Október az idősek hónapja, amikor szép szavakat, elcsépelt frázisokat szokás ismételgetni az idősek iránti tiszteletről, az öregkor szépségeiről. Aztán jönnek a szürke hétköznapok és minden visszazökken a régi kerékvágásba, amikor a hangzatos szólamok helyett a társadalom elöregedéséről, mint kóros jelenségről, a nyugdíjasok magas számáról esik inkább szó, „akikre nincs ki dolgozzon”, holott ez a megfogalmazás logikusan megmagyarázható, mégis sértő, hiszen a nyugdíjas végigdolgozta az életét, csak éppen a nyugdíjintézet az általa befizetett pénzt már rég kifizette a korábbi nyugdíjasoknak.
Ugyancsak sokszor emlegetett téma, mekkora gondot jelent a társadalom számára, hogy nincs, aki gondoskodjon a beteg, magatehetetlen idős emberekről, hogy nincs elég idősotthon, hospice ház. Kissé cinikusan, de legalább ugyanekkora keserűséggel azt is mondhatnánk, ahogy az idősek iránt a legnagyobb érdeklődést a szélhámosok és csalók tanúsítják, akik sajnos nem minden ok nélkül potenciális átverhető áldozatot látnak bennük.
Bár az öregkort finomkodva „szép kornak“ szokás becézni, akinek volt szerencséje megöregedni, az tudja, bizony nem feltétlenül szép kor ez a maga betegségeivel, anyagi gondjaival, magányosságával.
Ráadásul a világ fejlődése, a politikai társadalmi változások következtében a mai idős ember, amennyiben bármilyen konfliktussal, problémával szembesül, azonnal megtapasztalja, hogy ez bizony már messze nem az a világ, amibe beleszületett és amelyben otthonosan mozgott.
Hogy mást ne mondjunk, megváltozott az értékrend, a viselkedési normák, az emberi kapcsolatok. Mindazokat az értékeket, melyeket mondjuk hetven évvel ezelőtt tiszteletben tartottak, ma megkérdőjelezik, idejétmúltnak ítélik. „Az öregedő emberek mindig fiatalságuk korszakát dicsérik. Akkor minden szép volt, jó volt, nem úgy, mint most. (…) A természet így szoktatja lassan az embert, hogy majd ne nagyon fájjon hátrahagyni ezt a rosszat“ – írja Kemény Simon.
Mert bármilyen nehéz és küzdelmes is volt az élet régen, az idősek megítélésében a régi korokat egyértelműen „aranykornak” tekinthetjük, hiszen az ókorban, a középkorban a „véneknek“ a mindennapi életben, a közéletben, a politikában meghatározó szerepük és döntő szavuk volt.
A hagyományos társadalomban felhalmozódott tudásnak is az idősek voltak a birtokosai: nem lévén általános iskoláztatási rendszer, sok mindent tapasztalati úton sajátítottak el, s ebben nyilvánvalóan komoly szerepe volt az évek számának és az évekkel felhalmozódó tapasztalatok, tudás átadásának.
Napjainkra teljesen kihalófélben van a több generáció együttélését biztosító közösség, amikor két, netán három generáció élt egy fedél alatt, kölcsönösen segítve, kiegészítve egymást. A mai közfelfogás a fiatalokat a családi házból való mielőbbi kirepülésre ösztönzi, aminek következtében az idős emberek törvényszerűen magukra maradnak, még akkor is, ha a gyerekek nem fordítanak nekik teljesen hátat. Az idős népesség zöme gyermekeitől külön, egyedül és távol él.
Mindehhez társul a 20. század végének, s nemkülönben a 21. század elejének szomorú jelensége: az elidegenedés, a közöny, a társadalmi szolidaritási elv fokozatos gyengülése, aminek következtében annak ellenére, hogy az idős emberek fokozottan ki vannak téve a kockázatoknak, egyre több a magára hagyott, magára utalt, egyedülálló, gondozásra, emberi közösségre, megtartó kapcsolatokra vágyó idős ember. A szülők és a gyermekek minél távolabb élnek egymástól, annál nehezebben megoldható a mindennapi életben való segítségnyújtás.
