Az a történelmi esemény, amit senki más a világon, csupán mi magyarok nevezünk trianoni tragédiának, közvetlenül a Nagy Háborúhoz kötődik, aminek száz évvel ezelőtti kezdetére most emlékezik a világ. Csakhogy a trianoni tragédia csupán annyiban része az I. Világháborúnak, amennyiben a menthetetlen betegnek az utolsó rándulásaitól bekövetkezett nyakszirtcsont törése jelenti halála végső okát.
Ma már tudjuk, hogy az a háború sem akkor kezdődött, amikor az osztrák császár és magyar király a trónörökös szarajevói meggyilkolása okán, 1914. július 28-án hadat üzent Szerbiának, hanem előzményeiben sokkal korábban, mondjuk 1871-ben a német-francia háborúval.
A Trianoni döntést sem 1916-ban vagy 1918-ban kezdték előkészíteni, hanem voltak közvetlen és időben távoli előzményei. A magyar nemzet sorsa az 16. század elején a tragikus mohácsi csatavesztés és János király halála közötti időszakban lett megpecsételve. A Korona idegen hatalmi érdeket képviselő főre került és ezt követően az ország három részre szakadt.
Tudatosítanunk kell: nem a magyar az egyetlen nemzet a világon és a Föld népeinek sorában, amelyet szétszaggattak.
Nem a magyar nemzet az egyetlen, amelynek egy részét világgá űzték, szórvánnyá morzsolták, amelynek sorait megtizedelték, amelybe a békecsinálók a lábukat törölték.
Vannak más nemzetek is, akiket a származásuk, a másságuk, az idegenségük miatt módszeresen meghurcoltak. Nem a magyar az egyetlen ilyen múltat megélt és ezzel a jelennel gyötrődő nép.
Európában azonban a magyar az egyetlen nemzet, amelyet 1920-ban tervezetten szakítottak öt részre – ami ma már nyolcat vagy még többet jelent. A magyarnak a legfrissebbek a félelmeket felidéző emlékei. Elszakított részeinek a megpróbáltatásai nem csak a múltunk, hanem a jelenünk része is. Csak a magyarnak róják fel, ha szétszórt és szétszakított nemzetrészeit össze akarja fogni.
Csak a magyart gyanúsítják azzal, hogy kétségbe vonja a világháborúk után kialakult egyezményes állapotot, amikor szóvá teszi az elszakított nemzettársait sújtó jogsérelmeket.
Ma a 21. évszázad elején úgy tűnik, mintha a 20. század elején kialakított európai rend senki másra nem lenne kötelező, csak a magyarokra – hogyan merészelünk a sarokba térdepeltetett helyzetünkből felemelkedni? A magyaroknak a legmélyebbek a sebei a 20. században elszenvedett nemzetcsonkolás miatt, és a legvéresebbek is, hiszen a var alatt még nem keletkezett heg. Csaknem egy évszázada szivárog belőlük a vér.
Ilyen a jelenben élő magyar múlt és a kilátásban lévő magyar jövendő.
Sajgó sebeink átkötése során és önsajnálásunk leltárának időnkénti újraírása közben, még ha kissé megkésve is, nem árt tudatosítanunk: az asztalos karját a gyalugép nem úgy tépi le, hogy a gép kap az emberi kar után. A gép csak azt tépi le, amit a forgókéshez tartanak.
Erre a közel száz évvel ezelőtti, de következményeiben élő eseményre, a történelmi országnak és a nemzetnek a nemzetközi jog által, majd közjogilag szentesített feldarabolására emlékeztet június 4.-e. Négy éve ezt a napot azonban már nem a szomorú emléket idéző nemzeti gyásznapként jegyezzük, hanem a Nemzeti Összetartozás Napjaként.
Vélhetnénk ezt a hirtelen fordulatot akár akasztófa viccnek is, vagy az ellenség megtévesztésének, mint a fordítva megpatkolt lovat, de valójában az életösztön sajátos jelével van dolgunk, mint amikor a túlélt, csaknem halált hozó baleset napját az újraszületés napjaként emlegetjük.
„És mégis élünk”, mondhatjuk Bartis Ferenc szavaival, többek között Trianon hőseinek köszönhetően is, akik a magyar élet hősei.
