Megjelent egy könyv, a Nagykapos és Vidéke Társulás kiadásában. Akár könyvritkaságnak is nevezhetném, annyira hiánypótló. Pásztorokként, pásztor faragó művészekként tűnnek fel a könyv lapjairól visszatekintő emberek. Akár miniatűr művészetnek is hívhatnám az általuk létrehozott csontra, fára faragott képeket.
Az effajta művészet elődeinek élete visszanyúlik a magyar őskorba, a Magna Hungária, az Etelköz térségeire. Művelői a maguk idejében rangot vívtak ki maguknak. Tisztelték őket a családon, a nemzetségen belül. Felnéztek rájuk, szavuk súlyos mondanivalót hordott. Mondandójuk szinte parancs volt, mert bölcsességük magából a természet ismeretéből fakadt.
Tudták, mikor, s honnan várható az eső, merre fordítsák a gulyát, hogy jó legelője legyen. Az állatok betegségét maguk a pásztorok gyógyították az általuk készített szerekkel. Szóval minden hozzájuk tartozott, ami a jószággal kapcsolatos volt. A ridegmarha nevelése, vigyázása, a tinók farára sütött bélyegek által jobban ismerte a rájuk bízott állatokat, mint a gazdájuk.
Mára azonban, ha még a pásztor-szakmán belül maradt is némi tisztelet irántuk, azonban az idő foga, a termelés hozta változás, gazdálkodás kikezdte az irántuk érzett megbecsülést. Szerény emberekké váltak, művészetük nem hivalkodó, inkább csak a szűkebb környezetükben volt ismert.
Pásztorok, sok esetben dinasztiák, akik apáról fiukra adták tovább a pásztormesterséget, s vele együtt a miniatűr faragás művészetét. Sajnos, ez a művészet már szinte a pásztorokkal együtt kihalt. Folytatója nincs, se a hozzá tartozó anyaga: az ökrök méteres hosszúságú szarva.
Ha emlékezetem nem csal, a néha egy tonnát is elért jószág szarvát mindjárt a vágóhídról szerezték a pásztorok, majd a megfelelő kezelés után kezdték meg rajtuk a faragást, karcolást, vésést, míg csak el nem készült a szarv teljes benépesítése akár betyár motívumokkal, rózsákkal, tulipános díszítésekkel.
Minden fa, és ökörszarv faragónak megvolt a maga sajátos jegye, stílusa, felismerhető keze vonása. Így például a legismertebb dinasztia a csicseri Babincsák-familia volt. A legöregebb Babincsákot magam is ismertem. Reszelős hangján még elénekelte, hogy „Kiszáradt a tóból mind a sár, mind a víz/ szegíny ökörcsorda csak a pásztorra níz”.
A pásztorkodó emberek mellett a falu ügyeskezű emberei is foglalkoztak fafaragással. Csicseri nagybátyám, Tóháty Sándor kaszanyelet csakis szilfából készített, hogy könnyebb legyen. Nagyapám az aludttejet a veres színt játszó szilvafából maga készített fakanállal meregette a „csuporbul”.
A kisbalta nyele viszont nem lehetett másból, mint akácfából, ugyanúgy, a téli nagyszánkó felgörbülő orra és az „eplin” a nyűhetetlen akácból készült. Viszont a kenyérsütéshez szükséges „szakajtó-„, mosóteknővájás a kisszeretvai „oláh cigányok” kezéből került ki. Jóelőre „kinézett”, megfelelő vastagságú jegenyékből kettéhasítva. Abarán még ma is lehet találni barkácsoló, hordó-, szapulókészítő embereket.
Ugyanakkor a vidék pásztor-dinasztiáinak a felkutatása, illetve az általuk használt minták tudatos gyűjtése is az ő nevéhez köthető. Egy másik, a pásztordinasztiák között kiemelkedő helyet töltött be motívumainak gazdagságára való tekintettel a Perecseny környékéről származó Volosin János, kit szinte a vezérüknek tekintettek a pásztortáska, ostor, bot, sallangos, bikatökből készült dohányzacskói révén.
Barkó Zsuzsa hosszú című könyve: Ungvidék néprajzi és nyelvjárási sajátosságai – mindezt úgy tárja az olvasó elé, hogy a tudományos vezetés mellett gyönyörködtet is, rácsodálkoztat, és már- már a mese világába ragadja magával az olvasót. Könnyed, szórakoztató, olvasmányos stílusával próbálja feledtetni, hogy a már múlttá szelídült foglalkozásoknak nemcsak nehéz, embert próbáló életüket, hanem a derűsebb napjaikat is felvillantja.
Mint minden alkotó, aki felvállalja az írott szó hitelével a mondanivaló igazát – tévedhet is. Úgy mondjuk: benne van a pakliban. Így Barkó Zsuzsánál is vannak „elírások”, sajnálatos tévedések, amit gondosabb korrektori munkával könnyen el lehetett volna távolítani. Ilyen például, hogy a Szülőföldem Ungvidék című fejezetben hiányzik a 10-es szám a falvak elől. Így úgy tűnik fel, mintha Mokcsakerészhez tartozott volna a zárójelbe tett Kiskapos, Nagykapos és Ungcsepely.
A felsorolásból viszont hiányzik „Kiskerész”, amelyet a századfordulón Mokcsa-Kerészhez csatoltak. Az adatközlők elbeszéléseit is néha rezervával kell elfogadni. Az Újfalu legelője bár kataszterileg Csicserhez tartozott, gyakorlatilag a mokcsi határban volt, és a Lászó-család ridegmarha csordája legelt rajta.
Néhány szó jelentésének magyarázata nem fedi a jelölt tárgyat ( pl.: pityke: fényes fémgomb, s nem a tarisznya külső felülete. A „ganajlé” nem istállótrágya, a rühzsítartó nem a láb és körömfájás elleni orvosság tartója volt. Különben benne van a nevében, hogy mire szolgált.) Mint előbb már jeleztem, ezek az „elírások” könnyen elkerülhetők lettek volna. Kár értük.
Ennek ellenére azt mondhatjuk, nyereség ez a füzetszerű könyvecske. Hiány-, hézagpotló szerepe nem vitatható. Barkó Zsuzsa szeretettel, simogató büszkeséggel ír szülőföldjéről, úgy, ahogy a jó gazda paskolja lovai, ökrei nyakát az érdeklődő koma, sógor szomszédfalusi jóbarát, de különösen az idegen kupecek előtt – mintha maga nevelte volna a tárgyalt jószágokat. Már ezért is érdemes kézbe venni ezt a tudományos igényt sem nélkülöző könyvecskét.
A kiadvány olvasható a Nagykaposi Magyar Közösségi Ház könyvtárában. Kereskedelmi forgalomba nem került, a régió iskoláinak könyvtáraiban is megtalálható.
Gyüre Lajos/Felvidék.ma