A Thália Színházban vendégszerepelt a hetényi Csavar Színház Parti Nagy Lajos – Darvas Ferenc: Ibusár c. huszarettel, vagyis zenés-táncos operett-paródiával, melynek bemutatója február 25-én volt Kassán. Ennél azonban sokkal többről volt szó. Ha csak paródia lenne, akkor vidám kikapcsolódást jelentene csupán, aminek szintén meg van a jogosultsága. Van ahol drámaként hirdetik, Kassán tragikomédiának.
Inkább ez az utóbbi meghatározás áll közelebb a valósághoz. Én inkább többszereplős monodrámának nevezném. Természetesen, egy előadás minősége és sikere, független attól, hogy mi szerepel a műsorfüzetben, vagy a szórólapon. Élnie, lélegeznie és hatnia kell, le kell áradnia a színpadról, mint egy cunaminak.
Három szereplő, két zenész és egy darab. Ennyi is elég egy jó produkcióhoz. De rögtön hozzá kell tennünk, hogy az egész előadás terhe a Sárbogárdi Jolánt alakító Molnár Xénián áll, vagy bukik. Ez az ő élete. A 37 éves ibusári állomásfőnök és jegykezelő – mint annyian – sérült alkat. A mindennapi rutin kiszolgáltatottja, akinek a fenekét fasírt hizlalja és szerelmi bánatban szenved. Nem öreg, de nap-mint nap érzékeli, hogy a fiatalsága fogy. Ráadásul elhagyták. Szerelme Püspökladányba költözött. Hogy ez hány kilométer Ibusártól, nem tudjuk. De Jolán számára leküzdhetetlenül messze van. Az, hogy ezzel nincs egyedül és valamiféle bölcs iróniával tegye túl magát rajta, meghaladja horizontját, intellektuális képességeit. Egy kofa, vagy éppen falu szája, akivel már húsz éve napról-napra ugyanaz történik. De valahogy ezt a frusztráltságot túl kell élni. „Úgy döntöttem, hogy szép vagyok!” – mondja. Egy „kicsit” hazudik magának az ember, hogy megőrizhesse egyensúlyát ez a – megint csak önmeghatározás – vasúti papagáj. Ő kezeli a hangosbemondót és bizony betanult, folyton ismétlődő szöveget kell ismételnie. Szeretethiányban szenved, de odáig nem jut el, hogy ennek csak egy ellenszere van: szeretetet adni. Hadakozik a világgal, de legfőképpen önmagával. Hol sír, hol kacag. Szélsőségek között hánykódik. Nem találja helyét. Kétségbeesésében trágár, közönséges és istenkáromló. Ez viszont a darab gyengéje. Szociológiailag hiteles lenne enélkül is. Nem kell annyira gyengeelméjűnek tekinteni a nézőt. Az érti pontosan, milyen lelkiállapotban van Jolán ezek nélkül is és hozzáképzeli mindazt, amit jelezni bőségesen elég. Engem ez kizökkentett. Mindig lesújt, ha nőket hallok káromkodni. Vagy ha ilyen szavak hangoznak el a világot jelentő deszkákról. Az előadáson, melyet láttam, kiskorúak is részt vettek szép számmal. Ezek persze kuncogtak a szaftosabb kifejezések hallatán. De ez a „szövegszennyezés” káros. Nem ad hozzá a darabhoz, hanem elvesz valamit. Lehet, hogy a huszarett azt is jelzi, itt huszáros „szakkifejezéseket” fogunk hallani? Elhangzik „a kirelajzumát” kifejezés, melyről bizonyára sokan nem tudják, a görög kirie elejszonból származik. Ez pedig annyit tesz: Uram irgalmazz! Ez a liturgia része. Az istenkáromlás vajon kinek használ? Uram irgalmazz azoknak, akik ezzel így élnek tudtukon kívül vissza!
Sárbodárdi önkéntelenül kitalál magának egy terápiát. Háborús dalművet ír három felvonásban. Ez elevenedik meg a színpadon és a végén belekeveredik kibogozhatatlanul az életébe. Az egész dalművet – szerencsénkre – nem kell elszenvednünk, csak részleteket kapunk belőle „gyógyító” adagokban. A szerző bemutatja a színt: neobarokk palota, filagória… és a Nap véres korongja. Hogy ez a darab az első világháborúban, vagy 1848-ban játszódik, egyre megy. A Mária főhadnagy motívuma is megjelenik, Huszka Jenő neve is szóba kerül. Természetesen happyenddel végződik, úgy ahogy a műfaj íratlan szabályai ezt megkövetelik. A darab nem.
