Sokan használják helytelenül a Felső-Magyarország földrajzi fogalmát. Minden vizsgálódás nélkül úgy hiszik, hogy ez nagyjából a Felvidéknek, Felföldnek, az egykori Észak-Magyarországnak illetve Szlovákiának valamilyen szinonimája. Ez azonban tévedés. Fukári Valéria kötete is azt a címet viseli, hogy Felső-Magyarországi főúri családok (Kalligram, Pozsony 2008), miközben az alsó-magyarországiakkal foglalkozik elsősorban. Érdekes, ez a lektornak sem szúrt szemet.
Érdemes tehát ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozni!
A felső-magyarországi vármegyék közé hagyományosan a következőket sorolták: Abaúj, Bereg, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Szepes, Ugocsa és Zemplén.
A fogalom Aba Amadé tartományuraságáig vezethető vissza – írja Bán Péter (Magyar történelmi fogalomtár I., Bp.
1989, 131.). – A 16. századra éles határral választódott el az Alsótól. Magába foglalta mindazokat a keleti tájakat, amelyek az erdélyi határtól Liptó-Zólyom-Nógrád vármegyék keleti határáig, tovább délre a Dunáig feküdtek, és nem kerültek török kézre. (Nemrégiben az egyik írás Nógrádot is Felső-Magyarországhoz sorolta.) A török előnyomulás mindenesetre szűkítette Felső Magyarország területét.
A Felvidék keleti felén kívül végül csak a Tiszántúl északi részét ölelte föl. Erre a régióra terjedt ki a Felső-magyaroszági Főkapitányság és a Szepesi Kamara hatásköre, mindkettő Kassa központtal, amivel a fogalom katonai-közigazgatási tartalmat is kapott. A 18. században ténylegesen magába foglalta a töröktől visszafoglalt részeket a Tisza vízgyűjtő területén. Igazgatási szempontból két országos kerületre osztódott: a tiszáninneni és a tiszántúli kerületre.
Ebből logikusan következik, hogy a Felvidék Alsó-Magyarország és Felső-Magyarország északi, hegyes vidékeinek közös neve.
Egy évszázad alatt létrejöttek a felső-magyarországi (kassai), a bányavárosi vagy alsó-magyarországi (Érsekújvár, majd Lipótvár), a dunántúli és a többi főkapitányság (Főkapitányság címszó – i.m. I. 143.). A Felső-magyarországi Főkapitányság a 16. és 17. században Felső-Magyarországból és a Dunántúl egy részéből állt. A főkapitány Kassán székelt. Erdély felé Szatmár volt a végvár. Hatásköre a bányavárosoktól Erdély határáig terjedt (Pallas Nagy Lexikona 7, Bp. 1894, 45-46.).
A török hódoltság korában »Felső Magyarország« alatt a magyar király uralma alatt álló országrésznek a Tisza mellékén fekvő részét értették (Felső-magyarországi bányavárosok címszó, in: Pallas Nagy Lexikona 7, Bp. 1894, 45.).
Kassa Felső-Magyarország fővárosának számított (G. Hoefnagel közismert rézmetszetén: Cassovia Superioris Hungariae Civitas Primaria; 1617), így is nevezték, de ez sohasem jelentette, hogy az egész Felvidék központja lett volna. Miksa (1564-1576) és II. Rudolf (1576-1608) idejében aranypénzt vertek Kassán is, melyre a H-S rövidítés került (Hungaria-Superior) vagyis Felső-Magyarország (1574-83 között). Ez az elnevezés csupán az észak-keleti országrészre vonatkozott, de már Zemplénen túl nem terjedt, holott még Máramaros is a Felvidék része (l. Bulla Béla-Mendöl Tibor: A Kárpát-medence földrajza, Lucidus, Bp. 1999, 230., 263.).
De így értelmezi Makkai László történész is, hiszen a következőket írja: „Egy hónap sem telt el az álmosdi csata óta, s egész Felső-Magyarország meghódolt Bocskainak… A diadalmenet Alsó-Magyarország határán torpant meg egyelőre, itt Fülek és Murány álltak ellen.” (Magyarország története 1526-1686, Akadémia 1987; I. 727.) 
A nikolsburgi békében (1622.I.6.) Bethlen Gábor a békeszerződés értelmében, visszaadta Alsó-Magyarországot, de Felső-Magyarországból megtarthatta Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod és Abaúj vármegyét Munkács, Tokaj és Ecsed uradalmaival mint magánbirtokaival (i.m. 836.).
