Robert Fico történelmet csinál Szlovákiában. Módszeresen látott a dologhoz: legelébb a szlovák őstörténetet vette sorra – a X. században országló Szvatopluk posztumusz elnyerte tőle az ősszlovák címet, egyben Szlovákia első királyává is ütötte a morva fejedelmet – bő ezer évvel a történések után. Mosolyogjunk? Talán mégse. Ebben a térségben régóta gyanús, amikor a politika veszi kézbe az őstörténetírást. Mostanában azt hihettük, hogy túlvagyunk az efféle historizálási próbálkozásokon, és Nicolae Ceausescuval a hatalmi eszközökkel támogatott dicső múlt kreálásának hagyománya is sírba szállt e tájakon. Ezek szerint mégsem: a dákoromán hisztéria után lám, egyszer csak a Tátra ormain most felsejlik előttünk Szvatopluk kísértete.
Látszólag nem nagy ügy. Első ránézésre akár ártalmatlannak is tetszhet Fico felvetése: – Miért ne lehetne a szlovákoké az egykori “nagymorva” uralkodó, ha a magyaroknak van Szent Istvánjuk, a cseheknek meg Szent Venceljük? Legszívesebben rávágná erre az ember: vigyétek, tiétek.
Csak hát Szvatopluk nem eladó. A történelmi igazság miatt se (nem lehetett szlovák, ha egyszer akkor még nem is létezett a szlovákság). Márpedig ha Szvatopluk okán megengedhető a történelmi hazugság, akkor újra csak a historizálás nyer legitimációt.
Még mindig ez a legkisebb gond a szvatoplukozással. Az igazi baj az, hogy a tapasztalatok szerint politikus Kelet-Közép-Európában soha nem hobbiból kezd őstörténettel bíbelődni. Nem tudósi babérokra pályázik az illető, és a dicső múlt délibábjának politikusi megidézéséből többnyire konkrét bajok szoktak származni meghatározott embercsoportok számára az adott országban.
Szlovákia helyzete ebből a szempontból sajátos. Fiatal állam, sokan máig történelem nélküli nemzetnek látják a szlovákságot. Ráadásul ők maguk is gyakran így érzékelhetik – ezzel függhet össze lázas történelemkeresésük. Minthogy Szlovákia históriája sok évszázadokon át egybefonódott a magyar koronával, szép történészi feladat lenne ebből a gubancból kiszálazni a szlováksághoz kapcsolható eseményeket, személyeket. Az ilyen irányú tiszteletre méltó kísérletek sajnos máig kevés eredményt hoztak. E helyett inkább a magyar, a cseh, a lengyel történelem “lenyúlására” látunk elszomorító példákat Pozsonyban. Mi, magyarok fejcsóválással fogadjuk, hogyan lesz Szlovákiában Frano Rákoczi, Imrich Tokoly, Aleksander Petrovic és Ladislav Medniansky Rákóczi Ferencből, Tököly Imréből, Petőfi Sándorból és Mednyánszky Lászlóból.
Szvatoplukkal persze más a bajuk a szlovákiai magyaroknak. Közép-Európában gyakran tekintik perdöntőnek az elsőség kérdését. Hogy ki volt előbb a Dunánál, a Szamosnál, a Vágnál? Ebből aztán obskurus kormányzatok obskurus jogcímeket formáltak szomszédaik irritálásához, kisebbségeik diszkriminálásához – bozgornak, idegennek tituláltak országuk területén élő bizonyos embercsoportokat. Fico kijelentése nyomán nyilván régi emlékek elevenednek fel a szlovákiai magyarságban is. Főleg azok után, hogy a pozsonyi kormányfő jobbkeze, Ján Slota legutóbb már arra vetemedett, hogy “magyarul beszélő szlovákoknak” nevezte őket. Hiszen pontosan tudható, milyen következményekkel járt például az erdélyi magyarok számára, amikor Ceausescu annak idején úgy döntött, hogy országában is csupán “magyar ajkú” románok élnek.
A történelem politikai manipulálása Kelet-Közép-Európában régóta nem ártatlan játszadozás. Csoda-e, ha a felvidéki magyar közösség Ficóék hatalomra jutása óta baljós fellegeket lát feltünedezni a szlovák kisebbségpolitika egén?
Kis Tibor, NOL
