Fuzik János, a magyarországi Országos Szlovák Önkormányzat elnöke azt reméli: mivel a határ újra eltűnt, a szlovák nacionalisták magyarellenessége gyengülni fog, bár mindig lesznek rá vevők. A Naša obrazovka tévéműsor egykori szerkesztőjével a Magyar Nemzet készített interjút két hónappal ezelőtt, most ezt közöljük.
A magyar–szlovák ellentétnek nincsenek mély történelmi gyökerei, s ennek egyik oka, hogy a szlovákság ezer esztendőn keresztül – Trianonig – Magyarország határain belül élt.
– Eltérő adatok léteznek a hazánkban élő szlovákok számáról. Mennyien vannak valójában?
– Száztízezerre becsüljük, ez a létszám több mint száz településen oszlik el. De a népszámlálási adatok ennél sokkal szolidabbak. Legutóbb, 2001-ben tizenhétezer-hétszáz volt. Kilencvenben azonban csak tíz és fél ezren vallották magukat szlováknak.
– Egyre többen vannak?
– Mikor létrejött az önkormányzati rendszer, és megszületett a kisebbségi törvény, valamiféle reneszánszról lehetett beszélni, olyannyira, hogy 1990-től 2001-ig hetven százalékot emelkedett a magukat szlováknak vallók száma. Mivel a helyi kisebbségi önkormányzatok pénzhez jutottak, aktivizálódtak, támogatják a különféle hagyományőrző csoportokat, a tánc és énekkarokat. A dotációt óvodai és iskolai anyanyelvi oktatásra is fordítják. Figyelemre méltó jogosítványaik vannak, a település életét érintő kérdésekben véleményezési, sőt vétójoggal rendelkeznek. A helyi kisebbségi önkormányzatoknak köszönhetően minden kis falunkban legalább öt ember aktívan dolgozik a szlovákság ügyében. A szlovák szervezetek száma is megnőtt. Az országos önkormányzatnak tíz intézménye van, ebből három iskola: egy Szarvason, egy Békéscsabán és egy Sátoraljaújhelyen. Szarvason rohamosan nő a tanulók létszáma. Talán azért is, mert felújították az iskolát még a Fidesz-kormány idején, ez volt a legnagyobb nemzetiségi beruházás, hétszázhúszmillió forint értékben. Van hetilapunk, színházunk, kutatóintézetünk, kulturális, oktatási, módszertani és dokumentációs központunk, a néprajzi gyűjteményeket szakmailag és anyagilag támogató közhasznú társaságunk.
– Szlovákiából kapnak anyagi támogatást ezek az intézmények?
– Szarvason szlovákiai vendégtanár dolgozik, ahogyan több iskolában is. A gyerekeink szlovákiai erdei iskolákba mehetnek, de egyetemre is járhatnak anyaországi támogatással. Kulturális téren is jelentős szakmai támogatást kapunk. Az utóbbi időben a pályázatokon nyert összeg is nőtt.
– Még a rendszerváltozás előtt megkezdődött valamiféle pozitív változás. Például elindult a szlovák tévéműsor, a Naša obrazovka, amelynek ön volt a szerkesztője.
– Túl jó nemzetiségpolitikáról nem lehetett beszélni. Négy elismert kisebbség létezett, a németek, a délszlávok, a románok és a szlovákok. Mindegyiknek volt országos szövetsége, de a helyi szerveződéseket az ötvenes években leállították. A Naša obrazovka volt az utolsó kisebbségi tévéműsor. A délszláv és a német például már a hetvenes években elkezdődött, ez pedig csak 1983-ban. Novemberben tartották az MSZMP XIV. kongresszusát, s kiadták az ukázt, hogy addigra minden nemzetiségnek legyen saját tévéműsora. Én nyolcvanegyben végeztem Pozsonyban újságíró szakon, aztán Budapesten dolgoztam a szlovák lapnál. Májusban kértek át a tévé szegedi körzeti stúdiójához azzal, hogy szeptembertől sugározni kell a szlovák műsort.
– A rendszerváltás után „vissza kellett tanítani” az embereknek a szlovákságukat?
– Volt ilyen folyamat. Mikor megszaporodnak a nemzetiségi rendezvények, az emberek hallják a zenét, látják a táncot, az felébreszt valamit bennük…
– Egy nemzetiség identitását azonban nem annyira a tánctudáson, inkább a nyelvhasználaton lehet lemérni. Hogyan állnak ezen a téren?
