A Költészet Napjára
József Attila születésnapja egyben a Költészet Napja is. Ő, a költő, azt kéri tőlünk: „A mindenséggel mérd magad”. Ezért rá emlékezve, az egyetemes kultúráról – is – szólnunk kell. Ugyanis az író, a költő a kultúra és a nyelv gondozása által teszi újra meg újra teljesebbé önmagát és nemzetét, ugyanakkor ebben az ő megszenvedett emberségében lesz az egyetemes humánum szószólója és gazdagítója is. Mindannyiunk előtt világos, hogy – ahogyan Pomogáts Béla mondja – a magyarság azzal tette a múltban s azzal teszi ma is a legnagyobb szolgálatot az egyetemes emberi kultúrának és az Isten teremtő terveinek, hogy létrehozta a saját nyelvét, művelődését, szellemét, és ezáltal új értékekkel, hangzatokkal és színekkel erősítette és erősíti azt a sokszínű igazságot és egyetemességet, amelyet a teremtés és az emberiség megalkotott. A magyar írók, költők a nemzeti önazonosság felmutatása révén járulnak hozzá az emberi egyetemességhez, hiszen az emberi nem maga sem mondhat le azokról az értékekről, amelyekkel a magyarság egészíti ki, teszi gazdagabbá a világkultúrát.
Az ember, minden ember – József Attilával szólva – maga a mindenség, „minden, ami volt, van”, ezért a lelke születésétől kezdve ki van nyitva, mint Isten hatalmas „könyve”, a teremtés, s ahhoz hasonlóan örökre becsukhatatlan. És az ember ezt a remekművet, a teremtésnek ezt a törékeny, mégis megölhetetlen műremekét olvassa évezredek óta, maga is életerős kultúrákat teremtve ezáltal, olyan kultúrát, amely beszél, amely hisz a szó erejében, az önmegvalósításban és a szabadságban, elmondva tapasztalásait az emberről és a létről, hogy általa megfürödjünk az ezerszínű igazságban, mintegy újjászületve abban a sorsban és közösségben, amelyben élünk.
Ha az ember szóra nyílik, világok nyílnak, világillatban beszél, lehetne kissé játékosan mondani. Azt akarja e metafora láttatni, hogy az ember „teremtésre teremtetett”, ezért az egyetlen esélye az, ha – a világunkban megjelenő minden botrány, szégyen és ármány ellenére – Emberré, a humánum hordozójává válik, s az marad mindhalálig, mert az ő munkája csak így használható mindenkor: ha cipőt szegel, ha fát ültet, ha verset ír. Ezért úgy gondolom – egy másik magyar költővel, Weöres Sándorral együtt –, hogy az embernek az önzés és hiúság szülte nagyság álmából ki kell bújnia, hogy valamennyi dicsőség fogadja ásítását, mert nagy és dicső csak egy van, a teremtő Lélek. Az ember, így a költő is az legyen tehát, aki, vagyis ne harsogja túl Teremtőjét, de ne is rettegjen hallgatagon előtte, hanem szólítsa meg Őt és az egész teremtett világot kinyújtózás és zsugorodás nélkül.
„Istenem, a Te szemeddel néznem – az én szememmel – ó, hogy ezt adod nekem!” – mondja Weöres Sándor. Ez pontosan azt jelenti, mint József Attila verssora: „A mindenséggel mérd magad.” Így, ezáltal tudjuk csak közölni a világgal, hogy áhítatot érzünk a lét iránt, s ahogyan Kant mondja, a fölöttünk lévő csillagos ég kiváltotta csodálatból s a bennünk lévő erkölcsi törvényből eredően szabad emberek vagyunk, és szolgálni kívánjuk nemzetünket, azaz a kultúrát, szabad akaratunk által. Még akkor is, ha ez nem könnyű, mert – Pilinszky Jánost idézve – a költőnek a dadogás az alfája, ám szerencsére – olykor – az ékesszólás az ómegája. Így nyílik rá esélye az embernek, hogy „néha a mennyekbe lásson”, azaz ne csak a teremtett világ képeit lássa, hanem a fényt, a dicsőséget is, amely a dolgokban rejtezik, mi több, lássa meg néha az Isten fényben rejtőző arcát is.
Azt gondolom, a költészet – kimondatlanul is – ember és Isten, e két egymást kereső valóság mély összhangja. Csak ami lesz, az a virág – mondja József Attila. Csak az a virág, ami egyre kibontja szirmait az ember és a teremtés egymást kereső valósága során. E szirmok, az újabb és újabb költemények alkotják azt a Szentegyházat, mely – Petőfi Sándorral szólva – nyitva áll boldog-boldogtalannak, mindenkinek, aki imádkozni vágyik; s ahová belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”45845,45529,45130,45102,45084,44133″}
