1989. november 17. – Akik a 20. század közepe táján vagy később születtek, a kétfejű Európa vasfüggönyön inneni, depressziós felében, voltaképpen – még eszmélés előtti korukban – úgy élték meg felcseperedésüket, mintha olyan lenne az igaz „világ”, a valóságos „élet”, amilyenben ők nevelkedtek.
Közép-Európában, köztük az akkori Csehszlovákiában is csak akkor kezdett derengeni a fejükben valami, amikor 1968-ban a „testvéri tankok” ziháló vastüdővel belegázoltak a „szocializmus emberarcába”. Ekkor jelent meg orrukban a bűz, szemükben a mocsár: a tény, hogy az elmék és a szívek züllöttsége hosszú időre ólomburát vont a keleti égboltra.
A felvidéki magyarság 1950-es években született új nemzedékének kulturális-irodalmi értelmisége ekkor kezdett „nyugatra” tolulni, Pozsonyba, az egykori koronázó, négytornyú városba, hogy aztán a „fekete szél” és az „egyszemű éjszaka” író- és költőnemzedéke – koruk gyermekeiként – belecsapjon a „szocialista realizmus” álarc mögötti buffóarcába. Abba az arcba, amely nem volt más, mint szocialistának álcázott államkapitalizmus, s melynek haszonélvezői a „privilegizált paraziták” voltak: a marxista „bölcselők” által támogatott új osztály, amely a magántulajdont megszüntetve, prédalesőként fegyverrel, csendes rendőrterrorral bitorolta a hatalmat. Az ilyen módon elrabolt tulajdonból aztán fényűző villákban éltek, luxuskocsikban parádéztak, és a „proletároknak” azt ígérték, nekik is részük lesz a földi javakban, mihelyt a Kánaán, a kommunizmus – egyszer, valamikor, száz, kétszáz év múlva, sohanapján – megvalósul. Addig is egyesülgessenek és gebedjenek meg.
Néhányan sejtettük, hogy ebben az ingoványos posványban, ebben az igazságtalanságban és hazugságban, a konszolidáció fertőjében nem lehet többé megőrizni a szellem függetlenségét, s mi, a felvidéki magyar nemzeti közösség értelmiségei, írói kétszeres otthontalanságban kapkodtuk a levegőt, a bűnös Szodomából a még bűnösebb Gomorába futva és vissza.
Tettünk ugyan kísérletet a kitörésre, de azonnal lecsapott ránk a Párt „éber csapata”; személy szerint rám a Nyílt levél, a Tompa Mihály ismeretlen költői levele és az Óriás aranyorgona című versem miatt, mintegy száműzetéssel, elhallgattatással fenyegetve meg személyemet. Hat évig nem adhattam ki A felkiáltójeles ember című verseskönyvemet, s fenti, harmadiknak említett, anyanyelvvédő versem azóta is romokban hever; még szerencse, hogy Kovács László barátom irodalmi színpada dramatizálta és később lemezen is rögzítette az eredeti poémát, melyet aztán a Duna televízió többször is bemutatott.
S ez a „sötét bújócska” – a cenzúra, a megtűrtség és a belső emigráció – így ment mindaddig, amíg végül betelt a pohár, s a titkosrendőrség zaklatásait, a felvidéki fiatal értelmiség művelődési, kopjafaállító táborozásainak settenkedő besúgóit, a magyar iskolákat bezárással fenyegető, fogcsikorgató bevetéseket és ostromokat túlélve, 1989-ben, 25 évvel ezelőtt Madách-kiadóbeli szerkesztő-író barátaimmal aláírtuk a prágai értelmiség „röpiratát”, a 2000 szót – feletteseink minden fenyegetése ellenére. S utána hamarosan megalakítottuk Vágsellyén a Független Magyar Kezdeményezést is, és megérkezett Pozsonyba is a „kulcscsörgető forradalom”, hogy a feje tetejéről a talpára állítsa életünket, és eltüntesse a 20. század szabadság-, élet- és emberellenes diktatúrájának kardcsörtetését, a világuralomra törő marxisták rendellenesen elhúzódó pünkösdi királyságát.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49938,49871,49831,42680,18507″}