– Épp a helyi szlovák önkormányzatok anyanyelvhasználatáról készít felmérést békéscsabai kutatóintézetünk a kassai akadémiai nyelvtudományi intézettel együtt. A szlovákiai nyelvészek archaikus nyelvként tartják számon a nyelvjárásainkat, amelyek a Rákóczi-szabadságharc idejéből őrződtek meg. Sőt evangélikusaink a liturgiában a mai napig ragaszkodnak hagyományos énekeskönyvükhöz, a Tranosciushoz, amelyet először az 1630-as években adtak ki. Hogyan állunk? Nos, ha csak a gyerekkorommal vetem össze a helyzetet, ég és föld a különbség. Kesztölcön gyerekeskedtem a hatvanas években, mikor még nem nagyon volt televízió. Túl sokféle hatás nem érte a vidéki embereket, s a lehető legtermészetesebb volt, hogy a családban vagy a többi gyerekkel játék közben szlovákul beszéltünk. Gyermekkorunktól kezdve csak magyarul láttuk a filmeket a moziban, de szlovákul beszélgettünk róluk. A testvéreimmel a budapesti szlovák iskolában tanultunk, s fiatalkoromban, mikor diszkóba jártunk, a gyerekkori barátaimmal már magyarul beszéltünk… Értettük volna egymást szlovákul is, de valahogy már nem volt olyan természetes. A szüleinkkel viszont egész életünkben kizárólag szlovákul beszéltünk. Eszünkbe sem jutott volna magyarul szólni hozzájuk.
– Ma, ha hazamegy Kesztölcre, mindenkivel magyarul beszél?
– Az idősebb szomszédokkal még lehet szlovákul társalogni, ám a gyerekek, bár a nagyszülőktől még hallanak ezt-azt, jószerivel elvesztették a nyelvet. A mai fiatalok, mikor megházasodnak, elköltöznek otthonról, pedig a nyelvátadás egyik feltétele volna, hogy több generáció éljen együtt.
– Tudják valahogy motiválni a szlovák fiatalokat a nyelvtanulásra?
– Azt szoktuk mondani nekik, hogy a szlovák a szláv eszperantó. A csehekkel, a lengyelekkel is megértetjük magunkat, egy kis erőfeszítés árán még az oroszokkal és a délszlávokkal is.
– Hogyan képes segíteni a politika a nyelv megőrzésében?
– Nagy segítséget jelent például a nemzetiségi oktatás után járó kiegészítő normatíva. Sok önkormányzat azért tartja fenn iskolájában a szlovákoktatást, mert a kiegészítő járulék híján magát az iskolát sem tudná fenntartani. Így viszont negyven magyarországi tanintézményben oktatják a szlovákot heti négy órában, és öt kétnyelvű iskolánk is van. Ugyanilyen kedvező volt az a rendelkezés, hogy az egyetemi diplomához két nyelvvizsga kell; akik valamilyen szinten tudtak szlovákul, nekiálltak, és levizsgáztak belőle.
– A szlovák kormány kisebbségi politikája, hogy is mondjam, sajátos. Ján Slota legutóbb kijelentette, nincsenek Szlovákiában magyarok, csak magyar származású szlovákok. Önök szlovák származású magyarok?
– Dehogy. Szlovákok vagyunk, de Magyarországon élünk. Aki közülünk a Vajdaságban vagy Romániában él, ottani szlováknak vallja magát. Jól ismerem a „tükörkisebbségünk” helyzetét is. A feleségem szlovákiai magyar, és anyósom nem is beszél szlovákul; színmagyar faluban nőtt fel, ahol csak az orvos volt szlovák. Mikor épült a bősi erőmű, akkor vetődtek oda először szlovákok, akik a falu határában levő munkásszálláson laktak, és esténként tűntek fel a helyi kocsmában. A szlovákiai magyarság a határ mentén szoros egységben él, állandó érintkezésben az anyaországgal, míg mi igen szétszórtan élünk Magyarországon, tizenegy megyében a tizenkilencből. A szlovákiai magyarok a magyar tévécsatornákat nézik, a magyar rádióadásokat hallgatják. Nekünk máig sincs szlovák közszolgálati műholdas csatornánk.
– Sokak szerint manapság reneszánszát éli Európában a nemzetállami gondolkodás, Szlovákiában gyakran emlegetik a magyarok nacionalizmusát. Az itteni szlovákok éreznek ebből valamit?
– Nem, bár lehetnek látens sérelmek azokban a magyarokban is, akiket a lakosságcsere idején hátrány ért. A sértődések előítéletek formájában áthagyományozódhatnak, sőt felszínre is törhetnek. Főleg, mikor konfliktusossá válik, szikrázni kezd a két ország viszonya. A mai szlovák kormánykoalíció keményebb, mint a korábbi, a sajtóban is több a konfliktusos cikk…
– De történt-e konkrét atrocitás?
