Örülök, hogy a Felvidek.ma közölte Csáky Pál gondolatait a megbékélésről, bár a tartalmát több ponton vitatom. Értelmes párbeszéd és vita nélkül nem mennek előre a dolgok. A karácsnyi idő különösen alkalmas, hogy ebben ne egymást akarjuk legyőzni, hanem a megoldásokat keresni.
Csáky kiindulópontja ugyanúgy transzcendens, mint az enyém. Ő a Tízparancsolatra hivatkozik, én a Miatyánkra szoktam. A „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancs. A Miatyánk kérés az Úrhoz és ígéret neki: bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk. Rettentő súlya van ennek: ha nem bocsátunk meg, mi sem számíthatunk sok jóra. Nincs szó viszont semmiféle kölcsönösségről, semmi feltételről. Majnek Antal püspök úr mostani karácsonyi körlevelében írta: „Ne keressük a hibát másokban, inkább először magunkban. Fedezzük fel tehát mindazokat a negatív vágyakat, indulatokat, haragvásokat, gyűlölködéseket, melyeket meg kell tagadnunk, és amelyektől meg kell szabadulnunk. Jézus segít ebben. Az Atyához szóló legfőbb imánkat (Miatyánk) is csak így tudjuk őszintén mondani, ha még az ellenünk vétkezőnek is megbocsátunk.”
A kérdés keresztény alapja tehát egyértelmű. Érdemes azonban arra a lélektani megközelítésre is gondolnunk, amelyet Esterházy Lujza fogalmazott meg. Írása, amelyet 1944 augusztusában „A Duna-völgyi béke lélektani előfeltételeiről” címmel jelentetett meg, számomra az a fix pont, amelyről el lehet és el kell indítani a megbékélésről szóló gondolkodásunkat. Esterházy Lujza szerint „mindaddig, amíg két ellenségeskedő ember csak azt látja, hogy mit vétett ellene a másik, de nem látja, hogy ő is vétett a másik ellen: addig kibékülésről szó sem lehet, így van ez a nemzetek között is, például a Duna völgye nemzetei között is, amelyek minket elsősorban érdekelnek, s amelyek békéjéhez mindnyájan hozzájárulhatunk.
Ezt akkor tesszük a leghathatósabban, ha a saját portánk előtt söprünk, nem pedig a szomszéd portája előtt, vagyis elsősorban saját magunk fölött gyakorlunk bírálatot, nem pedig a szomszéd magatartása fölött. Tapasztalati tény, hogy az önbírálatnak, hibabeismerésnek ez a magatartása számos esetben szerelte már le a másik fél haragját, elkeseredését, ami lélektani téren előkészíti a talajt a közeledés, a kibékülés számára a magánélet viszályaiban. S meggyőződésem szerint ugyanezt a hatást érné el a nemzetek közötti feszültségek enyhítésében. Úgy látom például, hogy sokkal jobbá, barátságosabbá alakulhatott volna a viszony a magyarság és szomszédai között, ha társadalmunk nem ragaszkodott volna görcsösen ahhoz az állásponthoz, hogy „mi sohasem bántottunk senkit, mindig csak minket bántanak”. Az ilyen lelki magatartás sohasem vezethet kibéküléshez a nemzetek között, mint ahogyan nem vezethet kibéküléshez az egyes emberek között sem. Lelke mélyén jól érzi ezt minden ember, de mégis vonakodik a hibák beismerésétől, különösen a nemzetek által elkövetett hibák beismerésétől, mert ebben nemzete meggyalázását látja. Pedig nem az. Hiszen emberek vagyunk mindnyájan, és ezért mindnyájan vétkezünk.” (Esterházy Lujza: Sorskérdések margójára 305-308 p. Méry Ratio 2014.)
Nem bambaság tehát, ha egyoldalú lépéseket teszünk, inkább merészség. Soha nem fog átjutni a túlsó partra, aki nem ugrik be a vízbe. A végeredményhez persze valóban kell mindkét fél jó szándéka. Nem szabad ábrándozni a megbékélésről, és közben szőnyeg alá söpörni a problémákat. Nem szabad a hatalomért lemondani a kényes kérdések megvitatásáról, mert ez valóban hazugság. A megbékélés akarása viszont attól nem válik hazugsággá, hogy a másik fél (még) képtelen a viszonzásra. Az önvizsgálat és hibáink fel- és elismerése, valamint akár egyoldalú megvallása nem hazugság, hanem szükséges, bár nem elégséges lépés a valós megbékélés felé.
