A húsvét előtti böjt utolsó szakaszának neve nagyhét, amely virágvasárnaptól húsvétvasárnapig tart. Ilyenkor régebben „a böjtnek kevésbé szigorú formáját tartók sem fogyasztottak már húsos ételeket”. /Lackovits E., 2000. 130.l./ A gazdák már a hét elején felkészültek a nagy ünnepre. Elvégezték legfontosabb teendőiket a ház körül: bekészítették a tüzelőt s az állatok etetéséhez szükséges nagyobb mennyiségű takarmányt. Akadt munkájuk az ünnepek előtt az asszonyoknak is: befejezték a nagymosást, a húsvét előtti meszelést, aztán sütöttek, főztek, tojást hímeztek stb. /Csáky K., 1987. 113.l./
Az egyik jeles napi monográfiában olvassuk az imént említett, húsvét előtti szorgoskodás kapcsán, hogy „ A palóc még a századfordulón is megtisztítota egész portáját. Kihordta az istállót, kijavította a melléképületeket, söpört, tapasztott, meszelt, egészen megfiatalodott a hajléka. Szerszámait rendbehozta, néha ki is fényesítette. Minden holminak, még a legkisebbnek is ragyognia kellett a tisztaságtól. Mikor a házával rendbejött, akkor elhalt hozzátartozóira gondolt: sírjukat fölfrissítette.”
A természet újjászületése, a tavasz közeledése tulajdonképpen „az embert is analógiás jellegű megújulásra, tisztálkodásra indítja”. /Bálint S., 1989. 202.l./ Ezzel megannyi mágikus művelet függ össze. Ám a hívő ember húsvét előtt lelkét is megtisztítja. Eme megtisztulás módja a böjt, a gyónás és az ima is.
A böjtről már több helyütt szóltunk. Istvánffy Gyula írta a palócokról, hogy azok „A böjtöt megtartják, az ünnepet megülik. Már az ünnepet megelőző délután is félünnep számba megy náluk. Ilyenkor az asszonynép nem fon, nem sző, s a nagyobb mezei munkát a férfi is abban hagyja.” /In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben/
Kiemelten fontos a vallásos ember számára a húsvét előtti szentgyónás. Mint köztudott is: „A tridenti zsinat az évenként, húsvét táján végzendő gyónást lelkére köti a lelkipásztornak és a híveknek”.Még a XIX. században is előfordultak a gyónócédulák, ám aról is tudunk, hogy a XX. század első felében „még akadtak jámbor öregasszonyok, akik nagypéntek délután, tehát a Megváltó halálának órájában, a Kálvária keresztje előtt letérdepelve, magának Jézusnak gyóntak meg és mentek húsvét ünnepén áldozni”./Bálint S., 1989. 204.l./
A templomi és a kálváriai stációjárás mellett az ájtatos hívek az imádkozás megannyi módját gyakorolták még. Több helyen nemcsak a csütörtököt, a pénteket és a szombatot illették „nagy” jelzővel, hanem a hét első felének napjait is. Azt is említettük, hogy virágvasárnap kezdték az Aranymiatyánkkal azt az ájtatosságot, melyet egész nagyhéten végeztek. A távolabbi Veszprémfajánszon „még az 1920-as, 1930-as években őriztek egy középkori gyökerű szokást, melynek értelmében a nagyhét minden egyes napján meghatározott számú imádságot mondtak el az Úr elárultatására és szenvedésére emlékezve./…/ Az említett faluban virágvasárnap 40 Miatyánkot imádkoztak, amiért az Úrjézus 40 napig böjtölt. Hétfőn 33 Miatyánk következett, mert 33 esztendős volt. Kedden 30 Miatyánk, mert 30 ezüstpénzért adták el. Szerdán 15 Miatyánk, amiért 15 tövissel megkoronázták. Csütörtökön 12, mivel a 12 apostol elhagyta, pénteken 5 Miatyánk az Úr öt szent sebéért”. /Lakovits E., 2000. 130.l./
Nagycsütörtökre, nagypéntekre és nagyszombatra még erősebben rányomta bélyegét a keresztény liturgia, bár számos babona, mágikus cselekedet is fűződött hozzájuk. A nagyhét megünneplése valójában nagycsütörtökkel kezdődik. Ez az Oltáriszentség szerzésének ünnepe, Jézus szenvedésének kezdete. Az Utolsó vacsora ünnepén elhallgatnak a harangok, kereplők helyettesítik őket. Azt is mondogatták, hogy ilyenkor Rómába mennek a harangok, s csak nagyszombaton térnek vissza. Jézus szenvedésének kezdőnapját csonkacsütörtöknek is nevezik. Az ősegyházban ilyenkor történt a „nyilvános bűnösök” kiengesztelése. Nagycsütörtökön van a lábmosás /mandatum/ szertartása és a liturgikus oltárfosztás. Liturgikus eredetű a gonoszűzéssel összekapcsolható pilátusverés is.
