Negyven éve tavasszal sok esemény versenyzett a világ figyelméért. Polgárjogi mozgalmak, lázadások a hatalom ellen, diáktüntetések. Számunkra talán a legfontosabb esemény a prágai tavasz, mely – utólag bebizonyosodott: hiú – reménnyel töltötte el a „csehszlovákokat”, hogy egy kommunista országban is létezhet demokrácia. Azon a tavaszon leverték a diákmozgalmakat Franciaországban, Németországban és Lengyelországban, nem lehetett látni a vietnámi háború végét, nem látszott remény a békére a Közel-Keleten. Prágában viszont az utcán ünnepelte több ezer fiatal a téli olimpián a szovjet jégkorong-csapatot legyőző csehszlovák válogatottat.
A prágai tavasz különleges volt. Antonín Novotnyt az az Alexander Dubček váltotta a pártfőtitkári székben, aki élvezte a lakosság, azon belül is a fiatalság támogatását. Nyíltan kommunikált, és döntéseinél szem előtt tartotta, hogy felelősséggel tartozik a népnek: engedte az utcai gyülekezéseket, tüntetéseket. A reformok legfőbb gátjának tartott Novotnyt az államfői székből is eltávolították, s helyére a világháborús nemzeti hőst, a Szovjetunió számára is elfogadható Ludvik Svobodát nevezték ki. Erre tüntetés vette kezdetét és folyt zavartalanul órákig – míg Lengyelországban rendőri gumibotok verték le a diákokat, Prágában Dubček beszélt a demonstráló diákokkal, hogy elmagyarázza választását.
Szocialista demokrácia
A média a szocialista demokráciát szolgálta. A reformpárti írószövetség ugyanakkor saját irodalmi lapot indított, s felszínre kerültek az ötvenes évek igazságtalanságai és koholt perei, a tévé interjúkat közölt a történetekről. Beszélgetést közvetített az áldozatokkal, de az elkövetőkkel is, akik a tévénézők szeme láttára vergődtek a kínos kérdésektől. A tévéstábok bemutatták az átlagemberek nézőpontját, beszámoltak a nagygyűlésekről, felvonulásokról, és egyre keményebb kérdések fogalmazódtak meg. A média a politikai reform élharcosa lett, az emberek pedig megérezték, mi a szabadság, és annál inkább követelték.
A prágai tavasz a kulturális életben is újat hozott: megjelent a farmernadrág és a zenegép, s a programfüzetek rock- és jazzkoncertre hívták a fiatalokat. A színházban a Nem félünk Franz Kafkától-t, Frantisek Langer betiltott alkotását, az Őrjárat lóháton-t, vagy olyan aktuálpolitikai műveket, mint Az utolsó megálló-t mutatták be. Karlovy Vary-ban nemzetközi filmfesztivált tartottak, mert a Cannes-i fesztivált a rendezők a párizsi események miatt bezárták. Ekkor mutatták be A szigorúan ellenőrzött vonatokat – a mű később Oscar-díjat kapott.
Dubček kommunista volt, hitt abban, hogy az adott keretek között is lehet szabadságban élni, s bízott benne, hogy eléggé ismeri a szovjet vezetőket ahhoz, hogy megteremthesse országában az emberibb életfeltételeket. A csehszlovák vezető mindent megtett, hogy bebizonyítsa: nem száll szembe a Szovjetunióval, és nem kívánja a kommunista berendezkedést megváltoztatni. A kormányzás liberalizációját belügynek tekintette, aminek nincs hatása a szovjet-csehszlovák kapcsolatokra.
Egy 1968-as kérdőíves lakossági felmérés is azt mutatta ki, hogy az emberek túlnyomó többsége kommunista országban kívánt élni, és nem kívánták a kapitalista rendszer bevezetését. Áprilisban aztán a kormány programjává tette a „szocialista demokrácia új modelljét”, a május elsejei felvonuláson pedig megjelenhettek a nyugati világból ismert transzparensek, olyan szövegekkel, mint „Demokrácia mindenáron!” vagy „Növelném a népességszámot, de nincs lakásom!” A felvonuláson a tömeg körbevette Dubčeket, a rendőrség azonban nem intézkedett. Aznap éjjel tüntetők vonultak a lengyel nagykövetség elé.
Brezsnyev ideges lesz
Az eseményeket Moszkva egyre ellenségesebben figyelte, de a történtek a szocialista tömb más országbeli politikusait is sokkolták. Az egyre ingerültebb Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár nem bízott Dubčekben, hogy megálljt tud parancsolni az eseményeknek.
