költözködés jogát megszüntették.
Ma is él Mosonszolnokon egy néni, aki egykor Kelet-Csehszlovákiában, egy Kassa környéki faluban lakott. Egy éjszaka rájuk törtek, minden magyarázat és indoklás nélkül kocsira rakták őket a férjével együtt, csomagok nélkül. Egy szál ruhában kivitték, és a sötét éjszakában egyszerűen áthajtották őket a határon.
Internálás
Míg a deportálás politikai hovatartozás nélkül minden magyart sújthatott, politikai internálótáborba, büntetőtáborba elvileg a magyar jobboldali pártok, szervezetek tagjai kerültek. A gyakorlatban viszont internálótáborba kerültek gyakran olyan magyarok is, akik közéleti szerepet vállaltak, vagy kulturális munkát végeztek, tehát a hatóság szemében „túlságosan magyarok voltak”. Értelmiségiek, papok, tanítók, hivatalnokok. De internáltak több ezer amerikai hadifogságból hazatérő katonát is. Gyakran egy lakóház, lakás, vagy berendezés eltulajdonítása az internálás igazi oka.
Az internáltak például a Pozsony melletti patrongyár területén újságpapiroson alszanak, nők, férfiak, gyerekek vegyesen, ellátásuk siralmas, a német koncentrációs táborokéra emlékeztet. A nyári bélgyík-járvány alatt a több száz internált csupán egyetlen illemhelyet használhatott. A patrongyári tábor halottjait egy éjjel alatt a felismerhetetlenségig összerágják a patkányok. A halottakat lepedőben temetik el, anyanyelvi lelki gondozásban sem a deportáltak, sem az internáltak nem részesülhetnek.
Újabb történettudományi kutatások napvilágra hozták azokat a tényeket, amelyek Peéry Rezső előbb elhangzott szavait igazolják. Azaz, hogy a pozsonyligetfalusi internálótáborban 1945 nyarától tömeges kivégzéseket, vérengzéseket hajtott végre a csehszlovák katonaság. Több ezren estek áldozatául a kivégzéseknek, melyekkel akkor álltak le, amikor 1947 áprilisában megkezdődött a lakosságcsere. A tábort körülbelül 48 végén, vagy 49 elején szüntették meg. Egyes tanúvallomások szerint a csecsemőket az egyik kezükkel a levegőbe emelték, úgy lőtték agyon őket.
Megszűnő kereset, megvont nyugdíj, hiányos vagyonbiztonság
Azoknak a magyaroknak, akik megmenekültek a deportálás, internálás alól, a legsúlyosabb problémát a létfenntartás okozza. A magyar nemzetiségű állami és köztisztviselőket egyéni elbírálás nélkül, kollektíven bocsátják el a munkahelyükről, kártérítés és nyugdíjigény nélkül.
A magyarok ez időben kizárólag mint őstermelők élhettek, a parasztság viszont teljesen ki volt szolgáltatva a községében működő katonai parancsnok önkényének. Az elviselhetetlenül magas terményadó, a földek kisajátítása jellemezte ezt az időszakot.
A fokozódó elszegényítéstől remélte az államvezetés a nemzetiség önkéntes megváltoztatását.
Mosonszolnokra érkezett 1947-ben egy fiatal tanítónő, akit a kitelepítettek bújtattak a vonaton. Ő azért kockáztatta a szökést, mert az állásától megfosztották, keresete megszűnt, létbizonytalanságban élt 2 évig. Úgy gondolta, Magyarországon majd új életet kezdhet. Évekig a mosonszolnoki iskolában tanított, férjhez ment, gyerekei születtek. Aztán az 50-es években kuláklistára kerültek, egyetlen éjszaka alatt kitelepítették őket egy hortobágyi falu munkatáborába.
Szőke Mária sírjánál (Fotó: családi archívum)
Az állampolgárság megvonása és vagyonelkobzás
Edvard Beneš vagyonelkobzási rendelete, mely az ingatlanokon kívüli vagyonra is vonatkozik, csupán az antifasisztáknak kegyelmez, így a magyar tömegek százezreit a teljes vagyonbizonytalanságnak teszi ki. A tényleges elszegényedéshez jelentős mértékben hozzájárul az, hogy a magyarok a központilag kiutalt fejadagoknak csak a felét kaphatják meg, nem részesülhetnek segélyszállítmányból, így vagyontárgyaik eladásából tengetik életüket.
