A keleti hadműveleti területen harcoló magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1942. július 18. és szeptember 16. között próbálta meg felszámolni a Don nyugati partján kialakított szovjet hídfőállásokat, de a nagy vér- és anyagi áldozatok ellenére ez csupán Korotojaknál sikerült.
Kevésbé ismert, hogy 1942. szeptember 24-én Uriv és Galdajevka között a kecskeméti 37/I. zászlóalj olyan vállalkozást hajtott végre, amelynek eredményeként arcvonalukat sikerrel „kiegyenesítették”.
A németek 1942. évi nyári offenzívájába bevont expedíciós magyar hadsereg július első felében jutott ki a Don nyugati partjára, de a szembenálló szovjet 6. hadsereg több hídfőállást alakított ki (Uriv–Sztorozsevoje, Korotojak, Scsucsje–Perejeshaja), amelyeket a honvédek igyekeztek felszámolni. Az 1942. július 18. – szeptember 16. közötti nyári hídfőcsaták a komoly áldozatok ellenére csak részeredményt hoztak, egyedül a korotojaki hídfő került magyar kézbe és Uriv–Sztorozsevoje térségében sikerült a szovjeteket hátrébb szorítani.
A magyar 2. hadsereg doni arcvonalszakaszán az Uriv–Sztorozsevoje közötti szovjet hídfőállás volt a legnagyobb.
Az urivi keleti Don-kanyar északi részén Sztorozsevoje, attól keletre Otticsiha és egy nagyobb kiterjedésű erdőség, déli részén Uriv és mellette a 66-os erdő, a falutól délnyugatra Galdajevka található, Sztorozsevoje és Uriv között egy horhosban az Uriv patakkal. E térség kisebb horhosokkal átszeldelt, amelyen betakarítatlan mezőgazdasági területek és mocsaras, járhatatlan részek terültek el. Az 1942. szeptember 9–16. közötti harmadik urivi hídfőcsatában a magyar és német fél elfoglalta Sztorozsevojét és Uriv felét, azonban az ellenséget nem tudta kivetni a folyó nyugati partjáról és a nagy veszteségek miatt a 2. hadsereg-parancsnokság leállította a további támadást.
Urivtól nyugatra, a kecskeméti 13. és a soproni 7. könnyűhadosztály csatlakozási pontjánál, Galdajevkától északnyugatra, a 160,2 háromszögelési pont felé ékelődtek be a szovjet 160. lövészhadosztály 636/I–II. lövészzászlóaljainak állásai.
A budapesti 31. gyalogezred alárendeltségébe tartozó kecskeméti 37/I. zászlóalj kapta parancsba a szovjet állások megtámadását. Ennek tervét Duska László százados, a 37/2. puskásszázad parancsnoka dolgozta ki, s az 1942. szeptember 24-én hajnali 4 óra 25 perckor indult, rohamjárőrökkel megerősített, század erőben tervezett vállalkozást 12 tüzér- és két német ködvető üteg 10 percig tartó tüze vezette be.
A további eseményekről Duska százados az alábbiakat rögzítette:
„(…) a hajnali csendet pokoli földrengés, fültépő dörgés és a rakéták süvöltő-vijjogó fénycsóvái törték meg. Az erdőből és környékéből sötét füst és porfelhő emelkedett a magasba, majd terjedt szét az egész hegyoldalon.
Az isteni színjáték még javában tartott, amikor Bukovenszki [Sándor – BZ] őrvezetővel az élen az 1. sz. rohamjárőr belerohant a saját tüzérségi tűzbe és eltűnt a nagy por- és füstfelhőben.
Nyomban a tüzérségi tűz befejeztével rohamra indult a két szakasz is.
Hatalmas pusztítást végeztek tüzéreink, amit a két küzdőszakasz csak teljessé tett.
Bukovenszki megállás nélkül érte el az erdő szegélyén levő első bunkert. Pillanatok alatt megtisztította. Alig volt ellenállás. Mire Kecskésék [Kecskés Kálmán őrmester, szakaszparancsnok – BZ] beértek, rohant tovább. Hogyne, hiszen előtte futottak visszafelé az oroszok. A nagy igyekezetben nem vették észre a »c« bunkert (a benne lévő oroszok vagy nem tértek még magukhoz, vagy később húzódtak újból vissza bele). Rövidesen a »d« bunkert füstölték a lángszórósok.
