Az alábbiakban közöljük Kulcsár Ferenc recenzióját Száraz Pál könyvéről.
Ardamica Zorán írja Száraz Pál minimalista, egyperces novelláiról, hogy ezen „különutas” írásokat olvasva „Álmokba tévedünk, vagy emlékekbe. Oly kevés reália áll rendelkezésünkre, hogy néha alig vagyunk képesek azonosítani a helyszínt, a kort, a miliőt. Ezzel szemben kénytelenek vagyunk elképzelni, s legalább részlegesen, saját fantáziánkkal létrehozni”. Létrehozni, megteremteni s jelen lenni a pusztítóan forró sivatagban, a lángba boruló tengeren, a mesés Kelet ősi világában, a felkelő Nap titokzatos országában, a behavazott városokban, a lidérclángos mocsarakban vagy a maffiózók latin világában.
Száraz Pál a felvidéki magyar irodalom kissé titokzatos outsidere: már-már kihívóan kívülálló, minden kötöttségtől mentes írónk ő, akit „az irodalmi konvenciók, az aktuális kánonformáló elvárások, az olvasói divatok és a közlési trendek valószínűleg cseppet sem érdeklik”, ám ez korántsem jelenti azt, hogy munkáira ne fordítana kellő figyelmet. Ellenkezőleg, a mágikus, vagy inkább a tündéri realizmussal is rokonságot mutató rövid novelláit érezhetően nagy és igényes műgonddal igyekszik megformálni – példásan tömör stílussal, elhallgatásos írásmóddal, legyen bár szó háborúról, kapzsiságról, bátorságról, vétkekről, pokolról, hiúságról, csalásról, hűségről, emberi butaságról, kényszerképzetekről.
Azt is megkockáztathatjuk, hogy Száraz Pál novellái a varázsmesével, a csodamesével, a legendamesével is rokonságban állnak, amennyiben csodás, fantasztikus elemekkel átszőtt írásai szereplőiben, idő és tér vonatkozásában általában fiktív, mégis valóságos szituációkat jelenít meg. Az a világ, melyet Száraz ábrázol, többnyire egyszerű, kétpólusú világ, rosszakra és jókra osztható, általában kifejezve az emberi társadalom morális ítéletét, etikai alapállását egy-egy kérdésben.
A Kék Madárban Tiku és lánya, Sima abból élnek, hogy hajnalonként gitárt pengetnek az ablakok alatt s ősi dalokat énekelnek hozzá, így ébresztve fel az alvókat. E dalokat a Kék Madár hozta Tiku és Sima hazájába, a Csodák Szigetéről: harmatcseppek egymáshoz ütődésének csilingelésekor csendülhet fel olyan dal, mint a Kék Madáré. Tiku és Sima is ennek nyomán énekelte hajnalonta az életre ébredés, a munka és a veríték énekét, a Nap Dalát, de a sors, a történelem titkos kényszere egy napon a háborúk dalát hozza el, a katonák ajkáról pattogó katonadal csendül, melynek énekléséhez Tiku, a férfi is kénytelen csatlakozni, mert immár mindörökre eljött a kemény elhatározás, a rendíthetetlen akarat ideje: a harcterekre indulók lendületes énekének ideje. A Kék Madár a harcosok mellé állt, elhagyva Simát, de ő nem bánta, hiszen egy nő mindig számolhat azzal, hogy hűtlen lesz hozzá valaki.
A kötet első ciklusának (A Kék Madár) novellái ilyen „tanmesékben” előadott etikai kérdéseket jelenítenek meg: A Kanon-völgy kincseiben egy asszony és egy férfi keresi az (élet) sivatagában a titkokkal teli királyok smaragdtrónusát, a drágaköveket, a kifogyhatatlan vagyont és az örök jólétet; ám a kapzsiság bukáshoz vezet, a smaragd a halál kövévé lesz, s a házaspárnak rá kell döbbennie, hogy bár az ember arra vágyik, hogy dúsgazdaggá legyen s ne kelljen többé dolgoznia, ám amikor ezt eléri, belepusztul a tétlenségbe. A gyűrű a bátorság jutalmáról értekezik, a Dansran lelke voltaképpen azt üzeni: ahelyett, hogy az ember kocsmákat s börtönöket építene, meg merő panasz és bántás lenne, pokollá téve a földi paradicsomot, inkább önmagán segítene, s akkor az Isten megsegítené. A szépséges Szárda szőnyege című novellában Szárda egy életen át szövi a világ legszebb szőnyegét, úgy hogy végül megsüketül és megvakul, ajándékként a képzelet erejével megtapasztalhatja, hogy Isten műve, a teremtés, az élet, a természet mérhetetlenül szebb minden emberi alkotásnál. E felismerés után pedig az Isten angyala elviszi őt az igazi Édenbe, amely urának, a Fejedelemnek a kertjénél is ezerszer csodálatosabb. S végül az első ciklus utolsó darabja, a Samiha arról szól többértelműen, mi lesz, mi lehet abból a teremtésből, aki „szép, mint a hajnal, karcsú, mint a fiatal cédrus”; törvényszerű-e, hogy a szépség és a ragyogás rosszá, nagyon rosszá, fesletté tesz, mert az emberek kielégítetlen vágyai azzá teszi.
Szó van még Száraz Pál novelláskönyvében az önfeláldozásról, a szerelem „sötét verméről”, a szenvedélyről, a vérző gyötrődésről, arról, hogy „A művészetben csak a mi fantáziánk látja az életet. A giccs, amit kifütyülünk, igen, uraim, az az igazi élet…”; s olvashatunk még az ármányról és az ábrándról is, a Daniele álma című lélektani remeklésben például arról, hogy egy fiatal lány fehér paripán érkező hercegről ábrándozik, jólétről, édes életről, melyet kijózanító álom és ébredés követ. Daniele „Álmában mosolygott. Egyszer kinyújtotta a karját, hogy érezzen valamit, ami nincs ott, de nem ébred fel. És elmúlt az éjszaka. A hajnal hideg ujjai végigtapogatták Daniele kitakart karját, szürke fény hatolt be a szomorú szobába. Daniele didergett és felült. És mert örökségbe kapta azt a tragikus optimizmust, amely gyakran egyetlen öröksége az ifjúságnak, félálomban még mindig mosolygott, szája körül egy kis ideges rengéssel”.
Hosszan idézhetnénk még a történéseket a türelmetlen, részvétlen kapzsiságról, az örökségvárók hitvány sóvárgásáról, a zsugori kincshalmozásról: „sírba vinni a sok-sok bankót, jó meleget adnának odalent”; a remekbe szabott Salernói emlék maffiózóiról; a Mentőötlet szerelmi háromszögének remek mókájáról; szerelmi paradoxonokról és szövevényekről (Elment a nyár, Húsz év után, Hajnali hó, Válás után), na és a kötet záródarabjáról, A juhászkutya című kitűnő mininovelláról, mely példás tömörséggel beszél a magányról, a félelemről és a hűségről.
Említettük írásunk elején Száraz Pál novelláinak „különutasságát”, most leszögezhetjük magának az írónak is a „különutasságát”. Igazat kell adnunk Ardamica Zoránnak: írónk novelláiból nem „egy mások által már ezerszer »szétírt« világ tárul fel”, hanem a különutas szerző „szándékai és szenvedélye”. Azaz Száraz Pál.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
