A bori református templom belső terének északi falán, a szószék közelében két emléktáblát is láthatunk. Az egyik szürke márványtáblát 1999. november 7-én leplezték le, rajta ez a szöveg olvasható: „KÖRMENDY GYÖRGY/ Nemesbori-i lelkipásztor/ esperes/ 1668 – 1693/ gályarab/ 1675 – 1676“.
Köztudott, hogy a nagy üldöztetés korában Bori egyike volt annak a hét református gyülekezetnek, amely Hont vármegyében, illetve a Barsi egyházmegyében megmaradhatott. A végvárként fennálló kis gyülekezet mindig fontos szerepet töltött be a maga helyén, nemegyszer bátorságból is példát mutatva. Akárcsak lelkészei, köztük a szóbanforgó Körmendy György, aki hitéért és bátor kiállásáért még a gályarabságot is vállalta.
Amint a Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikonban olvashatjuk, a gályarabság az a megalázó és kínos büntetésmód volt, „melyre 1675-ben negyvenkét magyar protestáns lelkészt (és tanárt) hurcoltatott Kollonich püspök Nápolyba“, ahová a „leírhatatlan szenvedések után csak harminckettő jutott el“. (1977:210) Ők a spanyol király gályáin rabszolgákként bilincsbe és láncokra verve tartattak, s Lipót császár csak 1676. február 8-án engedte meg a magyar gályarabok szabadon bocsátását. (Thury, 1901)
Az eset felszínre kerülése nemzetközi szinten ugyancsak botránkozást váltott ki, és mindenekelőtt a holland parlamentnek köszönhető, hogy utasítására De Reuter Mihály tengernagy megszabadította a derék hitvallókat. (Zoványi, 1977:210)
Sajnos, csak 28 prédikátor tért haza élve. A gályarabok emlékét Debrecenben szoborral is megörökítették. Ezt az emlékművet 1991. augusztus 18-án a magyarországi látogatáson tartózkodott II. János Pál pápa is felkereste és megkoszorúzta, mintegy bocsánatot kérve ezáltal a katolikus egyház bűnéért.
A Nápolyba elhurcolt gályarabok közt igen sok felvidéki is volt. Szűkebb szülőföldünkről például a lévai Czeglédi Péter református lelkész és Szódói Balogh András nagysárói prédikátor, aki szabadulása után Svájcba került. (Plenni. Internetes honlap.http://209.85.135.104) S természetesen a szülőföldjére kisebb-nagyobb kitérők után visszatért Körmendy György.
Körmendy György nevét számos kiadványban, több lexikonban is megtalálhatjuk. Sajnos, a már említett Zoványi-féle nagyívű munkából hiányzik a neve, az őt szerepeltető munkák adatai pedig helyenként ellentmondásosak. A pozsonyi vértörvényszék áldozatait bemutató művében Rácz Károly azt írja, hogy Körmendi 1629-ben született. Barson viselt lelkészi hivatalt, „honnan a pozsonyi rendkívüli törvényszék elé megidéztetett 1674. február 10-én“, s itt „minden javainak elvesztésére ítéltetett“. Először könnyű fogságban volt, aztán börtönbe zárták ugyanott. Máshol is raboskodott, majd 1675. március 18-án „szekérre helyezve, Schottwienbe vitetett. Innen gyalog hajtatott Triesztig, onnan pedig hajón szállíttatott Pescaráig Olaszországba, s míg Nápolyig ért, sok ütlegelést, bántalmazást kellett kiállnia“. 1676. február 11-én hagyta el szenvedéseinek helyét, majd Zürichbe ment, ahol „tárt karokkal fogadták a helvéták“.
Több mint másfél évet töltött itt, ahol „üdvözlő verseket írt a Gyöngyösi István magyar akademicus disputátiója alkalmával, annak tiszteletére“. Ugyanitt emlékjegyzetei is megíródtak, mígnem hazatérése után , mint Rácz említi: „Füzes-Gyarmaton, Barsmegyében folytatta lelkészi hivatalát, s későbben azon egyházvidék esperesévé lőn“. (1879:109) Szerzőnk Körmendy bori tevékenységéről nem tesz említést.