Trianon hősei azok az elszakított magyarok, akik az új államhatárok meghúzása után a szülőföldjükön maradtak, és minden ellenükre kiagyalt mesterkedés dacára mai utódaik által is megmaradtak ott magyarnak – mert a nemzet bennük él. Ők hozták a legnagyobb áldozatot a nemzetért, hiszen létükkel, kitartásukkal védték – akkor már kívülről – a maradék országot, a nemzet egyben maradt örökségét, mint a kenyér héja a belet. Mennyivel könnyebb lett volna az életük, ha másként döntenek, a kisebb ellenállás irányában mozdulnak el. Képzeljük el, mi lett volna, ha 1920 után az összes elszakított magyar a szülőföldön maradás, a rájuk telepedett idegen hatalommal szemben várható küzdelmek helyett a magyar államköteléken belüli maradást választja. Három millió menekült magyar lepte volna el a maradék országot, élt volna évekig segélyeken, hat ló vagy negyven ember méretű, átmeneti bárca nélküli vasúti kocsikban a rendező pályaudvarok vakvágányaira kitolva. Pillanatokon belül kitört volna a gyűlölködés, a magyar-magyar belháború, olyasmi, ami 1918 őszén és 1919 tavaszán, koranyarán volt, csak most már sokkal nagyobb tömeget érintett volna, szinte mindenkit és az erkölcsi züllés határára jutott volna a nemzet. Magyarország és talán a nemzet is annak köszönhetően nem roppant össze a Trianonban meghozott döntés következtében, hogy az elszakított nemzetrészek a szülőföldjükön maradtak – magatartásukkal, és nem üres szónoklatokkal tanúsítva: hisznek a változásban.
Azok is Trianon hősei, akik a maradék országban, szellemi teljesítményükkel, kitartó szorgalmukkal és fizikai erejükkel – sokan nélkülözések árán – lehetővé tették, hogy a nemzet törzse túlélje a csonkolást és ismét megerősödhessen – mert a nemzet általuk él. A magyar nemzet csak annyira erős, amennyire szilárd és rendezett Magyarország. Amennyire fejlődőképes a gazdasága, amennyire korszerű és a nemzet iránt elkötelezett az oktatásügye, amennyire folyamatos az egészséges nemzedékek újrateremtődése, amennyiben nem lépi túl a tűréshatárt a társadalmi békétlenség, a szemléleti táborok közötti vita, az egyéni és csoportérdekekért folytatott harc.
Trianon hősei azok is, akiknek nem borult el az agya, a tragédia ellenére józanok maradtak és gyűlölet nélkül tervezték a jövőt – mert a nemzet őáltaluk újulhatott meg és kaphatott lelkileg új erőre. Mert sokaknak elpattant a húr a lelkében és gondolataikat a bosszú és a visszavágás vágya járta át. Szerencsére maradtak olyanok szép számmal, akik tudatosították, hogy a történtek ellenére a Kárpát-medencében élő nemzetek együttes létre vannak ítélve és a bosszúálláson a társi viszonynak kell felülkerekednie. Mert a földkerekségnek ez a legcsodálatosabb nagy tája csak akkor maradhat hosszú távon otthonunk és közös hazánk, ha nem mérgezzük egymás lelki és testi életét, és tiszteletben tartjuk a különbözőségeinket – nem egymás kárára élünk.
Trianon hősei azok is, akik merték szavakba önteni, hogy a múltunk annyit ér, amennyi tanulságot le tudunk belőle vonni a jövő számára – mert a nemzet a tanulságokból építkezhet. Akik merték kimondani, hogy ami történt velünk az nem a sors tévedéséből nyakunkba szakadt igazságtalanság volt, hanem tervezett és kemény politikai harcokban banditizmussal vegyített érdekérvényesítés. Erre a küzdelemre nem voltunk felkészülve és ennek lettünk áldozatai.
Trianon hősei azok is, akik merték kimondani, hogy Trianon előtt már ötven évvel tévúton jártunk, mert a modern hatalmi politika viszonyai között akartuk megvalósítani azt a vágyunkat, amit száz-százötven évvel korábban lehetett volna, csak akkor eszköztelen állapotban találtattunk.