„Anyám egész életében emlegette, hogy elvették mindenüket, megfosztották őket a vagyonuktól. Számtalanszor belelovalta magát, mindig ugyanígy mondta: elvették mindenünket, elvették a házat, a földeket, még a cseresnyést is! Apám, mikor megelégelte, rászólt: Hagyjad már, Ilona! De ő mindig ezt kiabálta: Nem! Nem hagyom! Soha az életbe!”
Kulturális jogok megvonása
Mindezen nehézségek mellett a csehszlovákiai magyarság életében szinte eltörpült a kulturális jogaiktól való megfosztásuk. Megszüntették az iskolákat, könyvtárakat, egyesületeket, sportköröket. A kizárólag magyar nemzetiségű településeken sem működhetett magyar iskola. Az internálások következtében számtalan magyar község maradt lelkipásztor nélkül. Ha a magyarok a szlovák istentiszteletet nem látogatták, ez államellenes cselekedetnek minősült.
1945 után megszűntek a magyar iskolák, a gyerekek többségét szlovák tanítók tanították. De volt olyan kislány, akit, mikor 7 éves lett, a szülei nem írattak iskolába. Végül 47-ben Mosonszolnokon kezdte meg az első osztályt, 11 évesen.
Csehországi kényszermunka
A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán megkezdődött a „munkaerő-toborzás”. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések szerint Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítására” sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt.
Bombicz család kitelepítése (Fotó: családi archívum)
Menekültek
Mindezen szörnyűségek elől számos család próbált meg elmenekülni, átszökni Magyarországra. A Mosonszolnokra érkező felvidékiek csaknem egyharmada volt menekült. Csaknem 200 személy. Visszaemlékezésekből ismerjük a következőket:
A gútoriak, mikor látták, hogy a szomszédos Szemet község lakosságát teherautókon viszik, tudták, hogy nincsen maradásuk. Addigra a falut már körülzárták. A gútoriak a cseh és szlovák csendőrgyűrűn keresztül lejutottak a Dunához, ahol csónakokon, a szlovák határőrök golyózáporában keltek át a folyón. Később már nem a menekülőket lőtték, hanem a túloldalon álló magyar katonákat, illetve rendőröket.
A Csallóközből sokan szöktek át csónakkal a Dunán az éjszaka leple alatt. Volt olyan család, akik a Duna jegén szöktek szánnal, Medvénél. Egy baráti család ment még utánuk. Csak ők értek át a túlpartra, mert a barátaik alatt beszakadt a jég.
Voltak olyanok is, akiket a kitelepítettek bújtattak a vonaton, olyanok is többen, akik a csehországi kényszermunkából hazatérve azt tapasztalták, hogy házukat már a szlovák kolonisták elfoglalták, nem volt hova menniük, átszöktek.
Voltak hadifogságból visszatérő katonák, akiknek a családja már nem volt otthon, és olyan is, aki a menyasszonya után szökött.
Lakosságcsere
A magyar kormány sajnos nem tudta megvédeni a határon túl maradt magyarokat. Semmilyen eszköze nem volt ezek ellen az intézkedések ellen. A nyugati hatalmak magunkra hagytak minket. Sztálin summás véleménye így hangzott: „A magyarkérdés csak vagonkérdés.” Ebben a helyzetben a magyar állam nem tehetett mást, aláírt egy előnytelen megállapodást, a kisebb rosszat választotta. A lakosságcsere-egyezmény értelmében: ahány magyarországi szlovák jelentkezik önkéntes áttelepülésre, annyi magyart telepítenek át Csehszlovákiából Magyarországra.
Ezt természetesen nem így valósult meg, csaknem kétszer annyi magyart telepítettek át, de az egyezményben foglaltak szerint a magyarok elhozhatták magukkal minden ingó vagyonukat. Sovány vigasz.
Popély Árpád történész néhány évvel ezelőtt levéltári kutatásai során rátalált a lakosságcsere-egyezmény keretében kitelepítésre kijelöltek névjegyzékére. Eszerint Szímő községben 1481 személyt jelöltek kitelepítendőnek, az akkori lakosság felét. Közülük Mosonszolnokra 24 család, 101 fő került.
Szőkéék sírja (Fotó: családi archívum)
Ímelyiekkel a népek országútján − részlet
A vonat, amelyről néhány nappal ezelőtt Újpesten leszálltam, valószínűleg olyan volt, mint a többi. Hetven teherkocsija 17 parasztcsaládot cipelt át a határon állatokkal, takarmánnyal, bútorokkal és az udvarok motyójával együtt. Az emberek délután és este rakodtak, tizenegy tájt a hosszú vonat népe elpihent, akár egy falu késő este, csak egy-egy jószág bődült el a vagonok tolókocsija mögött.
