Selmecbánya, az egykori híres iskolaváros, az arany és az ezüst lelőhelyeinek gazdag központja létszámát tekintve is a Magyar Királyság, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia legnépesebb települései közé tartozott.
Ahol pedig több tízezer ember együtt élt, ahol naponta a dolgozók százai ereszkedtek le a bányákba, gyakran megesett a baleset, terjedtek a különféle betegségek, fertőzések. Így az egészségügyre is nagy gondot kellett fordítani, az orvosi ellátást is magasabb fokon kellett biztosítani.
Az, hogy Mikszáth Kálmán egy-egy novellájában szatirikusan írt Selmecbányáról, ironikus hangnemben szólt az itteniek egészségi állapotáról, nem véletlen. A már-már maró gúnynak tűnő megállapítások mögött, sajnos, sok volt az igazság. Az arany kisasszony című Mikszáth-írásban többek közt az alábbiakat olvashatjuk: „Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől »golyva nő a halványarcú leányok és idétlen férfinép nyakán«. A harmadévi ujoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be »császár emberinek«. Szinte szégyellem megírni.”
S noha némi túlzás van is ezekben az írásokban, valóban kevés itteni fiatalt lehetett hadkötelességre fogni. Jelentős volt a golyvásodás, a tbc és más légúti megbetegedések száma; pusztított az ólommérgezés, a hagymáz, az alkoholizmus s még megannyi fertőző és járványos kór. A bányászok fiatalon haltak meg, alig érték el a 40-50 évet.
Selmecbányán tehát nemcsak a technika és a tudomány fejlődött, nemcsak a munkahelyek száma növekedett, s a bányászata lett európai hírű, de a betegségek száma és fajtája is évről évre emelkedett. A ragályok és járványos kórok elsősorban az alsóbb rétegeket pusztították. A foglalkozási ártalmakból adódó betegségekkel a XVIII–XIX. századig szinte alig-alig foglalkoztak, nem szenteltek ennek különösebb figyelmet. Pedig azok egy része már a XVI. században felütötte a fejét. A bányászaszályt többek közt olasz bányászok hozták magukkal tájainkra. Ez a ragályos betegség /cachexiaanaemia montana/ gyengeséggel, kiszáradással és vérszegénységgel járt; okozója többek közt a rossz levegő és ivóvíz, a rossz táplálkozás és az alkoholizmus volt.
A Selmecbányán is terjedő kórra Tóth Imre figyelt fel alaposabban. A kiváló szakember Budapestről került ide. Ságváron, Somogy megyében született 1844. február 27-én szegény családban. Veszprémben és Székesfehérvárott végezte középiskolai tanulmányait, majd Pesten szerzett orvosi diplomát. 1868-tól a felvidéki kötődésű Kovács Sebestény Endre kiváló sebészdoktor mellett volt asszisztens a Rókus Kórházban.
Az egyetemi klinikáról a selmeci műtő-orvosi állomásra került. A bányakórházban is dolgozott, majd bányafőorvossá nevezték ki. 1880-tól higiénát adott elő a város középiskoláiban, 1885-től pedig a bányászati akadémián. Az egészségügyi felvilágosítást, az egészségtan oktatását tehát a gyógyítással párhuzamosan egyaránt fontosnak tartotta.
Egy ideig a szentantali Coburg hercegi család háziorvosa is volt. Nevével, sajnos, a Magyar Életrajzi Lexikon II. kötetében (Kenyeres Á. főszerk., 1969.) és az Akadémiai Kislexikonban (Beck M. főszerk., 1990.) sem találkozhatunk. Szlovákia enciklopédiája (Hajko, V. és koll., 1982. 98. l.) viszont méltatja érdemeit, s számon tartja őt a Selmecbánya és környéke neves személyiségeit bemutató kiadvány is (Herčko, I., 1995. 257. l.), a Szlovák Bányászati Múzeum Évkönyve pedig egy hosszabb tanulmányt közöl róla. (Blázy, M., 1979. 217–242. l.)
Tóth Imre már 1881-ben kutatási tárgyává tette a selmeci bányamunkások körében évszázadok óta uralkodó betegségeket, elsősorban a bányászaszályt. Sorra járta a tárnákat, a bányászok otthonait; figyelte az életkörülményeket, a munkások tisztálkodási szokásait, táplálkozását. Miután tisztába jött a betegség természetével és ragályos körülményeivel, 1882-ben sikerült azt legyőznie és beszüntetnie. Selmecen azóta ez nem fordult elő. Mindez azért is figyelemre méltó tény, mert a bányászaszályról csak a XIX. század második felében születtek tanulmányok dr. Tóth Imre tollából. /A bányászaszály és annak oktana. Orvosi Hetilap, 1883.; Über die Ausrottung der Anchylostoniasis in den Bergwerken von Selmecbánya, Therapie der gegen Wart. Berlin–Wien, 1904./
Tóth Imre sikereinek különös jelentőségét továbbá növeli az a tény, hogy neki sikerült a veszélyes kórt legyőznie akkor, amikor ez a fejlettebb országokban még mindig pusztított.