Azok is Trianon hősei, akik merték kimondani, hogy mindazok, akiket mi magyarrá akartunk tenni, ugyanúgy becsülték saját eredetüket, mint mi a magunkét.
Trianon hősei azok is, akik kimondták – vállalva a kiábrándítás felelősségét – hogy azokat használták fel ellenünk, akikről azt állítottuk, hogy magyarok, de nem azok voltak, csak állampolgárok. Mert azt hittük a kettő egy és ugyanaz, mert abban a tévhitben ringattuk magunkat, hogy az ország lakóinak közössége maga a nemzet, és a nemzet egységes. Ez lett a vesztünk.
A népi kultúrának és az intézményesen tanult kultúrának, aq nemzeti műveltségünknek, a történelmünk alapvonásai ismeretének és nyelvi jelrendszerünk folyamatos gyakorlásának van egységesítő ereje és keretbe foglalja a nemzetet. Mily fontos, hogy egymásnak két idegen, magyar ember megértse egymást egy-egy beléjük rögződött szóból, félmondatból, verstöredékből. Ez a szellemben élő nemzet ereje, amit csak szervezetten, nemzedékről-nemzedékre lehet fenntartani. Trianon óta ez a legnagyobb és legnehezebb feladatunk, amivel pártállástól és ideológiáktól elszakadva, vagy ezek megosztó létének ellenére, közösen kell megbirkóznunk. Ha létezik valamilyen vonatkozásban a nemzet egysége, akkor ennek a feladatnak a folyamatos teljesítésében kell erre törekednünk.
A nemzetpolitika a további terület, ahol a közös műveltségi alaphoz hasonlóan szükséges lenne a nemzet egysége, kormányoktól és pártpolitikáktól függetlenül. Az elmúlt kilencven egynéhány év során egyetlen írott példája volt az egyezményes egység kialakulásának. A Kárpát-medence összes számottevő magyar politikai tényezője először 1996-ban értett egyet a nemzetpolitika néhány alapvető céljában. Elsősorban abban, hogy a nemzetpolitika első számú hivatásos művelője Magyarország mindenkori kormánya. Az ő feladata az államhatáron belüli és kívüli szervezett közéletünk szereplőivel egyeztetve és velük együttműködve, az egész nemzet érdekében tevékenykedni. Ezért a nemzetpolitika több mint az ország-politika vagy az állampolitika – a különböző szakpolitikák mellé rendelt sajátos politikai szűrőrendszer, amin mindennek fent kell akadni, ami nem szolgálja a nemzetet, vagy netán károsítja.
Az 1996-ban tett vállalás ezzel összefüggésben az elszakított magyar közösségek szülőföldjükön való megmaradását, és az ottani boldogulását fogalmazta meg legfontosabb célként. Ez a vállalás ugyanazon a nyomvonalon haladt, mint az 1920 utáni első, egyeztetés nélküli nemzetpolitikai tettünk, hogy az elszakított magyarok milliói nem a menekülést választották, nem árasztották el a maradék Magyarországot, és ezzel nem döntötték romba. Ezúttal úgy gondoltuk, hogy most a maradék Magyarországnak kell segíteni romjaiból újjáéleszteni az elszakított nemzetrészeket. Az 1996-ban megszületett, egyeztetett közös álláspont – amit lelkendezve és a nemzet iránti elkötelezettség újjászületéseként ünnepeltünk sokan – nem csak az első volt, hanem egyelőre az utolsó is. Megbújt mögötte a magyar közéletnek a kommunizmus idejéből örökölt minden betegsége: a képmutatás, az ámítás, a fogcsikorgatás és a tudatos készülődés annak felrúgására. Négy évvel később, amikor a korábbi egyezségnek beérőben volt az első gyümölcse, a közös ügyet a pártpolitikai érdekek zátonyára futtatták.
Emiatt is kell tudatosítanunk, hogy a nemzet nem egységes, és nem kényszeríthető ki az egysége. Közjogilag sem fogható össze, hiszen egyrészt Magyarországnak nem minden állampolgára magyar nemzetiségű, másrészt Magyarország államhatárain túl élő magyar állampolgárok zömét más államhoz is kötik közjogi kötelékek. És még mindig néhány millióra tehető azoknak a magyaroknak a tömege, akik csak az állandó lakóhelyük szerinti állam polgárai. Ez mind Trianon következménye. Ezért jó, hogy e gyászos esemény napjának évfordulóján a nemzet összetartozására hívjuk fel a figyelmet.