Szinnyei lexikonából megtudjuk, hogy a református esperes-lelkész Debrecenben tanult, ahol a poeták és a rhetorok praeceptora is volt, majd Püspökiben lett rektor. Megfordult Frankfurtban és Marburgban, a gályarabságból való hazatérése után pedig Füzesgyarmaton folytatta lelkészi hivatását, s ezután került Boriba. Protocollum revum memorabilium… sub senioratu rev. dom. Georgii Körmendi ab anno 1688 című kéziratos munkája a barsi református egyházmegye levéltárába került. (Szinnyei. CD-változat)
Részletesen ír Körmendy tevékenységéről a barsi református esperesség múltját összefoglaló munkájában Sz. Kiss Károly is. A Pápán kiadott Monográfiai vázlatokban olvassuk, hogy „Körmendy György esperes a 17-ik században végig bolyongta a barsi esperesség minden elébbre való egyházait, Ujbarsot, N-Sallót, Szecsét, Gyarmatot s végre kisded Boriba vonult, hol aztán mindvégig >kedves volt ő kegyelme<“.(1879:177) Kiss Károly is következetlen a gályarab nevének írását illetően, hisz hol „y“-nal, hol „i“-vel írja azt. A XVII. századi egyháztörténettel foglalkozva ezt írja a továbbiakban esperesünkről: „A fentebbi század vége felé az anya Csank, hitét cserélvén, a magára hagyott Bori s Borfő egy ideig csak levitákat tartott, s midőn Körmendi György esperes a gályarabságból haza került, a kisded Bori lelkészeül hítta, mit a sokat szenvedett férfiú elfogadott, noha más fényesebb, de kevésbé nyugalmas és fájdalmas emlékű hely is meghívá ugyanakkor (Lásd Ujbars). Ekként Bori anyává tétetvén, 1689-ben, folyvást és megszűnés nélkül fentállt annál is inkább, mert egyike volt az >articularis locusoknak>“.
Közli Kiss Károly a lelkész javadalmát is, ami akkor évi 9 forintot, 20 szapu búzát, 4 szapu alá való szántóföldet s négy ember kapás szőlőt tett ki. Ám, mint írja, később
„Az esperes lelkésznek azonban valami nagy békessége nem igen volt Boriban, s 1693-ban elhagyja e gyülekezetet. M.-K.-Sallóba menvén, mely azon tájt az elkobzott N-Salló helyett lelkész állomás s egy ideig anyaegyház vala. A megválásra az adott okot, hogy a boriak nem akartak vagy nem voltak képesek harangozót tartani. Ugyanazért a következő vizitació már szigoruan megrendeli, hogy vagy tartsanak harangozót, vagy fizessenek pótlékot a prédikátornak.
E közben Zelizi István levita hivataloskodék itt 1702-ig, a midőn Mező-Kis-Sallóból ujra Körmendi György esperes jött át. Többé aztán nem is ment el innét az agg férfiú, s itt húnyt el 1704-ben, nem érte meg a csakhamar bekövetkező egyházkobzásokat“. (1879:252)
A bori emléktáblán olvasható évszám 1668-1693. Feltételezhető, hogy ez Körmendy itteni működésére utal. Ám Szinnyei József és Rácz Károly szerint a lelkészt Barsból (Újbars) hurcolták el a gályarabságba 1674-ben. Ekkor tehát nem bori prédikátor volt. Kiss Károly a már idézett helyen azt írja, hogy 1693-ban ugyan elhagyta a helységet, de később visszatért ide, még két évig itt működött, s itt is halt meg 1704-ben. Sírja ugyan nem látható a mai temetőben, de ez még nem zárja ki a fenti állítást hitelességét. Annál inkább sem, mivel a régi boriak úgy emlegették, hogy Körmendy sírköve a régi templom falába volt beépítve. (Dalmady Lászlóné sz. Dálnoky Gizella, 1933)
Kiss Károly könyvének 32. oldalán az alábbi közlésre is rábukkanunk: „Körmendy György barsi, sallai, füz.gyarmati s végre bori pred. 1668-1704.“ Ha ezt elfogadjuk hiteles adatként, akkor is ellentmond ennek az emléktábla 1668-as évközlése, és maga Kiss Károly is, amikor néhány sorral odébb így ír: „Mint barsi pap idéztetett fel Pozsonyba, s vitetett Ceglédi Péter lévai s Szódói András n-sárói pr. társával együtt Nápolyba“. Tehát 1674-ben, amikor a törvényszék elé idézték, Körmendy nem volt Bori lelkipásztora.
A Presbiteri jegyzőkönyveknek a templomépítést tárgyaló kötete (1930-as évek) Ad memoriam cím alatt röviden összefoglalja a bori egyházközség történetét is. Itt ugyancsak olvashatunk Körmendyről, mégpedig az alábbiakat: „Bori Ecclesiában ordinárius Predikátor volt már Anno 1689-ben Körmendy György senior, amint az megtetszik a Szent Társaság Protocollumaból“.
Akárhogy alakultak a dolgok, tény, hogy a mártír gályarab, az írástudó és művelt prédikátor, a világot járt lelkész hosszabb időn át e végvár lelki vezetője volt. Példát mutatott az itteni gyülekezetnek emberségből, magyarságból és keresztyén magatartásból. S erre büszke lehet a község, minden Boriban maradt és innen elszármazott vagy elüldözött református.