– Előfordult feszültebb helyzetekben, hogy megjelent egy-két felirat, vagy lefújták spray-vel a szlovák helységnévtáblákat, de ezek egyedi esetek, nem tekinthetők jellemzőnek. Igen fontosnak tartom, hogy a szlovák-magyar ellentétnek nincsenek igazán mély történelmi hagyományai; a két nemzet valójában sosem keveredett fegyveres konfliktusba. Ez talán abból adódik, hogy a szlovák nemzet egésze a Magyar Királyság területén élt együtt a magyarsággal. A magyarországi németeknek volt anyaországuk, a románoknak, horvátoknak is, de a történelmi Magyarország határain túl nem élt szlovák közösség. Tulajdonképpen a szlovákok a XVIII. század elején, a török kor elmúltával Magyarországon belül vándoroltak, az északi vármegyékből lehúzódtak, de nem léptek át országhatárt. Trianonnal keletkezett határ szlovákok és szlovákok közt. Határok vágták el az alföldi szlovákságot a vajdaságiaktól és az Arad, Temesvár környékén élőktől is, ami az ő esetükben különösen fájdalmas volt, mert azelőtt nagyon közel éltek egymáshoz, a családneveik, a nyelvjárásuk, az egész kultúrájuk egyező volt. Békéscsabán még a negyvenes években is a legnagyobb szlovák evangélikus egyházközség működött, Szlovákia területét is beleértve. Elég ránézni az evangélikus nagytemplomra Békéscsaba főterén; valaha negyvenezer lelket számlált a nyája.
– S azt lehet-e mondani, hogy lassan elmagyarosodnak az itteni szlovákok?
– Nem, bár tény, hogy például a romániai szlovákok jóval kevésbé asszimiláltak. A vajdaságiaknál máig természetes kommunikációs nyelv a szlovák, míg Magyarországon elvesztette ezt a funkcióját. De a Délvidéken nincs is ekkora szórtsága a szlovák populációnak, másrészt szintén szláv nyelvű az ország. A magyarországi szlovákok helyzetét az is nehezítette, hogy a negyvenes években a lakosságcserével elment hetvenháromezer emberünk, a helyükre szlovákiai magyarok jöttek, tehát megbomlottak a közösségeink.
– Mi lehet az oka a szlovákiai magyarellenességnek?
– Miroslav Válek író, aki kulturális miniszter is volt, azt mondta: a szlovákok végzete, sorsa a magyarság. A nemzetté válás folyamatához tartozott, hogy a szlovákok a magyarokkal szemben definiálták magukat. Trianon súlyos traumát jelentett a magyaroknak, szétszabdalta Magyarországot, s nem tudtak utána úgy nézni a kisebbségeikre, mint azelőtt; akkor jött a kényszerű névmagyarosítás is. Mivel jelentős magyar kisebbség rekedt az új csehszlovák államban, az ottani szlovákok sokáig tudomást sem akartak venni rólunk, nehogy a magyarok is túl sokat foglalkozzanak a saját kisebbségükkel. Romániában építettek tizenhat szlovák iskolát, tanárokat, papokat küldtek oda. A Vajdaságban szlovák gimnáziumot és kollégiumot emeltek, velünk azonban nem törődtek. Aztán a szocializmus meg az internacionalizmus jegyében már beszéltek nemzetiségi politikáról, csak nem csinálták. Akkor is az volt a cél, Magyarország ne szóljon bele, hogy a kinti magyarokkal mi legyen. Hozzánk úgy viszonyultak: volt lehetőségünk hazamenni, s aki Magyarországon maradt, az nem is szlovák. Ma már azonban újra nincs határ! Szerintem a nacionalizmus is gyengülni fog, bár mindig vannak rá vevők. Aki nem tud igazi programot adni, könnyebb megoldásként választhatja ezt is.
Fuzik János Kesztölcön született 1957-ben. A budapesti szlovák iskolában érettségizett, majd 1981-ben a pozsonyi Comenius egyetemen szerzett újságírói diplomát rádiós szakirányon. A Ľudové noviny című szlovák hetilapnál dolgozott, később a Magyar Televízió szegedi stúdiójánál kilenc évig készítette – gyakorlatilag egyedül – a Naša obrazovka szlovák nemzetiségi műsort. Húsz éve forgat dokumentumfilmeket. 1999 óta az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke. 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
(Magyar Nemzet – Balavány György)
