A cseh-német történelmi „kiegyezés” követendő példaként való emlegetése, ha azt Luboš Palata cseh publicista teszi, nyilvánvalóan indokolt.
Csehországnak is fontos nemzeti (nemzetállami) érdeke ugyanis, hogy a Beneš-dekrétumok – benne a német és magyar nemzetiségű polgárok kollektív bűnösségét kimondó rendelkezések – ne kerüljenek az Európai Parlament asztalára, s ne szülessen olyan döntés az EU-ban, amely esetleg kimondaná, hogy az 1945-ben megújított Csehszlovákia, illetve annak jelenlegi két utódállama nem tarthatja fenn újkori jogrendje alapköveként ezeket a „törvényi” rendelkezéseket.
Köztudomású (?), hogy a Beneš-dekrétumok kollektív bűnösség elvén alapuló, az akkori csehszlovákiai német és magyar kisebbséget állampolgárságától és vagyonától megfosztó kitételeivel kapcsolatosan nem csupán a szlovák parlament hozott olyan határozatot, hogy azok megkérdőjelezhetetlenek és következményeik ellen jogorvoslatnak helye nincs, hanem Csehország is megtette a magáét. Az uniós alapjogi és igazságügyi-bírósági szabályozás ratifikálása során, záradékban kiemelte az uniós szabályozás hatálya alól a – közérhetőség kedvéért írjuk így: – Beneš-dekrétumokat. Mivel erre vonatkozóan egyetlen csehországi politikai tömörülésnek sem volt ellenvetése, az EU ezzel a fenntartással együtt fogadta be a cseh igazságügyi szabályozást.
Szlovákia helyzete más. A szlovák parlament nem fűzött ugyanilyen fenntartást a közös igazságügyi alapelvekhez. Helyette, már uniós tagállamként, az első Fico-kormány idején határozatban erősítette meg a Beneš-dekrétumok „örökkévalóságát”.
Most, hogy az EP petíciós bizottsága foglalkozik a kérdéssel – a Beneš-dekrétum ellen benyújtott európai petíció kapcsán –, az aláíróknak kedvező esetleges döntés Luboš Palata hazájára is kiterjedő következményekkel járna. Csehországot is az önmagával való alapos szembenézésre kötelezné. A cseh publicista tehát nem magyarbarátsága miatt üzenget Szlovákiának, hogy a cseh-német történelmi „kiegyezést” kövesse, hanem a cseh nemzeti érdekeket védi. Ahogyan ezt tette Petr Nečas cseh kormányfő is Bajorországban, amikor megkövette a szudétanémeteket, még ha nem tette is hozzá, hogy elsősorban azért, mert a mai napig az ő EP-képviselőik a leghangosabb szólószólói a problémának uniós szintén, és hogy petíciós bizottsági elnökként is egy bajor illetőségű hölgy jegyzi a Beneš-dekrétumok elleni beadványt.
Palata elfelejti azt is, hogy a kollektív bűnösséget kimondó dekrétumok másként vonatkoztak a szudétanémet és másként a magyar nemzet tagjaira. A német kisebbséget sújtó kitoloncolásnak-kitelepítésnek nemzetközi támogatottsága volt, az akkori szlovákiai területeken élő magyarok esetében azonban kimondottan csehszlovák belügyről kell beszélni, mivel a magyarok kitoloncolásához-kitelepítéséhez nemzetközi támogatást Csehszlovákia nem tudott elérni. Ezért is indult a II. világháborút követő szlovákiai magyar történelem az állampolgárságuktól és vagyonuktól megfosztottak belső telepítésével, azaz a magyaroknak a tömeges kényszermunkára való deportálásával a kiüresített cseh szudétavidékre. Azok a családok, akiket a deportálás – mert a belső kényszertelepítést így nevezik a mai napig – érintett, ma – kevés kivételtől eltekintve – Szlovákiában élnek, s jelentős mértékben az ő aláírásaik állnak az európai petíción. Elsősorban ők várnak legalább valamiféle elégtételt, bocsánatkérést Szlovákiától és talán Csehországtól is. A Beneš-dekrétumok kollektív bűnösséget taglaló rendelkezései tehát Szlovákia számára nem olyan nemzetközi politikai kérdést jelentenek, mint a csehek esetében a németek kitoloncolása-kitelepítése.