A nagyhét megünneplésének kezdete a nagycsütörtök esti keresztjárás is. Ezt az ájtatosságot azonban az Ipoly mentén is megelőzte még a délelőtti csonkamise. Tesmagon azért nevezték ezt így, „mer akkor az oltárokró levették a terítőköt meg a gyartyatartókot”.
Kelenyén az utolsó nagycsütörtöki harangszókor a lakók a patakba siettek, hogy ott jól megmosakodjanak. A csütörtöki tisztálkodás – a más jeles napokon végzett mosakodással együtt – elterjedt az egész Ipoly mentén. Gyűjtésünkből azonban kiderül, hogy ennek időpontja nem volt egységes. Gyerken a lányok már napkelte előtt elmentek az Ipolyra mosakodni, hogy egész ében „frissek legyenek”. Máshol csak keresztjárás után került erre sor.
A kutaknak, forrásoknak, a víznek és a tűznek tehát egyaránt nagy jelentőséget tulajdonítottak a nagyhét eme napján. Mint Lackovits Emőke is írja az egyházi jeles napokat tárgyaló monográfiájában: „A nagyhét utolsó három napján a patakok, források vizének tisztító erőt tulajdonítottak, hisz az ünnep erejétől megszentelődtek.
Bakonybélben kora hajnalban már a pataknál imádkoztak, majd egy edénybe vettek a vízből, amit hazavittek, előtte pedig a szabadban megmosakodtak.” Ugyanebben a faluban nagycsütörtök este még az 1920-as, 1930-as években is sokan kimentek a falu határában lévő Borostyánkő kúthoz, ahová a fiatal legények egy Pilátust jelképező szalmabábut vittek. A kápolna mellett tüzet rakta, s a bábut elégették. Ezzel emlékeztek arra, hogy Jézust Pilátus adta a zsidók kezére. / 2000., 133.l./
A keresztjárás az Ipoly mente valamennyi falujában este, sötétedéskor kezdődött. A 89 éves Balla Jánosné /1985/ pereszlényi lakos így emlékezett erre vissza: „Este mentünk a templomba, aztán ott az előimádkozó asszony elkezdte az imát. Imádkoztunk, éneköltünk, aztán elmentünk a keresztekhö. Végig a falun énekszóval, le egész a falu végéig. Aztán mentünk a temetőbe a keresztekhö. Elvégeztük az imát, éneket, aztán visszamentünk a templomba.” A templomba bizonyára virrasztani mentek, bár ezt az adatközlő nem említette. Viszont a közeli Szalatnya községbeli adatokból tudjuk, hogy ilyenre sor kerülhetett, mert ott egészen hajnali négyig virrasztottak a hívek.
