1993. január 1. Magyarország északi szomszédja ezentúl nem a kereken 15 milliós Csehszlovákia, hanem az 5 milliós Szlovákia. Trianonban Ausztriát kivéve olyan államokat rendeltek körénk, amelyek nálunknál nagyobbak, népesebbek voltak, nyilván erősebbek is. 1993 óta azonban csak Ukrajna és Románia nagyobb, mint mi.
A Szlovákiában élő magyarság arányszáma – és így politikai súlya – a csehek távozásával megnőtt. Új helyzetbe kerültünk.
Csehszlovákia utolsó budapesti nagykövete egy ideig még Szlovákiát képviselve a helyén maradt. Rudolf Chmel tudós ember, akit a rendszerváltozás láza sodort a politikába. A szlovák-magyar kapcsolatokban a megbékélés híve. 1993. január 7-én a Népszabadság már mint Szlovákia képviselőjével közölt vele interjút, amiben ma is megszívlelendő mondatokra bukkanunk. „… a nacionalizmus, mint a kommunizmus utolsó stádiuma, vitathatatlanul nagy veszély elsősorban Kelet-Közép-Európa számára. A szlovák-magyar viszonyban különösen. Merthogy a történelem ezen a területen nem igazán és teljesen jó örökséget hagyományozott ránk. Paradox helyzet, hogy közös elemzésünk és – hogy úgy mondjam – „gyógykezelésünk” eredménye az lehet: minél teljesebben feltárjuk a múlt negatívumait, annál inkább eljuthatunk a szlovák-magyar kapcsolatok jelenében, s kivált jövőjében pozitív döntésekhez. Ettől függ népeink és államaink jövője.”
A szlovák-magyar viszonyt a nagykövet nem látta olyan feszültnek, mint ahogy sokan mások. Ha nem ismerném őt személyesen, azt hihetném, hogy az óvatos diplomata mellébeszél.
De nem, Chmel őszinte: „ha néha keletkeznek is konfliktusok, ezt túlságosan erős kifejezésnek tartom. Ezek a konfliktusok inkább viták, véleménykülönbségek, amelyek természetesen, nem kívánatos méreteket ölthetnek, amennyiben nem megfelelően kezeljük ezeket. A szlovák-magyar kapcsolatokban történetileg és aktuálisan egyaránt van konfliktushelyzethez való hasonlóság. Ma is tudnunk kell, hogy milyenek voltak a múltban a politikai viták, amelyek – ez is paradoxon – ugyancsak összekötnek bennünket, noha az eseményeket magukat nemegyszer ellentétesen értékeljük. Az újkori történelemben a szlovákoknak és a magyaroknak egyaránt volt esélyük a kiegyezésre, amelyet többször elmulasztottak. Ha végre a történelmet racionálisan értékelnénk, józanul, érzelmek, indulatok nélkül, akkor azt is észlelnünk kellene, hogy a régi előítéletek ereje hat és ezek torzítják kapcsolataink jelenét és jövőjét.”
Teljesen igaza van, generációk óta torzított ismereteink vannak saját hazánk múltjáról. Mivel véleményalkotásunk nem a tényekre támaszkodik, sokan kitörölnék a szláv jelenlétet a mai szlovák területekről, ahová például a török időkben beszorult a magyar világ.
Igen, Észak-Magyarországon írták akkoriban a magyar történelmet, de azt együtt írtuk magyarok, szlávok. Ahogy már közvetlenül a honfoglalás után együtt jártunk „kalandozni”, úgy együtt kuruckodtunk a szabadságunkért.
A riporter, E. Fehér Pál, megkérdezte, hogy miért ilyen tartósak az előítéletek. A válasz roppant kiegyensúlyozott: „mindkét oldalon túlfeszített nemzeti érzékenység tapasztalható. Például a szlovákok esetében valamiféle történeti-lélektani félelem, fenyegetettség érzés a legfontosabb szomszéd részéről. Ezért kell mindkét oldalon állandóan ellenségképet teremteni, ezért szükséges a történelmi legendák terjesztése, ezért kell állandóan keresni a bűnösöket, akik vétkesek a múlt hibáiért, mulasztásaiért – a magyarosításért, Trianonért vagy a bécsi döntésért, a lakosságcseréért, az erőszakos vagy a természetes asszimilációért.”
Chmel jól látja, hogy aláaknázott talajon járunk. „Jobban kellene tudatosítanunk, hogy Kelet-Közép-Európa országaiban – finoman szólván – mennyi komplikációhoz vezetett az állampolgárság és a nemzeti tudat közötti konfliktus.
Ott, ahol a nemzeti vagy pontosabban szólva nemzetiségi tudat gyenge, ilyen konfliktus veszélye nem fenyeget – mondjuk a magyarországi szlovákok esetében. De ott, ahol a nemzetiségi tudat erős – a szlovákiai, a szerbiai, a romániai magyarok esetében – az ilyen konfliktusok állandóan újraszülethetnek.”
A proletár internacionalizmus idején nagyon elkoptatták azt a fogalmat, hogy a kisebbségeink hidat képeznek a szomszéd nemzetek között. Chmel reálisan látja a helyzetet: „A magyarországi szlovák kisebbség olyan helyzetben van, hogy a többségi, azaz a magyar kultúra hatása alatt él – ennek lehetnek objektív okai is -, s ez az anyanyelv szerepének redukálásához, végül pedig elvesztéséhez vezet. Ha viszont a kisebbségi kultúra védekezik a többségi ellen – ez a szlovákiai magyarok esete -, fordított állapot keletkezik, amely nem csupán kulturális, hanem nyelvi elszigeteltséget is eredményezhet. És én azt hiszem, hogy ez sem jó dolog.”
Mi a feladat? „…el kellene jutnunk egy észszerű, tárgyszerű diagnózishoz, illetve terápiához. Miért nem vagyunk képesek erre? Miért historizálunk? – kérdezem ezt én, a történész. Miért nem tanulhatnak gyerekeink közös történelemtankönyvből – amint ezt Nyugaton próbálják? Miért nem lehetnek a kisebbségek a közeledés és nem a távolodás szorgalmazói?
Az új államjogi helyzet ne az izolációt inspirálja, hanem segítse az új minőségű közeledést és közös munkát.” Negyedszázad múltán még mindig nincs közös történelemkönyv gyermekeink kezében, Szlovákia önállósága számos konfliktust hozott, nem is érdemes sorolni, mert az utóbbi években a közös érdek a közös munka kényszerét hozta ránk, – hála Istennek. Most kell megragadnunk ezt a kegyelmi időszakot, és áttörést érni el nemcsak a két politikai vezetés, hanem a két nép között. Ami néhány elkötelezett ember vágyálma marad mindaddig, amíg az első olyan évfolyam le nem érettségizik, amelyik már ugyanabból a könyvből tanulta a történelmet a légies határ mindkét oldalán.
Álom?
Az, de Martin Luther King-féle. Reménykedjünk! Már Petőfi is úgy tudta, az álmok nem hazudnak.