Amúgy: Szlovákia parlamentje a szlovák területekről – a Beneš-dekrétumok alapján – kitelepített németeket határozatban követte meg. Václav Havel csehszlovák köztársasági elnök németektől való bocsánatkérésének példáját is követve. A magyarok esetében azonban ezt a gesztust is elutasítja, mindmáig (igaz, rólunk már Havel is elfeledkezett). A területén élő magyar kisebbséget belső ellenségnek tekinti, olyan helyzetet tart fenn velük kapcsolatosan, amely tényeivel bizonyítja, hogy nem tartja őket egyenjogú és egyenrangú állampolgárainak. A rendszerváltást követően a restitúciós törvények érvényesíthetőségének határidejét úgy szabták meg (1948. február 25., a kommunista fordulat), hogy a Beneš-dekrétumok alapján elkobzott vagyonokat ne lehessen visszaigényelni, s a beneši dekrétumos időket kimondottan szabad és demokratikus korszaknak tekintik. Szlovákia ma nem fejleszti arányosan a magyarok által lakott régiókat, még a közműhálózatot és közúthálózatot sem, az ország adminisztratív felosztását miattuk megerőszakolta pl. Nagyszombat megye), korlátozza anyanyelv-használati jogaikat még a szülőföldjükön is (s ezt hiába kifogásolta az EBESZ és Velencei Bizottság, véleményük írott malaszt csupán)…
Nem vitatom, hogy valamiféle elmozdulást jelenthetne a magyar-szlovák államközi viszonyban, ha a II. világháború utáni magyar-szlovák lakosságcsere ügyében megszületne egy közös nyilatkozat. Elsősorban politikai hajlandóság és józan emberi belátás szükségeltetne hozzá. Szlovák részről is! Még ha Miroslav Lajčák szlovák külügyminiszter ezt a kérdést történész szakbizottságok konzultációjának tárgyává tenné is. Sem a Beneš-dekrétumokat, sem a lakosságcsere-egyezményt nem történészek írták, hozták tető alá. Mind a kettő a nemzeti szocialista háborús évtized politikájának a leképződése, kifejezetten politikai döntés. Orvoslásuk megkezdéséhez az első lépést a politikának kell megtennie. Utána a médiának. Abban ugyanis, hogy a házon belüli szlovák-magyar problémákat ne lehessen nyilvánosan kibeszélni és nyugvópontra juttatni, partnere a szlovák nagypolitikának a sajtó és minden formájában az elektronikus média is. Mindenki más csak ezután következhet.
Mert még ha megszületne is egy magyar-szlovák államközi közös politikai nyilatkozat a lakosságcsere ügyében, a nagyjából félmilliós szlovákiai magyar nemzeti kisebbség státusán ez nem változtatna, őket az nem érintené. A szlovák-magyar „kiegyezést” Szlovákiában, házon belül is meg kellene ejteni – ilyesmire azonban a legkisebb hajlandóság jelét sem látni. A szlovák politikai pártok egyhangúlag és egységesen vallják azt a nemzeteszmét, amely elsősorban a magyarokkal szemben fogalmazza-határozza meg magát, és mindent megtesz azért, hogy parancsoljon a magyaroknak, pórázon rángassa és folyamatosan megalázza őket.
Amikor tehát Luboš Palata publicista a cseh-német történelmi „kiegyezést” ajánlgatja követendő példaként Szlovákiának (és Magyarországnak is), a Beneš-dekrétumok problémaköre nagyobbik részének szőnyeg alá söprésére kínál ürügyet. Sokadszor.
N. Gyurkovits Róza, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”38832″}