A keresztjárás hasonlóképp ment végbe Szécsénkén , ahol még a falutól három kilométerre lévő „Messzelátóra” is elmentek az ájtatoskodók, hogy az ottani keresztnél is elvégezhessék szertratásukat. A tesmagiak a falu határában a „Kisképhöz”, a „Rákkeresztyihö” és a „Gusztyikeresztyihöz” jártak. Menet közben „fájdalmas” énekeket énekeltek, a keresztnél pedig a „stációkat” mondták. „A falu előtti Pankakeresztné végesztünk utojjára, ugy éfé felé. Akkor a jányok szalattak be a patagba mosakonnyi. Mekköllött a menetnek ányi, mevvárnyi a jányokot, mer őköt nem hatyhatták el” – emlékezett vissza Mihály Józsefné/1910/. /Csáky K., 1987. 114.l./
Nagypéntek a Középső-Ipoly mentén is a legnagyobb egyházi ünnepnek számított s számít ma is. A kereszthalál emléknapja ez, nevezetes szertartása pedig a csonkamise. Gazdag a liturgiája: „A nagypénteki körmenetek, élőképes felvonulások, passiójátékok már a középkor óta virágzottak”. A passiók első hazai bizonyítéka a XV. századból való. Sajátos közép-európai liturgikus fejlemény a katolikus templomokban a Szentsír és az Úr koporsója állítása./Tátrai Zs. – Karácsony Molnár E., 1997. 94.l./
A kereszt „a keresztény ókor és a koraközépkor jámborságában és művészetében győzelmi jel, az üdvösség fája, melyen Krisztus királlyá dicsőült”/Bálint S., 1989. 214.l./. Ilyenkor mégis fekete lepellel borították be a kereszteket, sőt a távolabbi Berhidán „ a házat is gyászba öltöztették, azaz a kereszteket, feszületeket bent a lakásban fekete kendővel takarták le”. /Lackovits E. 2000., 134.l./
A legnagyobb böjti ünnepnek a katolikus néphagyományban „több egymással állandóan vegyülő, újabbnál újabb változatokat termő megnyilatkozása van” /Bálint S., 1989. 221.l./ Ilyenkor az Ipoly mentén is tilos volt a mezőgazdasági munkák végzése. Az idősebbek visszaemlékezése szerint Szécsénkén még a gróf cselédeinek is csak délig volt szabad dolgozniuk. Tiltották nagypénteken a mosást és a tűz gyújtását is. /Csáky K., 2001.162.l./
Szigorú rendje volt a nagypénteki étkezésnek is. Az emberek általában csak délben vehettek magukhoz eledelt: a legtöbb helyen gubát, túrós lepényt és „dedellét” fogyasztottak. Ám előfordult régebben az is, hogy ezen a napon semmit se ettek. Sőt volt, ahol csütörtök délutántól szombat délig nem fogyasztottak eledelt a böjtölők.
A kereszthalálnapi szertartások a templomban délelőtt vették kezdetüket, amikor is a hívek a nagypénteki Passiót mondták, majd felváltva az Isten házában tartózkodtak. A rózsafüzér-társulat tagjai például egész nap végezték ájtatosságukat a Szentsír mellett.
A XX. század elején még elevenül élt a nagypénteki tisztálkodás néhány szokása. A szécsénkeiek hajnalban jártak vízért a patakra, s reggel abban mosakodtak, hogy ne fájjon a szemük. A középtúri lányok kora reggel siettek a patakhoz, ott megmosakodtak, hogy szépek legyenek . A vizet – Manga János közléséből tudjuk – a patak folyásának irányában kellett meríteni. Különösen hasznosnak tartották a vízvételt ott, ahol a két patak összefolyt.
Szalatnyán nagypéntek reggelén a család legidősebb tagja hozott a folyóról vizet, amelyben aztán otthon mindenki megmosakodott. A gyerki fiatalok az Ipolyban tisztálkodtak. Itt többek közt az állatokat is megúsztatták, hogy a gonosz szellem elkerülje azokat.
Kelenyén Csáky Józsefné adatközlő /1908/ a nagypénteki tisztálkodással kapcsolatban az alábbiakat mondta el: „ Mikor még jány vótam, monták, hogy ha lemegyünk a szomorúfűszfa alá fésőkönnyi, akkor mennyő a hajunk. Ollyan nagyon ritka hajam vót nekem is.Natypinteken hajnalba lementünk, oszt befontuk a hajamot. De nem nyőtt az sűrőre sose.”
A jeles naphoz több időjóslás is kötődött. A palásti Péter Borbálánál /74 éves, 1979/ jegyzetem le az alábbiakat: „ Aszt mondták a régi öregek, hoty ha natypénteken esett, akkor nagy szárasság levét”. Hasonlóképp jósolgatott a kelenyei Nagy József /1901/ is: „ Ha natypinteken esik az esső, aszt uty tartyák, hogy akkor a főd mindig száraz lessz, akarmennyi esik maj máskor”.