Thököli Imrével kapcsolatban is felső-magyarországi fejedelemségről szokás értekezni s az a Garamig terjedt, de a bányavárosok már nem tartoztak hozzá.
A szintén Felföldön fekvő Selmec-, Besztercebánya stb. bányavárosokat alsó-magyarországiaknak hívták. A Szepes, Abaúj, Borsod vármegyékben fekvőket felső-magyarországiaknak nevezték. Ezen utóbbiakhoz tartoznak a régi szokás alapján 1487-ben megállapított sorrend szerint: Gölnicbánya, Szomolnok (Szepes vm.), Rudabánya (Borsod vm.), Jászó, Telkibánya (Abaúj vm.), Rozsnyóbánya (Gömör vm.) és Igló (Szepes vm.). E bányavidék központja Gölnic lett (1487), ahol a bányagróf székelt. Gölnic városi kiváltságait IV. Béla bővítette, s így innen és Szomolnokról indult ki a felső-magyarországi bányavárosok továbbterjeszkedése. 1290-ben a Gölnic folyó menti Clara Lux nevű erdőség területén keletkezett Merény városa.
Ugyancsak ebben az évben Hekulnak, a Jekelfalussyak ősének adományozták a Kochenseifen patak menti erdőket. Itt alapították Jekelfalvát. Szomolnok területén említik Remetét (1284), Svedlért (1312) és Lassúpatakot (Stillbach, 1316) már mint kifejlett bányaműveléssel rendelkező telepeket. 1326-ban telepítik Helcmanócot. A 14. sz. elején e bányavidék már teljesen kifejlődött. 1327 után Gölnicbánya jogát élvezték a fenti 7 városon kívül: Merény, Svedlér, Remete, Zsakaróc, Vojkóc, Prakfalu, Helcmanóc, Korompa, Stósz, Honten, Jekelfalu, Margifalva, Solymár és Kvisó. Ezt a szövetséget a Zápolyák II. Lajos korában erőszakosan bomlasztották. Gölnic, Rudabánya, Szomolnok, Telkibánya a Zápolyák, majd 1527-ben a Thurzók kezére kerültek. Gölnic, Rudabánya, Szomolnok, Remete, Svedlér, Stósz, Helcmanóc 1638-ban a Csákyak birtokába mentek át. 1751-ben a felső-magyarországi bányapolgárok közgyűlése új statútumokat készített, s ez képezte alapját az Oberungarischer Waldbürgerverein külön jogainak. (Felső-magyarországi bányavárosok címszó, in: Pallas Nagy Lexiona 7, Bp. 1894, 45-46.)
A központi hatalom törekvéseivel szemben a felső-magyarországi bányavárosok (Gölnic, Szomolnok, stb.) az ércbeváltás és értékesítés biztosítására megalapították a „Felső-magyarországi Bányapolgárságot”, mely 1895-ben oszlott fel (Új Idők Lexikona 3-4, 1936, 715.).
Fischer András (?-1540) wittenbergi tanár 1521-ben jött Magyarországra. Lőcsén, Iglón és Sverdléren tanított, Csicsva várába zárták, majd Gömörbe ment. Őt Felső-Magyarország legelső reformátoraként tartják számon.
A 19. sz. második felében már elhomályosult a kifejezés eredeti értelme. Ezt mutatja a Czuczor-Fogarasi-féle szótár (1862-74), mely szerint, Felső-Magyarország alatt szélesebb értelemben Magyarország észak-nyugati részét értették, mely a Kárpátok mentében fekvő vármegyéket foglalja magában Pozsonytól Máramarosig. Szorosabb értelemben a felső tiszamelléki vármegyéket. A német földleíróknál Felső-Magyarországnak mondják a tiszamelléki kerületeket, alsónak pedig a dunamellékieket, „de ezen felosztás nálunk magyaroknál nincs szokásban.” – írják tévesen.
Tehát Felső-Magyarország alatt általában Magyarország felső vidékét, nevezetesen a Duna balpartját és a Tisza jobb partját értették. (Pallas Nagy Lexikona 7, Bp. 1894, 45.) „Felsőmagyarország a Trianon előtti Magyarországnak a Duna balpartjától és a Tisza jobbpartjától északra elterülő rész.” (Új Idők Lexikona 9-10., 1938, 2368.)