Ráadásul az állami nyugdíjrendszer alapját képező foglalkoztatási viszony tömegek számára szűnt meg, s ezáltal a „méltó öregkort” biztosító ellátás is kockázati tényezővé vált. A család megtartó erejének csökkenésével és a gondozói feladatok halványulásával párhuzamosan egyre nagyobb lenne a különböző idősgondozó intézmények iránti igény, csakhogy ezekből sem áll rendelkezésre elegendő, ráadásul sok nyugdíjas számára megfizethetetlen az ottani ellátás.
Pedig az elöregedés egyre égetőbb kérdésként veti fel az időskori gondozás és ellátás problémáját, azt, vajon hol élje le utolsó életszakaszát az ember? Hol jobb számára: otthon vagy egy erre szakosodott intézményben?
További gyakran feloldhatatlan dilemma, hogy az idős ember, aki nagyobb biztonságra, társaságra, közösségre vágyik, gondozásra, ápolásra szorul, ugyanakkor életkorából adódóan nehezen vagy egyáltalán nem képes megszokni a változásokat, feldolgozni az otthonától, megszokott környezetéből való kiszakadást. Igazi hamleti a dilemma: szabadság vagy biztonság, közösség vagy magány?
Számtalan érv szól az idősgondozó intézmények mellett – ahol a hasonló korú és élethelyzetben lévők ideális esetben működő kis közösségeket tudnak kialakítani. Az ide kerülők elvesztették régi kapcsolataikat, de ezekben az intézményekben újakra tehetnek szert. Mindezt segíti, hogy hasonlók a megélt tapasztalataik, értékrendjük, bizonyos fokig az ízlésük, van miről beszélgetniük.
Az otthonokban az élet ugyanúgy zajlik, mint „odakint”, csak más tempóban, mások által szervezve, az idősek életritmusához alakítva. Nem csupán betegség és fájdalom van jelen itt, hanem foglalkozások, ünnepek, emberi kapcsolatokból eredő örömök, programok. Tegyük hozzá, jó esetben, mert sajnos vannak arra intő negatív példák is, hogy sohasem szabad megfeledkezni az itt élő, minden szempontból érzékenyebb, segítségre szoruló idősek emberi méltóságáról.
Csakhogy ezek az intézmények üzleti alapon működnek, s bár célkitűzésük mindig a békés, boldog öregkort hangsúlyozza, a szépen berendezett épületekről, a mosolygós személyzetről, a közösségek harmóniájáról közvetített képek egyúttal „marketingfogásnak” is minősülnek. Ha valaki ilyen intézményt választ, ugyancsak nem árt alaposan tájékozódnia.
Társadalmi-gazdasági változásokkal telített világunknak vannak nyertesei és vesztesei. A magukra hagyott vagy egyszerűen csak gondoskodásra szoruló időseknél ez a kockázat igen nagy. A megfelelő gondoskodási formák célja, hogy a rászorulók méltó öregkort éljenek, s méltó módon tudjanak elköszönni az élettől. Ennek megszervezését, az erről való gondoskodást pedig soha nem lehet üzleti szempontoknak alávetni. Nemcsak azt illeti meg a méltó befejezés, aki ezt meg tudja fizetni. A közösség elválaszthatatlan részét képezik az idősek, s a társadalom erkölcsi állapotát, szolidaritásának fejlettségi fokát mutatja, hogyan képes gondoskodni róluk otthon, családban, vagy a különböző erre a célra szolgáló intézményekben.
„Ahogy időseinkről gondoskodunk, azzal gyermekeinknek szolgáltatunk példát tiszteletről, becsületről, állhatatosságról“ – vallja Rege Sándor, s szavait érdemes megszívlelnünk.
Végszóként pedig az öregségről és az életből való méltóságteljes távozásról álljon itt Illyés Gyula Kháron ladikján című, az öregedésről írott művének a zárógondolata: „Engedjétek meg, hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be; ne kapassatok el. Ne kompromittáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arcomat se kelljen felétek fordítanom. Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is. Ha mind elesünk is; kitartón, magányos hátvédként, a végsőkig, ahogy megfogadtuk.“