Nem örültek a nagypénteki esőnek a tesmagiak sem. Mihály Józsefné többek közt így mondogatta: „ Ha natypinteken esik, aszt ugy mongyák a régi öregek, hogy aszt kiszennék még árval is a fődböl, mer akkor nagyon rossz termés lessz”. Ha e napon megszólaltak a békák, akkor a jóslás szerint „hamar gyütt a tavasz”.
A nagypénteki hajnali tisztálkodás mellett akad példa recens anyagunkban a korai harmatszedésre is, amelyet főleg a boszorkány hírében állók praktizáltak./ Csáky K.,1987.114-116.l./
A keresztény egyház nagyszombaton Krisztus feltámadását ünnepli. A szertartás előtt tüzet és vizet szentelnek, illetve megújítják a keresztségi fogadalmat. Az új tűz Krisztus jelképe, s erről gyújtják meg a húsvéti gyertyát is.
A nagyszombati feltámadási körmenet misztériuma kezdetben sokszínűbb volt. A középkori liturgikus gyakorlat azonban lassan megváltozott és szétágazott, s egyfelől ihlette a Jézus-keresés népi hagyományvilágát, másfelől a nagyszombat esti körmenetben egyes elemei fennmaradtak napjainkig. A körmenetek rendje az Ipoly mentén is hasonló, mint más településeken. A menetben résztvevők felállása is hasonló, mint más alkalmakkor. Elöl viszik a feszületet, a körmeneti keresztet, a feltámadt Krisztus szobrát és a gyertyát. A „supellát” alatt megy a pap az Oltáriszentséggel, előtte a ministránsok állandóan rázzák a csengőt. A hívek kezében gyertya világít, melyet a húsvéti nagy gyertyáról gyújtottak meg. Amerre a körmenet halad, arra az ablakokban is gyertya ég. Van, ahol csak a templomot kerülik meg, máshol így például Ipolyság városában is, hosszabb a menetirány. Van, amikor a közeli főteret, illetve az ott álló Mária-szobrot is körbejárják.
A Jézus/vagy Krisztus/-keresés bizonyára a húsvéti misztérium elnépiesedett formája lehetett egykor az Ipoly mentén is. A szakirodalomból tudjuk, hogy a Felső-Ipoly-vidék magyar falvaiban nagyszombat éjszakáján a templom ajtajában gyülekeztek a hívek. Itt kezdték a Jézus szenvedését és halálát idéző imádságot és a feltámadásról szóló énekeket. Aztán énekelve felkeresték a határkereszteket. A legtávolabbinál elhelyezett feltámadt Krisztus-szobrot diadalmenetben vitték a templomba. Gyertyát gyújtottak, majd mindenki kezébe vette a sajátját, azzal ment a temetőbe, ahol addig maradt, amíg a gyertya csonkig égett./ Bálint S., 1989. 280-281.l./ A Középső-Ipoly mentén is fennmaradt a keresztjárás szokása, de erre, mint már említettük, nagycsütörtökön került sor./Csáky K.,2004.229.l./
A Krisztus-keresés töredékét véltem felfedezni néhány éve óvári gyűjtéseim során. A Szentkeresztnek itt mindig különös tisztelete volt. Keresztjáró napokkor minden nap egy-egy kereszthez mentek prosocióval. Első nap a Szilvoshídi keresztnél, másnap a Szérűs kertinél, harmadnap az Andorék keresztjénél imádkoztak közösen. Virágvasárnap (mások szerint a feltámadási körmenet után) a templomajtó be volt zárva, bent sötét volt, csak a kántor énekelt, a többiek meg a kereszttel kintről kopogtattak az ajtón. (Tóth József, 1921) Feltámadáskor hajnalban is az Úrjézust keresték az asszonyok. A régi templom helyén állított feszületnél jönnek össze ma is: elmondják a Dicsőséges rózsafüzért, az Irgalmasságnak Szent Anyja kezdetű imát, s eléneklik a Fájdalmas arcával felébrede kezdetű éneket. (Vízi Mária, Kissné Zobál Piroska, 1948)
A nagyszombati templomi szertartásokkal tulajdonképpen véget ért a böjt tilalma, s ezután már lehetett húst és zsíros ételeket is fogyasztani, lehetett mulatságokat rendezni, lakodalmakat tartani stb.
További képek megtekinthetők a Képgalériánkban ITT>>>.
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”52453,45138″}