Aznap, amikor bezárt az amerikai Columbia és a francia Sorbonne egyetem, amikor a diákok barikádokat emeltek Párizs utcáin, és Kennedy megnyerte az Indiana állambeli előválasztást, a kelet-német és lengyelországi szovjet csapatok megindultak a csehszlovák határ felé – ekkor még csak fenyegető erőként.
Brezsnyev három megoldást látott a csehszlovák problémára: vagy elfogadtatják Dubčekkel, hogy Moszkva programját valósítsa meg – ennek nem volt esélye -, vagy a párt reformellenes belső ellenzékével erőszakkal visszaveszik a hatalmat, esetleg megszállják Csehszlovákiát. Utóbbi megoldás volt a legkevésbé vonzó a Szovjetunió számára. A kommunista állam kapcsolata az Egyesült Államokkal javuló tendenciát mutatott, és éppen indítás előtt állt egy légi járat a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, s a nehéz gazdasági helyzet sem tette volna lehetővé a brutális fellépést. Ugyanakkor a szovjetek eltökéltek voltak, hogy Prágát nem engedik kiválni a szocialista tömbből, s ezért semmi sem drága. Több százezer katona állt készen a támadásra.
Május 9-én a kelet-németországi és lengyelországi szovjet haderők megindultak Csehszlovákia felé, ám nem lépték át a határt. Júniusban már több ezer szovjet katonát engedtek be az országba, hivatalosan hadgyakorlatra. Prága kitartott, és a szovjet csapatok kivonását követelte. A „csehszlovák” nép soha nem tapasztalt egységet alkotott, melyet következetesen Dubček képviselt. Az ország augusztusi megszállásával Moszkva a legrosszabb megoldást választotta.
Dubček a világ felé folyamatosan hangoztatta Moszkva-barátságát és elkötelezettségét, riporterek interjúvoltak meg szovjet turistákat Prágában, tapasztalnak-e ellenforradalmi hangulatot és Moszkva-ellenességet. Amikor megérkeztek a tankok, a prágai fiatalok nem tanúsítottak ellenállást, a csehszlovák katonák nem avatkoztak be, pedig öt állam – a Szovjetunió mellett az NDK, Lengyelország, Bulgária és Magyarország – hadserege vonult fel ellene.
Csehül álltak
Bár a katonák azt a parancsot kapták, hogy ne lőjenek, a túlfeszített hangulatban ezt nem tartották be, és napról napra nőtt a halálos áldozatok száma. A prágai tévé az eseményekről 45 percnyi adást csempészett Ausztriába, melyet Nyugat- Európa döbbenten kísért figyelemmel – a képeken nyoma sem volt annak, hogy a „csehszlovákok” kérték volna a baráti szocialista országok beavatkozását. A kormány tagjait házi őrizetbe vették, és az újabb megdöbbenést az keltette, hogy nem sikerült a szovjetek terve a belső puccsra.
Utolsó reményük, Ludvík Svoboda is kitartott a legitim csehszlovák kormány mellett, s ezzel a szovjet beavatkozás látszatjogosultsága is megdőlt. Miután az ellenséges csapatok elfoglalták a rádiót, maszek eszközökkel folytatódott a rádiós híradás az ország sok pontján – ezeket a bevonuló csapatok minden erőfeszítésük ellenére sem tudták elnémítani. Így a helybeliek és a nyugati világ folyamatosan hiteles információt kapott arról, hogyan tapossa sárba a demokráciát a „baráti” Szovjetunió.
Brezsnyevnek nem maradt más választása, Moszkvába szállíttatta a csehszlovák kormányt, ahol mindkét fél számára létszükségletté vált a kiegyezés. A Moszkvai Protokol végül semmit sem tartalmazott a prágaiak fegyverekkel kikényszerített álláspontjából. A Dubček-kormány ugyan a helyén maradt, és maga Dubček is egy rövid ideig, a szovjet csapatokat lassan kivonták, de már ősszel korlátozták a sajtószabadságot.
Ezzel véget ért a „prágai tavasz”, de a néhány napra megismert szabadság ízét az emberek nem feledték. Tízezrek hagyták el ekkor az országot, s a csehek és szlovákok szabadságvágyának kifejezését ezentúl a cseh művészet szolgálta, a cseh és szlovák irodalom támogatása pedig a nemzetközi szolidaritás kifejezőjévé vált.
Heti Válasz