Magam is sajnálatosnak tartom, hogy Mátraverebély-Szentkút inkább magyar-magyar találkozó, mint a magyar szlovák megbékélés helye. De mindenhez idő kell. Ha szlovák pap, sőt püspök is kíséri a felvidékiről érkező híveket, akkor már megindult valami, ami jó irányba mutat, de valóban hamis dolog volna a cél elérésének feltüntetni. A nagyszombati érsekség mostani durva támadása a komáromi bencés rendház ellen, jelzi, hogy a testvériség még nagyon távoli remény. Ennek ellenére jó irányba tett lépésnek látom a szlovák és a magyar katolikus püspökök közötti nyilatkozatot és a rendszeres találkozókat. Ezek hasznát nem lehet sem azon lemérni, hogy milyen gyakorlati lépések folynak belőlük, sem az esemény sajtó megjelenésén. Annyi példát látunk arra, hogy a sajtó kedve szerint bizonyos jelenségeket felnagyít, másokat meg negligál, hogy komoly ember egy esemény súlyát médiavisszhang alapján már régen nem ítéli meg. A nemzetek közötti megbékéléshez egyébként akkor is sok idő kell, ha megvan hozzá a jó szándék. Az európai közösségek létrejötte után ötven évnek kellett eltelnie, hogy az első olyan történelemkönyv az iskolákba kerülhessen, amelyben németül is ugyan az van leírva, mint franciául. A türelem a megbékélés felé vezető út másik feltétele.
A 2004. december 5-ei népszavazás után van némi sajátos íze annak, hogy Csáky Pálnak csak Gyurcsányról van jó szava a budapesti politikusokról. Példaértékűnek tartom, hogy ne tartsuk egymást feketének vagy fehérnek, mindenkiről ismerjük el, ami jót tett vagy mondott, ha más tetteit el is ítéljük. Kár, hogy ez a szép elv itt csak egyedül Gyurcsány, egyébként eredménytelen, keménysége esetében érvényesült és Antalltól Orbánig mindenki elítéltetett.
A szlovák és a magyar politikusokról írott keserű szavak azt a meggyőződésemet igazolják, hogy jelenleg politikai síkon az igaz megbékélés ügye nem mozdítható előre. Ismeretes, hogy mindig meg kell tenni, amit lehet, ha nem is lehet mindig megtenni, amit kell. Nem fitymálom hát le határon át történő közlekedés javítását, az Ipoly hidak általam már lassan tizenöt éve kezdeményezett újjáépítését, a hiányzó, mesterségesen tönkretett pár kilométeres útszakaszok, vasútvonalak pótlását. Nagyszerű ott állni a Mária Valéria hídnál. Felavatása ünnep volt, olyan horderejű, mint amikor egy elzárt artériában megindul a véráramlás. Ám, megmaradva az orvosi hasonlatnál, mit ér a jó artériás keringés, ha a kapillárisokban elakad a vér? A szomszéd falvak közötti sokad rendű utak egy-egy falunak többet jelentenek, mint a messzi autópályák. Tömegek, magyarok és szlovákok, számára ezek adják meg a határmentiség előnyeit, lehetővé téve, hogy az árak és árfolyamok mozgásából nekik, a sokáig az „Isten háta mögött” élőknek is lehessen előnyük. Ezek az élmények hozhatják vissza azt a már-már eltemetett érzést, hogy mi, magyarok és szlovákok összetartozunk. Hiszen lehet vagy kétszáz éve, hogy a szlovák gyerek az ezer éves magyar elnyomásról hall, sőt tanul.
