A rendszerváltás óta eltelt 17 év egyik legnagyobb nemzetpolitikai hazugsága az a mára általánossá vált vélekedés, hogy a határon túli magyarok helyzetének kulcsa politikai pártjaik kezében van. Felvidéki, erdélyi és vajdasági tapasztalatokra ugyanis sajnos egyaránt támaszkodhatunk, amikor azt mondjuk: a határon túli magyar pártok az elmúlt, lassan két évtized alatt sem ellenzékből, sem kormányról gyakorlatilag semmit nem tudtak elérni. Ami persze érthető is. Hiszen, melyik az a magyarok számára fontos nemzeti kérdés, amihez egy átlag szlovák vagy román képviselő a támogatását adná?
Az utóbbi hetekben, amióta kiderült, Tőkés László is bejutott az Európai Parlamentbe, egyre többen vannak, akik azt állítják: Erdélyben elérkezett az idő az RMDSZ és az ellenzék közötti kiegyezésre, s felvidéki mintára – vitathatóbbat aligha találhatnának egész Európában – létre kell jönnie valamiféle koalíciós egységpártnak. A nagy kiegyezés állítólag attól mentené meg az erdélyi magyarokat, hogy ne rendelkezzen képviselettel a bukaresti parlamentben. Azt az alapvető kérdést azonban mostanáig még senki sem tette fel, hogy vajon mi haszna az erdélyi magyarságnak abból, ha képviselői a román parlamentben politizálnak?
Az RMDSZ illetve a Tőkés László és Szász Jenő vezette politikai vonal egyesülésével azonkívül van még egy baj: ha Markóék koalíciót kötnének ellenzékükkel, vajon megengednék-e, hogy a párt legfelsőbb grémiumában – ahol a döntéseket hozzák –, többségbe kerüljenek az ellenzékiek? Márpedig ha erre nem kerülne sor, elképzelhetetlen, hogy a párt a kisebbségben lévő ellenzékiek szája íze szerint politizáljon. Ha például valamilyen apropóból felmerülne a román kormányból való kilépés lehetősége, az egyesült magyar párt legfelsőbb vezetése – ahol a mai RMDSZ-esek lennének többségben – ezt könnyedén megakadályozhatná.
Erdély kapcsán mára már klisészámba megy emlegetni Dél-Tirolt. A történet valóban érdekes is: amikor a 7 milliós Ausztria a 70 millió Olaszországgal szállt szembe azért, hogy kivívja a dél-tiroli osztrákok kisebbségi jogait. A régióban azóta Európa egyik leginkább példaértékűnek tartott kisebbségvédelmi modellje működik, a német ajkú lakosság lélekszáma 1920 óta több mint másfélszeresére nőtt. De most jöjjön egy újabb adalék: mivel a dél-tiroli osztrákok csak 0.5%-át teszik ki Olaszország lakosságának, a Dél-Tiroli Néppárt még soha nem volt tagja az olasz kormánynak. Ahogy a szintén autonómiával rendelkező aosta-völgyi franciák sem voltak még az olasz kormány tagjai, és az ugyancsak területi autonómiában élő belgiumi németek sem voltak még tényezők a belga kormányban. A példákat persze tovább sorolhatnánk.
Az RMDSZ és az erdélyi magyar ellenzék kiegyezése körüli vita hamis és félrevezető vita. És valószínűsíthető, hogy – a közvélemény figyelmének lekötése által – nem magyar célokat szolgál.
Az erdélyi magyarságért tenni akaróknak ideje lenne lassan érdemi kérdésekkel foglalkozniuk. Például vajon hány kétségbe vonható kimenetelű bírósági tárgyalást folyt már le és folyik Romániában azért, mert a résztvevők nem használhatták anyanyelvüket az eljárás során? Vajon hány magyar beteget kezelnek félre évente Erdélyben azért, mert nem anyanyelvén mondhatja el tüneteit? Vajon hányszor aláznak meg magyar embereket azzal, hogy a rendőrökkel nem beszélhetnek anyanyelvükön? A kérdéseket hosszasan sorolhatnánk.
És persze ne feledkezzünk meg néhány erkölcsi dilemmáról sem. Érdemes lenne például összehasonlítani, mennyi jövedelemhez jutott az elmúlt egy évben a táblabotrány miatt a Babes-Bolyai egyetemről elbocsátott Kovács Lehel – akinek azóta sincs állandó munkája –, illetve Magyari Tivadar, aki állítólag azért fogadta el a románoktól a felkínált rektor-helyettesi állást, hogy kiharcolja a magyar karokat.
Székelyföld számára a területi autonómia, Erdély más részei számára a hivatalos nyelvhasználat és a funkcionális autonómia (egynyelvű magyar kórházak, bíróságok, stb.) jelenthet megoldást. Hogy mindezt egy 6-7%-os kisebbségi közösség nem a román parlamentben tudja elérni, az tény.
Kaszás Péter (erdely.ma)
