Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, s tán már törve is, áll az alku e hazán. A Szózat e parafrazált sora jutott eszembe annak a kínkeserves alkukötésnek a láttán, ami a három felvidéki párt szövetségkötéséből jön létre. Tény és való, hogy szükség van erre, ahogy ahhoz sem fér kétség, hogy enélkül a felvidéki politizálást nyugodtan be is lehetne fejezni, mert külön-külön maximum regionális tényező képes lenni (persze, az sem lebecsülendő).
Mindazonáltal azt is tudatosítani kell, hogy a felvidéki magyarságnak már totálisan tele van a hócipője a hajcihőkkel, a konfliktusokkal és a szélmalomharcokkal. Nyugalmat, kiszámíthatóságot és egységet kívánnak a felvidéki magyarok. Na és persze eredményeket, mert valljuk be hangzatos szavakkal és nagy dumákkal 30 éve tele a padlás, és bár vitathatatlanul történtek fontos előrelépések, szerencsésebb lapjárással több zsuga is megjátszható lett volna hazánk fiainak.
Ezért mindenképpen megérdemel egy esélyt ez az új formáció, hogy aztán már számon lehessen kérni rajta, hogy a Saguaro vizes, Fornetti pogácsás tárgyalóasztaloknál mit is ígértek ezek az atyafiak. Nem ártana ugyanis, ha hallatszódna a felvidéki magyar közösségnek is a hangja, mert a végén még azt fogják hinni, hogy ebben az országban már mindenki megtébolyult.
Mégsem tudom teljesen nyugodt szívvel szemlélni ezt a fúziót. Nem tehetek róla, de megannyi bizakodás és reménykedés után egyre több aggodalom is kavarog a fejemben. Furcsa érzések elegye ez, de azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel. Valamennyi politikát árgus szemekkel követőn ezt a hozzáállást vélem felfedezni.
Nincs zsigeri elutasítás, de ovációs üdvrivalgás se, hogy finoman fogalmazzak. Mielőtt viszont e gondolatmenetet folytatnám, szögezzünk le pár dolgot. Azzal tisztában kell lenni, hogy az alig félmilliós felvidéki magyar társadalom épp olyan sokszínű és heterogén, mint bármelyik más közösség széles e nagyvilágon. Ugyanúgy megtalálhatóak benne mindenféle nézetű egyének az értékrendskála egyik szélétől a másikig. Valahol érthető is ez, sőt természetesnek mondható, ezen kár is lamentálni.
Ez a sokszínűség viszont most politikai formációban is megtestesült, ami első ránézésre akár jónak is tekinthető, hiszen tükörképe lehet társadalmunknak. Az újonnan alakuló Szövetségben ugyanis éppúgy megtalálhatóak ezek az árnyalatok, mint a felvidéki társadalomlélektan keresztmetszetében. Így értelemszerűen akár a felvidéki magyarság lakmuszpapírjaként is tekinthetünk rá.
Ugyanakkor azzal sem árt tisztában lenni, hogy közösségünk döntő hányadát, ha úgy tetszik, gerincét mégiscsak egy keresztény-konzervatív, nemzetileg elkötelezett „keménymag” alkotja, mely éppen ezen sajátosságaiból fakadóan a társadalmunk fáklyavivőjének tekinthető. Persze nem azt mondom, hogy egy liberális, egy kommunista vagy egy homlokegyenest más nézeteket valló nem tevékeny része a felvidéki magyarságnak, csupán azt, hogy az általános tendencia azt mutatja, hogy a közösségi tevékenységet végzők alapvető patrióta mentalitásukból kifolyólag a hagyományos értékeket vallják.
Továbbá sajnálatos, hogy egyelőre megannyi kérdés erre vonatkozóan messzemenően nem tisztázott. Viszont ami módfelett aggasztó, hogy programbéli prioritásokról sem esett egy árva szó sem a bejelentő sajtótájékoztatón. Márpedig emlékezhetünk, hogy decemberben elvileg erre hivatkozva verte szét hisztérikusan az Összefogás párt az akkori közös sajtótájékoztatót, kínosan sivalkodva a vályúk méretéről. Nos, úgy tűnik, három hónappal később most, hogy egy fándlival több darát kaptak a moslékos vályúba, hirtelen bele is feledkeztek. Persze lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, mintha nem lehetne hallani ezen programbéli prioritásokról, de az is könnyen megeshet, hogy hallhatnánk, csak elnyomja azt a hangos csámcsogás.
Hogy aztán az új pártban végül melyik irányzat, melyik értékrend kap nagyobb szerepet, az egyelőre mint látjuk, messzemenően nem sejthető. Pontosabban az nem, hogy az eddig gerincet képező, nemzetileg elkötelezett, keresztény-konzervatív kurzus ázsióját majd mennyire próbálják meg háttérbe szorítani az új progresszív irányzatok.
Esetleg megpróbálnak-e majd beférkőzni tengerentúli filantróp befolyások, vagy mennyi zseniális ötlet merül fel arra vonatkozóan, hogy a magyarországi baloldali gúnyellenzékhez rohanjanak egyesek módszertani tanácsokért (pl. előválasztás).
De ha már itt tartunk, sokan megnyugvásként vennénk, ha végre azt is kinyilvánítaná szövetségünk, hogy Magyarország jelenlegi (de egyébként mindenkori) kormányát természetes, első számú stratégiai szövetségesének tekinti. Ugyanis pártállástól, világnézettől és minden egyéb mástól elvonatkoztatva kell konszenzust teremteni arra vonatkozóan, hogy a felvidéki magyarság egyértelműen utasítsa el azt a nemzetellenes aljasságba csomagolt vágydoktrínát, amit a magyarországi ellenzék összefogás néven művel többek között ellenünk is.
Úgy tűnik, az ilyen kínos kérdésekre egyelőre csak az MKP 50%-a jelenthet garanciát, ami számunkra, konzervatívok számára még jó hír is lenne, ha nem gondolnánk bele, hogy a másik félnyi teret milyen szivárvány ragyoghatja esetleg be. De hát immár egy család vagyunk. A család márpedig család, ugyebár?
(Csonka Ákos/Felvidék.ma)