Ez ellen sajnos nem tett semmit az a szlovákiai politikai elit, amelyik többször is vállalta a szlovákokkal való együtt kormányzást. Pedig amíg magyarellenességre nevelik a szlovák diákokat, addig nehéz meggyőzni őket arról, hogy nemcsak most az Európai Unió különféle szerveiben fogunk össze, hanem sok évszázadon át megtették ezt őseink is. Több jele van annak, hogy a szlovák történészek egy része elutasítja, hogy radírral kell írni a történelmet, azaz el kell tünteti a magyar múlt minden emlékét. Az is komoly fejlemény, hogy a helytörténet egyre inkább a valóságról ír, a településük sorsát szívükön viselő polgármesterek kitisztítják a régi temetőket, nem eltüntetik, hanem büszkén mutatják a régi magyar neveket, felkeresik a leszármazottakat, éljenek azok Magyarországon vagy valahol Európában. Bizakodom. Nemcsak a közös múltra való közös emlékezést, s az ezer éves magyar elnyomásról szóló hazugság mérgének ellenszerét látom ebben. A folyamat talán elvezethet a szlovák-magyar megbékélés másik nagy akadályának, a félelemnek a megszűntéhez is. Amíg mi magyarok attól félünk, hogy a szlovák politika egyetlen célja, hogy Szlovákiát magyar mentes területté alakítsa, (e félelmünket számos politikai és egyházi intézkedés megerősíti), és amíg a szlovákok attól tartanak, hogy a magyar politika egyetlen célja Dél-Szlovákia visszafoglalása, addig igaz megbékélés nem lesz. A magyar politika fővonala eljutott odáig, hogy a határt nem módosítani, hanem jellegét megváltoztatni szükséges, s ezt éppen az európai jogrendszer teszi lehetővé. Ne tagadjuk viszont, hogy extrém hangok még jócskán akadnak, ha másutt nem, eszementek internetes megjelenéseiben vagy a stadionok lelátóin. Komoly ember persze nem ezekre figyel, de nagyon is jól jönnek e megnyilvánulások, amikor a komolyabb üzenet nélküli szlovák pártok a magyar kártyával akarnak szavazókhoz jutni.
Fel kellene ismerni, hogy a megbékélés ügye nem lehet párt ügy. Sajnos, amennyiben egy nemzeti ügyet, amelyet minden józan embernek képviselnie kellene, pártprogrammá tesznek, a többi párt hivatali kötelességének érzi, hogy ellene mondjon. A megbékélés híveként ezért tartom alapjaiban hibásnak a Híd-Most politikáját. A nemes célt alkalmatlan eszközzel akarja elérni.
Az általam elindított és Magyarországgal együtt hét országra kiterjedő Megbékélési és Együttműködési Mozgalom (ld. www.chartaxxi.eu) tevékenységét Csáky szemmel láthatóan nem ismeri, és félre is érti. A mozgalomhoz aláírásával mintegy 5700 ember csatlakozott, öt százalékuk szlovák anyanyelvű, többnyire értelmiségi. Sok ez vagy kevés? Persze, hogy kevés. De a mozgalom, amelynek működtetése érdekében feladtam európai parlamenti munkámat, még nagyon az elején tart. Terjesztése közben messzire kerüljük a politikusokat, a szlovákokat is, bár vannak közöttük többen, akiket becsülök. De többnyire bele vannak pistulva gyűlölködéseikbe és hatalmi játszmáikba. Örömmel tölt el, ha egy szlovák képes kimondani, hogy Trianon igazságtalan volt a magyarokkal szemben, vagy azt, hogy a Benes dekrétumok ártatlan embereknek okoztak indokolatlan szenvedést, de erre csak szabad szellemű értelmiségi képes, pártember soha. Ellentételezésként nekünk is ki kell mondanunk, hogy sok hibát követtek el eleink a szlovákokkal szemben. A kiegyezéskori magyar vezetés nemzetállamot akart a Szent Korona népeiből kialakítani. Német egység, olasz egység, francia hegemónia – ez volt a korszellem. Nem ítélkezni kell felettük, csak elismerni, hogy a jövőt nem ez szolgálta.
Sebeket okozni könnyű. Gyógyítani nehéz. A jövőt viszont csak a gyógyítás szolgálja, ami nem következik be magától. A köldöknézőknek lehetnek szép gondolataik, de nem lesznek eredményeik.
Mit tekinthetünk a megbékélés dolgában eredménynek? Zengzetes politikai nyilatkozatokat és harsány vezércikkeket semmikép. Ha a Kárpátoktól le az Al-Dunáig minden magyar ember békességben élhet és boldogulhat szülőföldjén, és semmilyen szempontból nem lesz másodrendű állampolgára az országnak, amelybe beleszületett, amelynek földjén századokon át ősei éltek, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a szlovák és a magyar ember ne lásson ellenséget és veszélyt egymásban. Ennek érdekében sokat kellene tegyen a politika is, de jelenleg úgy látom, csak forog keserű levében.
Az állampolgár persze ebbe nem nyugodhat bele. Mindannyiunknak szól Bölcskei Gusztáv püspök úr üzenete: „Ahhoz, hogy béke legyen, nem elég a nagypolitikára várni, abban mindenkinek megvan a maga szerepe.” Tegyük hát a dolgunkat, ki az Európai Parlamentben, ki a hátországban. Ki pártként, ki civilként. Ha nem egymással, hanem a feladattal foglalkozunk, boldog, vagy legalább a mainál boldogabb, eredményesebb lesz az Új Esztendő. Amit mindenkinek szívből kívánok.
Surján László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50832″}