De a fogalom tovább élt. Hiszen a Dessewffy József által szerkesztett Felső Magyar Országi Minerva (1825 – 1836) Kassán jelent meg. Felső-magyarországi zendülésként emlegették azt a koleralázadást, mely Zemplén, Sáros, Abaúj és Szepes egy területére is kiterjedt. Egy miskolci polgári napilap címe Felsőmagyarország (1932-től), úgy mint egy Trianon előtt megjelent kassai napilapnak is ezt volt a címe. Kassán alapították 1876-ban a Felső-Magyarországi Múzeumot.
Alsó-Magyarország fogalma még inkább elmosódott az idők folyamán és használata – régebbi értelemben – felszívódott. „Alsó-Magyarország, ma az ország déli része;” Régen a déli és keleti, sőt észak-keleti megyéket is így hívták szemben Felső-Magyarországgal, mely alatt a Dunántúlt és az észak-nyugati Magyarországot értették (Pallas Nagy Lexikona 1., Bp, 1893, 497.) Tágabb értelemben a Duna vízgyűjtő területét, azaz az egész országnak, szűkebb értelemben pedig csak a Felvidéknek nyugati felét, amely az osztrák-morva határtól Liptó-Zólyom-Nógrád megyék keleti határáig terjedt. A Duna észak-déli folyása mentén vált el Felső-Magyarországtól.
A 16. században terjedt el fogalma és időnként beleértették a királyi kézen maradt, majd a török alól felszabadult dunántúli részeket is. Így a török kiűzése után két igazgatási egység, kerület alkotta: A Dunántúl és Dunáninnen (Magyar történelmi fogalomtár I., 29.). Alsó-Magyarország alatt a török hódoltság idejében nagyjából a Dunától északra fekvő néhány királyi vármegyét (mint pl. Bars, Hont, Zólyom) értették. Bányavárosai: Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Bakabánya, Libetbánya, Újbánya és Bélabánya tartozott hozzá. (Új Idők Lexikona 1-2., Bp. 1936; 309.)
A 19. században azonban már bizonytalanná vált a megnevezés. Egyrészt a Czuczor-Fogarasi szótár szerint „Alsó-Magyarország, mely az éjszaki sarktól távolabb esik, mint a felső.” (l. ALSÓ címszó). Így ír róla legújabb lexikonunk is: Alsó-Magyarország a 19. sz. közepéig használatos történeti-földrajzi elnevezés. A Felvidéknek az osztrák-morva határtól a Nógrád, Zólyom és Liptó vármegyék keleti határáig terjedő nyugati része.
Tágabb értelemben Magyarország nyugati felét jelentette, azaz a nyugati határszéltől a Duna északi-déli folyásáig és Nógrád, Zólyom, Liptó vármegyék keleti határáig terjedő területet, ahonnét Felső-Magyarország kezdődött. A 16.-17. században a török hódoltság viszonyai közt csak a királyi kézen maradt dunántúli részeket számították a dunáninneiekhez (a Felvidék nyugati feléhez). (Magyar Nagylexikon I., Akadémia 1993, 640.) Így értelmezte még Comenius is. Patak felé igyekezve Púhón (Trencsén vm.) írja: „Když jsem tak vyřídil záležitosti v Dolních Uhrách…” (Amikor így elintéztem az ügyeket Alsó-Magyarországon…) Útja a Vágmentén, majd Lőcsén, Eperjesen, (vélhetőleg Gálszécsen) Zemplénen keresztül vezetett Patakra.
Az alsó-magyarországi bányavárosok (Niederungarische Bergstädte) egy olyan településcsoportot jelentett – írja Máté Gábor -, mely a Garam középső folyása mentén fekvő hét szabad királyi bányavárost (Baka-, Beszterce-, Béla-, Körmöc-, Libet-, Selmec- és Újbánya) jelölt. (Az alsó-magyarországi bányavárosok etnikai képének történeti és földrajzi vizsgálata, In. Földrajzi Értesítő 2007., 3-4. füzet, 181-82.) Péch Antal munkája, mely szintén ezekkel a városokkal foglalkozik, a következő címet viseli: Alsó-Magyarország bányaművelésének története I., MTA, Bp. 1884.
Amikor ezt a kifejezést használjuk, akkor érdemes szem előtt tartani a fentieket!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47471″}