Kiss Szilvia Amália szerepében mutatkozott be. Kellően naiv, néha marionettszerű és könnyelmű. A szívét a köldöke alatt hordozza – leplezi le egyik jelmeze. Ő Jolán megtestesült szereleméhsége. Ez a darab végén meg is mutatkozik, amikor szerepet cserél vele egy pillanatra. Ez telitalálat. A huszarettben megjelenik a jóképű lovag Gál Tamás személyében, akit Amália egyből szerelemre lobbant. Gál kellő pátosszal teszi a szépet, ironizál, létezik. Hármas szerepben láthatjuk. Ő Bajkhállóy, Léopold és Talpighy is. Természetesen egy operettben is kellenek a bonyodalmak, nehogy a szerelmesek egyből egymásra találjanak, mert akkor lőttek az előadásnak. Van itt tehát hősszerelmes, spion, illetve áruló és zord atya, aki gátolja a szerelem beteljesülését, a házasságot. A helyzet adta ötletek komikuma is érvényesül. A betegkötözés túlzásai, vagy az udvarlás egy pillanatra bikaviadallá alakulása, ahol a törékeny Amália a dúvad. A huszár hintalovon érkezik, azt a hóna alatt hordva, vagy Amália „főhadnagy” éppen „zseblóval” lovagol. A síneket is különböző módon lehet használni. Mindez mosolyra fakasztja, vidámmá teszi a nézőt. Az előadás szuggesztiója a vége után is hat. Mosolygós embereket láttam kijönni.
Egy operettben minden leküzdhető, a haza megmenekül, az áruló megbűnhődik, a szerelmesek meg egymás karjába borulva énekelhetnek és önfeledten táncra perdülhetnek. Operett nem lehet zene nélkül, melyet Lakatos Róbert és Madarász András állított össze. Külön erénye az előadásnak, hogy élő zene kíséri az énekeket. Egy hegedű és egy zongora. Van itt Rákóczi induló, operett-részlet, magyar nóta… Csupa kellemes melódia. Közben meg hallgatjuk ellensúlyként Jolán véget nem érő sirámait, panaszait, jól felépített poénjait, melyek lejönnek a színpadról és hatnak. A közönség veszi a lapot, gyakran kuncog.
Zavaró motívum viszont az olyanfajta aktualizálás, vagy konkretizálás, amikor a Magyar Királyság térképe jelenik meg az egyik lepedőnek tűnő zászlófélén. Egy alkalommal a burkusok ellen folyik a harc. Elég lett volna ennél maradni. Sárbogárdi Jolán nem politikus alkat, akit a történelem nem érdekel. Csak a sajátja. Ez a térkép kilép Jolán világából és ezért zavaró motívumként hat. Valahol nevetségessé teszi a hazaszeretetet, az önfeláldozást. Ezzel a jelenettel az előadás lefagyasztja egy kis időre a huszarettet. Hiszen a darab csak Jolánról és beszűkült világáról szól.
Jolán önterápiája hosszú távon nem lehet sikeres. Az alkohol sem segíthet. A darab nem mutat kiutat. De elgondolkoztathat. „A színház egy olyan hattyú, ami iszaptengerben végződik.” – mondja a főszereplő keserűen. Sokak élete is olyan. Jolán együgyű lélek, ezért fogalmaz bonyolultan, ami szintén humorforrás és tovább görgeti az előadást. Lélektanilag is hiteles. Sikertelenül bombázza az ehhez hasonló stílusú leveleivel a Magyar Boldog nevű – nyilván örökbecsű – kiadványt. „Nyelvi szempontól bajokra” hivatkozva utasítják el darabjait.
Sárbogárdi Jolán kerékpáron érkezik vasutas egyenruhában és rögtön vonatot indít. A láthatatlan szerelvény el is indul és valahol a nézőkön gázol át. Legalábbis a főszereplő szemben áll velünk és emeli a tárcsát a feje fölé. Remek, kicsit hátborzongató indítás. A kárhozat vonata? Mi lesz itt?
Egy jól felépített előadást látunk Gál Tamás rendezésében. Nincs üresjárat, unalom, a díszletek szintén játszanak, a színpadkép ötletes. A szereplők olajozottan teszik dolgukat és élnek. Jolán az egyedüli hús-vér ember. Hitelesen bújik Sárbodárdi bőrébe. Végig elhisszük neki, hogy ő van jelen. Ő sír, könyörög, rimánkodik és kétségbe esik romokban heverő életét látva. De kiút nincs. Ezen viszont a nézőnek kellene elgondolkoznia. Azon, hogy mit kezd saját életével.
Hazafelé menet egy fiatal hölgy segélykérő, rimánkodó, kétségbeesett telefonbeszélgetést folytatott az utcán. Odanéztem. Ez a nő is hasonló helyzetben lehet, mint Sárbogárdi. „Színpad az egész világ.”
Balassa Zoltán, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”55565″}