A bányászaszállyal egyidőben kezdte meg a selmeci fémkohó munkásai közt uralkodó ólommérgezés elleni harcot is. Ezt a betegséget 1903-ban sikerült legyőznie. Minderről 1906-ban számolt be az Orvosi Hetilapban a Küzdelem az ólommérgezés ellen című tanulmányában.
A környezetszennyezés századunk elején újabb járványos megbetegedést okozott Selmecbányán is. A hasi hagymáz okozójára is rámutatott Tóth Imre. Ez tulajdonképpen a tífusz bacilusa volt, amely a beteg beleiben szaporodott el, s az ürülékkel a vízbe kerülve ismét fertőzött. Ennek veszedelmeire a főorvos a Selmecbányai Gyógyászati és Természettudományi Egylet Évkönyvében hívta fel a figyelmet. (Tóth I., 1904. 102–110. l.)
Tóth Imrének Selmecbányán annak ellenére is számos megpróbáltatásban volt része, hogy a köz javát szolgálta. A közöny, az ellenségeskedés vette őt körül, főleg azok részéről, akik javára tevékenykedett. Ő volt az első Magyarországon, aki az alkoholizmust betegségnek ismerte el. Éppen ezért sokat fáradozott, hogy a bajbajutottakon segítsen. Úgy is, hogy felvilágosító előadásokat tartott, harcolt a túl sok italmérő ellen; a betegek számára megfelelő intézeteket akart felállítani.
Hont megye monográfiájában olvassuk: „Amikor az iszákosság meggátlására a városi szeszmonopólium ellen lépett fel, a városi tanács az orvosi oklevelétől akarta megfosztani. Ebben a küzdelmében vívta ki nagy eredményeit, amelyekkel utóbb az orvosi tudományos világ háláját szertezte meg.” (Osváth Gy., 1906. 275–276. l.) Az alkoholizmusról is több tanulmányt publikált Tóth Imre. Ilyen például az Alkoholizmus a társadalomban című munkája /1899/ is.
Tóth Imrét az emberek egészségének jobbításáért folytatott küzdelem éltette. Az első világháború alatt például ingyen gyógyította a selmeci kórházban a sebesülteket. A bányászjelölteknek felvilágosító előadásokat tartott a rájuk leselkedő veszélyekről, megtanította őket az elsősegélynyújtás alapjaira. A koleráról és más betegségekről tájékoztató szórólapokat szerkesztett az egyszerű nép számára – szlovák nyelven is.
A főorvos a kultúra és a gazdaság terén szintén lelkes tevékenységet fejtett ki. Tiszteletbeli tagja volt az Országos Közegészségügyi Egyesületnek, alapító tagja a természettudományi és orvosi könyvkiadónak.
Még orvosnövendék korában foglalkozott a méhészet, a gyümölcsészet és a borászat tanulmányozásával. 1872-ben Az okszerű méhészet címmel könyvet is kiadott. Ebbéli ténykedésével Selmecbányán sem hagyott fel. A híres Kálvária alatt szép gyümölcsöst telepített, akadémiai diákjaival diófákat ültetett az utak szélére, s a város szegényei közt mintegy 2000 darab diófacsemetét osztott ki. Ez ugyanis jól megtermett errefelé, és segített az egyszerű bányászok anyagi helyzetén.
Küzdelmes, de szép pályája 1928. január 27-én zárult le Selmecbányán. Mivel a város mindhárom nemzetiségét – szlovákokat, németeket, magyarokat – egyaránt szerette és tisztelte, nyelvüket beszélte, egészségükre vigyázott, sorsukat figyelemmel követte, temetésén mintegy tízezer ember kísérte őt utolsó útjára, a Piergi-kapu melletti Úritemetőbe, ahol síremléke ma is áll. A díszes, keresztalakban végződő, szürkésfehér gránit sírjelen ez olvasható: „Vértesi / Dr. Tóth Imre/ 1844. febr. 27. – 1928. jan. 27.“ A sírkövön családtagjainak nevei is olvashatók.