A nemzet nem egységes, a magyar nemzet sem, és ez nem baj. Viszont nyomon követhető a nemzet egyetemessége, amelybe nem csupán a magukat legalább három nemzedék óta magyarnak vallók és tudók tartoznak, hanem azok a társaink is, akiknek gyökere szláv, román, német vagy cigány, de sorsközösségben élnek velünk.
Az egyetemesség a különbözőségek egysége. Mint a világmindenség, ami a különbözőségek legnagyobb halmaza, végtelen halmaza. Ettől nekünk, magyaroknak mégis könnyebb dolgunk van, hiszen csak a szellemünk végtelen, a nemzet közössége átlátható, még ha a belső bonyolultsága miatt nehezen is. Az egyetemesség sajátossága, hogy benne a különböző egységek egymás viszonylatában léteznek és rendszer szerint működnek, mint a világűrben a naprendszerek. Bennük minden egyes test más, de a rendszert az őseredettel meghatározott vonzási és mozgási viszonyok kölcsönhatásai tartják egyben. Úgy, mint az íratlan társadalmi szerződés a nemzetet a nyelv, a kultúra, a történelmi múlt, a közös élmények, a kölcsönösség, a jövőtervezés, a haza bonyolult, anyagi, műveltségi, időfüggvényű és lelkiséggel áthatott sokdimenziós viszonyrendszere által. Ez az egyetemesség a nemzet fejlődőképességének a záloga – ha csupán egységes lenne, elkorcsosulna.
A nagy kérdés az, hogy az elmúlt évtizedekben, amióta sajnos szétfejlődik a nemzetünk, a leválasztott és a szétszórt részek és a maradék Magyarország szinte végtelenül megosztott társadalma mennyire van még áthatva az összetartozás tudattal? Mennyire illeszthetők még össze a csaknem száz éve külön-külön létező, élő és fogyó részek? Számos példamondatot sorolhatnánk az összetartozással kapcsolatban, amiben az „összenő”, „összetartozik”, „elválaszthatatlan”, „összeköt”, és ehhez hasonlatos kifejezések állnak a mondandó középpontjában. A költői érzékenységgel vagy szónoki dagályossággal, esetleg egyszerűen és esetlenül kifejezett vágyaink mennyire válthatók valóra?
Ne arra várjunk, hogy majd minderre fényt derítenek a társadalomkutatók. Rossz a tapasztalatunk. Az eddigi megannyi, talán hiteles kutatási eredményt is csak a történészek fogják használni, amikor letűnt korunk rajzát fogják elkészíteni. A jelenben alig okulunk valamiből. Úgy viselkedünk, mintha szobába zárva lennénk, amelyből ajtók vezetnek kifelé, és tudjuk melyik hová, de mégsem a jó irányban lévő ajtó kinyitásával foglalkozunk, hanem az éppen kinyílón surranunk ki, valahová. Tudjuk, hogy mit jelent összetartozni. Tudjuk, hogy nem az együttlétet jelenti, hanem a törekvést az együtt gondolkodásra, életünk, a jövőnk együttes tervezésére. Ezt akár üzenhetjük azoknak, akik az összetartozásról és az egységről fennkölten szónokolnak, de nem azokkal cselekszenek együtt, akikkel az összetartozást hirdetik. Pedig az összetartozás igazi bizonyítéka a törekvésen túl, az együtt cselekvés! Ezért nem ártana, ha néha kipellengéreznénk azokat, akik tudatosan és szándékosan nem vesznek részt a közös ügy szolgálatában, pedig lenne hozzá tőkéjük.
Most azonban – az Apostolok Cselekedeteire gondolva – legalább ennyivel, ezzel a csomaggal távozzék mindenki az övéihez, a maga kisebb közösségébe, hogy ott együtt vehessék számba, mit akarnak cselekedni a nemzet javára, a részek összetartozásáért.
Első lépésként tegyük ezt!
Duray Miklós, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46173,46167″}