Kecskés szakasza előtt is futottak vissza az oroszok. Kecskés őrmester odakiáltott Kovács [Ferenc – BZ] szakaszvezetőnek – aki pedig szakaszával az elrendelt vonalban már megkezdte a beásást – hogy: »Tovább előre! Irány Sztálingrád!«
Nem kellett sok biztatás. Hiába mérgelődött egy-két komolyabb tisztes, hogy: »Nem így szólt a parancs! Tűzzel kellene üldözni!« Percek alatt újból mozgásban volt a Kovács szakasz is.
De csakhamar a temető felől 3 géppuska oldaltüzébe kerültek Kovácsék és így 5h 20i-re az »a« és »e« bunkerek között elakadtak. Szerencsére az orosz futóárkok kiváló fedezéket nyújtottak.
Bukovenszki 5h-ra a harmadik, az »e« bunkert is leküzdötte és mindkét kezében egy-egy orosz géppisztollyal lőtte az oroszt.
A 2. sz. rohamjárőrnek azonban nem sikerült az »a« bunkert elfoglalnia. Ennek két oka volt: először, hogy a két német légvédelmi ágyú és a páncéltörő ágyúnk a nagy por- és füstfelhőben nem volt képes a bunkert hatásosan lőni; másodszor pedig, hogy ez a rohamjárőr nem használta úgy ki a saját tüzérségi tüzet, mint az 1. számú.
Mint századparancsnok 4h 50i-kor érkeztem a támadási cél gyanánt kitűzött vonalba.
A rakétajelekből láttam, hogy a küzdők megugrottak vagy 4–500 métert. 6h-ig csak fehér és zöld rakéták repültek a magasba, ami az adott körülmények között megnyugtató lett volna. Csakhogy az »a« és »c« bunker felől géppuska tűz kapta el a századtörzset. Szerencse, hogy az »a« bunker lövései egészen magasan csattogtak, valahol a fák tetején. De a másik géppuska földre szorított bennünket. A tüzér felderítő járőr parancsnokával együtt kézzel és körömmel kezdtük beásni magunkat, amíg egy jó gyalogsági ásó elő nem került. Némileg rejtett bennünket a ritka, törpe napraforgó, mely 150 m szélességben húzódott az erdőtől délre.
A hírvivőktől és a fogolykisérőktől hamarosan megtudtam a pontos helyzetet (…)
A foglyokkal és a munkaszolgálatosokkal rögtön előrevitettem egy csomó lőszert, mert amíg lőszerük van, addig baj nincs. Sok fogoly elesett az orosz tűzben, de lőszerben csakugyan nem volt fennakadás egész nap.
Az erdő tisztogatása idegesítően lassan haladt. Dehát én adtam a parancsot, hogy alaposan csinálják. Nem is lehetett volna másképpen. 8h-ra érkeztek a vonalamba. A szakaszparancsnok Szabó [Ferenc tartalékos főhadnagyot– BZ] hadnagyot figyelmeztettem, hogy mi a helyzet az erdő alsó részében és a »c« bunkernél. Néhány perc múlva közelharcban súlyosan megsebesült, de nem ment hátra a segélyhelyre. Az oroszok pedig hihetetlen makacssággal védekeztek. Hiába volt a »zdavásztyesz« [Add meg magad! – BZ] felszólítás, nem akarták magukat megadni. A távbeszélőn kért lovas szakasz is beérkezett, de ők sem tudtak tért nyerni. (…)
[A honvédek – BZ] vígan elfogyasztották az oroszok meleg reggelijét, a kartocska levest (krumpli levest). A hangulat nagyon jó volt, miután látták, hogy az oroszokat korbáccsal hajtották ellentámadásra. Vidám sortűzzel feleltek az egyik orosz parancsnoknak, aki felállva kiáltott oda hozzájuk, hogy »igyi szjuda« (gyere ide).
Három orosz ellentámadást vertek vissza 10h-ig, minden különösebb nehézség nélkül.
