A pszichológusok szerint, aki önmagával békében él, csak az tud másokkal is békességben élni. Ha ezt a tézist vonatkoztatjuk az államokra is, akkor a térség országainak ugyancsak van elszámolnivalójuk a saját lelkiismeretükkel. Engem azonban két ország, Szlovákia és Magyarország „lelkiismerete” az, ami igazán izgat, mert úgy érzem, hogy egyikük sincs önmagával kibékülve, és ennek mi, kisebbségben rekedt magyarok isszuk meg a levét. Ugyanis, mindkét ország kompenzál, és a mi fejünk felett átnyúlva rázogatják egymás kezét, lapogatják egymás vállát.
Beindult a mosoly diplomácia a két ország között, udvarias nyilatkozatok hangzanak el, hogy soha nem volt jobb a két ország viszonya, és a szlovákiai magyarnak az a kísérteties érzése, hogy ebben a nagy örömködésben egyedül ő a zavaró tényező. Mert ő bizony semmit se érez ebből a jó viszonyból. Pedig hát ez lenne ennek a nagy egymásra találásnak a próbaköve. Mert, amíg csak távolról mosolyognak egymásra, és biztosítják a másikat, hogy mennyire nagyra tartják, addig az a megfigyelő érzése, hogy a mosoly és a szavak nem teljesen őszinték, és közben valami egész mást gondolnak, és a viszony tulajdonképpen iszony.
…
És, hogy miért a rossz lelkiismeret? Mindkét ország lelki válságának az okát a múltban kell keresnünk. Ami Magyarország 20. századi történelmével való ki nem egyezését illeti, az számtalan fórumon vitatott téma, a közbeszédnek állandóan tárgya – és ez tulajdonképpen pozitívum, mert az elmúlt évtizedek agyonhallgatásától legalább addig eljutottunk, hogy beszélünk róla. Megjegyezni való csupán annyi van, hogy a történelmi narratíva még túlságosan politikafüggő, és pártszimpátia dönti el, hogy valaki éppen a jobb vagy a baloldali diktatúrák bűneire helyezi e a hangsúlyt. Pedig, elég volna abban közös nevezőre jutni, hogy minden diktatúra szörnyűség, függetlenül a színétől.
Ami, Szlovákia, saját történelmével való kiegyezését illeti, hát az a mai szlenggel kifejezve, iszonyú nagy gáz. Ők ugyanis még addig se jutottak el, hogy tükörbe nézzenek, ahol megláthatnák azokat a bibircsókokat, melyek eltorzítják az összképet. A szlovák történelmi narratíva még nem jutott túl azon a romantikus elképzelésen, amit még a 19. századi nemzetébresztők teremtettek meg, és a szlovák nemzetben nem láttat mást, mint a magyarok elnyomásának áldozatát. Így lett a 20 században a szlovák nemzet előbb a magyar majd a cseh elnyomók áldozata. Megfeledkezve arról, hogy az első Szlovák Állam ugyanúgy Hitler csatlósa volt, mint Magyarország. Sőt, talán még készségesebben szolgálta ki a hitleri akaratot, hisz csupán az ő jóindulatától függött a léte.
Itt tartunk most. Ja, hogy a megbékélés? Hát az még várat magára…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50481,50464,50402,50240,49815″}