Mit éreztek az útitársak, akiket évszázados földhöz kötöttség után először lódított ki a sorsuk arról a rögről, amit végeláthatatlan nemzedékek során át ők műveltek, Közép-Európa egyik legápoltabb és civilizáltabb mezőgazdasági táját alakítva ki belőle – ki tudja? A búcsúzás a legnagyobb csendben történt, az embereket, mint az élet legjelentősebb pillanataiban, ezúttal is nyilván gyakorlati és műszaki kérdések foglalkoztatták, például az, hogy a hajnali etetéshez szükséges korpa kezük ügyében van- e, s elég levegőt kap vajon egy rácsos ládába csukott kiskutya valahol a többi zsák és láda között.
Hiszen a földművest ezen az úton, amit először tesz meg évszázadok óta, e ritka, különös, sorsdöntő utazás folyamán is elsősorban az a felelősség köti le, amivel a parasztudvar fenntartása jár.
Abban a szinte félelmetes csendben, ami a búcsúzást körülveszi, e vonat utasait csak az a kínzó gond foglalkoztatja, mint a többieket: lesz-e udvar, lesz-e kert, szőlő, gyümölcsös, legelő; lesz-e föld az elhagyottak fejében az új haza ismeretlen terein?
Ezekben az órákban, amikor a sötét teherkocsik elindulnak a hazai táj csillagai alól, valahogyan mindenki tudja és sejti már, hogy a csere a nép – de nem a birtok és vagyon cseréje lesz.
Útitársaim, az ímelyi kitelepítettek magatartása észrevehetően érzékeltette, hogy igen erős kételyük van az irányban, megkaphatják-e a kárpótlást az elhagyott házakért, szőlőkért, gyümölcsösökért, földekért; megkaphatják-e, ha nem is a mennyiségi, hanem a minőségi ellenértékét annak a virágzó mezőgazdasági kultúrának, amit ezen az éjszakán tehervagonukkal elhagytak?
Hiszen a másik kárpótlást, a nehezebbet, a nagyobbat: az elhagyott szülőföldért valót ugyan ki kaphatná meg?
Amikor elindul a vonat, valaki az ajtóhoz megy, és azt mondja:
− Most megnézem utoljára a csillagos eget Újvár felett.
Mi lehet a többi kocsiban, ahol 17 család hetven embere pihen? Először előttünk feltűnő hangsúllyal megcsinálták az elhagyott javak sommázását. Most hetven ember a zötykölődő kocsik homályán a számadás másik részét végzi talán. Ki a jószág mellett, ki a kukoricahéjon, ki szalmán vagy ágyon hever, van köztük, aki éberen, van, aki félálomban, van, ki álmában mondja, idézi, suttogja a múlt legtartalmasabb, a jelen legfájdalmasabb szavát, amit ők úgy neveznek: Ímely.
A vonaton nincs virág és nincs zászló, ami nagyon is érthető, hiszen az ember nem ünnepli, hanem siratja azt a pillanatot, amikor szülőföldjét elhagyja.
S az éjszaka, amikor Újvár és Szob között csattogtak a kerekek, a hulló csillagok alatt lélekben meghalt egy kicsit az utasok közül mindenki, aki még békét, mosolyt, alkotómunkát, nyugodt életet ismert Ímelyen.
Így hal meg ezen a vonaton naponta Negyed, Zsigárd, Naszvad, Komáromszentpéter, Vízkelet, Kamocsa, Vágsellye, meg a többiek. És Szímő, Nagyfödémes, Feketenyék, Búcs, Gútor, Tallós, Csilizradvány. Diósförgepatony, Csicsó, Vajka, Nagylég, Bős, Vereknye, Benkepatonyrét, Vezekény, Izsa, Medve, Jolsvatapolca, Perbete, Dunaszerdahely, Révkomárom, Pozsonyligetfalu. Összességében több mint 100 000, Szímőről Mosonszolnokra 101 személy.
„Társadalmunkat hozzá kell szoktatnunk ahhoz a gondolathoz, hogy valamennyien felelősek vagyunk a menekültek és áttelepítettek sorsáért. Tudatosítani kell azt a rendkívüli problémát, amit az áttelepítés – akár a hadifoglyok hazatérése − jelent. A nemzet csak az örvények és szakadékok mélységének és veszélyeinek felmérésével juthat ki, közös kín, szenvedés, erőfeszítés árán a nyugodtabb holnap fényeire.”
Emlékeznünk kell ezekre a dolgokra, nem szabad elfelejteni. Mondják el az unokáiknak, mert ha elfelejtjük, azzal meg nem történtté tesszük mindezt!