10h után elcsendesedett a harci zaj. A déli órákban szinte nyomasztó lett a csend. Jelentik elölről, hogy a horhos talpán egyre több orosz kúszik fel az erdő aljára.
Bízom abban, hogy ismételt oktatással sikerült beleszuggerálnom a századba azt a tudatot, hogy válságos helyzetben a visszafutás egyenlő a halállal. Amíg lőszer van, a földfedezék minden veszélytől megóv. Viszont ha azt elhagyják, kényelmesen lehet őket levadászni.
Az 1. század jobbszárny szakasza nem látott le a horhos talpára, viszont az aknavetőtűz a szivárgást nem volt képes hathatósan bénítani.
Hírvivővel parancsot küldtem előre, hogy Kecskés, Kovács és Bukovenszki 18h 15i-ig tartsanak ki (teljes besötétedésig). Akkor kezdjék meg a hátragyülekezést a támadási cél vonalába.
Kovács és Bukovenszki megkapták a parancsot, de Kecskéshez nem tudott elvergődni a hírvivő. Még kétszer megkíséreltem a parancsot írásban is eljuttatni, de nem sikerült. Az oroszok most már minden moccanásra golyózáporral feleltek.
A várt feketeleves közeledett.
16h-kor Kecskés szakasza ellen három oldalról indult támadásra az orosz. Az »e« bunkertől balra lévő két rajt sikerült kivetniök.
Eszembe jutott, amit még békében tanultam idős, háborút járt bajtársaimtól. Tisztán láttam, mi lehet a következmény. Ha nem sikerül a földre visszaszorítani őket és ha nem sikerül a legelső hátrafutókat megállítani, akkor »Sztálingrád« helyett »Budapesten« kötnek ki, de valamennyien.
Percek alatt zajlott le minden. Ekkor keletkezett a legtöbb sebesült. Csúnya látvány volt. Hangos »jaj, meglőttek«, »jaj, meglőttek« kiáltással futottak a sebesültek, de csodálatosan fürgén.
A mellettem tartózkodó rohamutász szakaszparancsnokot, Bálint Mihály zászlóst gyorsan visszaküldtem a reggeli kiindulási vonalra, ahol úgyis minden hátrafutónak keresztül kell mennie, magam pedig előrefutottam, mert az egyik raj már épp szedelőzködni készült.
Természetes, hogy hatalmas aknavető és géppuska tüzet kezdtek az oroszok. De a legszigorúbb fenyítékek hamar lecsillapították a kedélyeket. Mire Bálint zászlós újból előrehozott vagy 8–9 könnyű sebesültet és ijedtében »légnyomásost«, a többi Kecskés szakaszbeli már ásta az új fedezékeit. A rendezés hevében Bálint zászlós a mellére kapott egy hatalmas repeszdarabot, én a lábamra egy súrolólövést.
Kecskés őrmester az elől maradt egy rajával, Kovács szakaszvezető és Bukovenszki őrvezető továbbra is szilárdan kitartottak. Visszaverték a negyedik orosz ellentámadást, ami pedig kb. zászlóaljerőben indult. 17h-kor már ismét teljes volt a csend és nyugalom. Az előlmaradt küzdők pontban 18h 15i-kor kezdték meg a visszagyülekezést.
21h-kor a szakaszok elrendezve ásták fedezékeiket abban a vonalban, amely támadási célként volt megadva. A vonal előtt az árkászok még az éjjel folyamán aknasort telepítettek.”
Az 1942. szeptember 24-i arcvonalkiigazító vállalkozás térképvázlata (Magyar Katonai Szemle, 1943. 2. negyedév 463.)
Ezen arcvonalkiigazító vállalkozás eredményeként az alföldi seregtest főellenállási vonala egy km-rel vált rövidebbé, és az ellenség tetemes veszteséget szenvedett, 200 halottat és 25 hadifoglyot vesztett, s a harc közben a honvédek 3 géppuskát, 5 nehézpuskát, 3 golyószórót, 6 géppisztolyt és 126 puskát zsákmányoltak. E siker azonban magyar véráldozatot is követelt: 5 honvéd elesett, 9 eltűnt, a sebesültek száma pedig 41 főt tett ki.
Babucs Zoltán hadtörténész / Felvidék.ma
