Köszöntjük Mayer Juditot!

Megjelenésében is kitűnik. Gyakran látni a belvárosban, hátizsákkal a hátán, kezében kis kalap a nap ellen, így sétál, vagy erőteljesen kocog. Mindig elgondolkodva, néha az ember nem meri megszólítani: hátha valami fontos kérdésen rágódik. A szlovákiai magyarság történetét érintő megannyi témával kerestük már fel, évfordulók kapcsán, hogy kérdezzünk, emlékezzünk, tanuljunk és továbbadjuk azt. Hozzáfordultunk, bár azok a kérdések, amelyekre választ vártunk, nem mindig a kisebbséget érintő kellemes történelmi eseményekre való emlékezések voltak. Szívesen válaszolt, pontosan, őszintén, egy olyan ember tudásával, aki saját bőrén is megtapasztalta a 20. századi magyarság olykor kegyetlen sorsát. Lábon járó történelem és lexikon. Az a megtiszteltetés ért, hogy most egy kellemes esemény, a közelgő születésnapja alkalmából tehettem tiszteletem Mayer Juditnál, aki a napokban ünnepli, hihetetlen, de igaz, 85. születésnapját. Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Mayer Juditot, az írót, műfordítót, lektort, szerkesztőt, aki számunkra, a magyarság számára ajándék.

Engedje meg, hogy már beszélgetésünk elején azt kívánjam, önzően, magamnak, hogy még sokáig láthassam azt a képet, amelyet Önről hordozok magamban.
Túlzás, hogy ajándék lennék, és a megfigyelőképessége hibás: nem hordok kalapot. A többi stimmel. Hátizsákomat pedig azért cipelem, mert hátgerinc-problémáim miatt csak így tudok bevásárolni. A sétabot az egyensúlyomat hivatott támogatni. – Jól kinevet, de még ez is jól áll neki.

Mayer Judit, amikor fiatal volt, tizenéves, huszonéves, milyen volt? Illedelmes, lázadó, tudni, tanulni vágyó, s mit engedett meg ebből a sors?
Nem panaszkodtak rám a szüleim, és jó gyermekkorom volt, mert megkaptam a családomtól azt, ami egy gyereknek a legfontosabb: a biztonságot és a szeretetet. Tudtam, történjen bármi az életemben, az én szüleim engem nem hagynak cserben, sem kitagadni nem fognak és semmi hasonló tragédia nem történhet. Az iskolámat is szerettem, most visszanézve a Pozsonyi Magyar Reál Gimnáziumra, jó iskola volt. Ez akkor derült ki számomra, amikor átkerültem a budapesti egyetemre, semmiképpen nem éreztem a hátrányát annak, hogy én Pozsonyban érettségiztem. Semmivel sem tudtak a pestiek többet, mint én.
Az én fiatalságomat megjelölte a háború. Mikor érettségiztem, 1941-ben, azon a nyáron tört ki a német-szovjet háború, azelőtt megéltük Lengyelország lerohanását és Franciaország legyőzését. Korlátozva voltunk mindenképpen, mert hiszen ez a háború alatti szlovák állam egy kis alakulat volt és abban nem volt több, mint 75 ezer magyar. Érdekes módon a kulturális élet nagyon élénk volt. Kezdetben betiltották, végül mégis megmaradt a Toldi Kör, könyvkiadás is folyt. A Toldi Körben rengeteg értékes, ismeretterjesztő, történelmi előadás zajlott, igazán kiélhettük magunkat.

Bálok, szórakozások?
Azért azok voltak. Minden adandó alkalmat, ünnepet, szokást megragadtunk a szórakozásra. Persze azt tudni kellett, hogy mindenütt ott volt a rendőrtiszt, nehogy bármi történjen, ami sérti esetleg az államot.

Az Ön életének nagy részét valaki mindig felügyelte.
Hát természetesen, hisz rendőrállamban éltem. Kezdetben eléggé siralmas volt a magyarság helyzete, még a magyar jogvédőszervezet létrejöttét is megakadályozták, pedig nem is pártalapításról lett volna szó. Akárhogy is forgatjuk a történelmet, a fiatalságom egybeesik a háborúval, azért is nem fejezhettem be tanulmányaimat Budapesten. 1944 márciusában, miután bevonult oda a német hadsereg, hazajöttem húsvéti vakációra, s többet nem engedtek ki. Rövid időn belül itt állt a front, 1945 áprilisában felszabadultunk, s utána pedig egyáltalán nem szabadultunk fel, mert akkor megint itt volt a baj, hogy magyarok vagyunk, s ezért nem óhajtanak minket Pozsony Óvárosában látni.

Az állandó felügyeletet nem lehet megszokni, hogy lehetett így élni?
Ha az ember fiatal, akkor nem olyan veszélyes, 22 évesen nem tartottuk olyan tragikusnak ezt a dolgot. Egyik munkahelyről elengedtek, mentünk egy másikba. Édesapám magyar tanár volt, elbocsájtása őszintén megrendített. Hogy miből éltünk, míg a nyugdíját rendezték, ne is kérdezze.

Ön közvetítő szerepet tölt be a többségi és a szlovákiai kisebbségi nemzet között. Egész munkássága erről szól. Akkor is, ha nyelv-őrködött, akkor is, ha identitásunk megőrzésén fáradozott.
Ez csak egy kis szelete annak, amelyet úgy hívunk, hogy szlovák-magyar együttélés. Én ezt már Budapesten elkezdtem, amikor felvettem a szlovák szakot, ott összebarátkoztam a magyarországi szlovákokkal, s ők engem szlovákra én pedig magyarra oktattam őket. Én voltam közöttük a díszmagyar, mert minden rendezvényükre kötelező értékű meghívót kaptam, aki előtt semmit sem takargattak és nyugodtan beszélgettek mindenről. Ennek az lett a következménye, hogy, amikor idehaza cudar helyzetbe kerültem ők adták írásba, hogy sohasem vétettem a szlovák nemzet ellen. A fél családomat kirakták Ligetbe, apámat itt felejtették velem egyetemben Ez nem tartott sokáig, parancsba kaptuk, hogy keressünk magunknak lakóhelyet, azt is meghatározták, melyik házban. Csodával határos módon senki nem költözött be a lakásunkba, ám teljesen kifosztott állapotban várt ránk.

Bizonyára voltak az életében szép pillanatok is. Mi volt a kedvtelése, ha nem a nyelv tisztaságát őrizgette?
Nagyon sokat segített az induló, zsenge tehetségeknek a megkapaszkodásnál, saját kiadványait rendezgette. Utazhatott, vagy a világot útikönyvekből ismerte meg?
Utazni különösképpen nem szerettem, de akkoriban nem is igazán lehetett. Siker volt az is, ha Magyarországra eljutottam. Én a hivatásomat szerettem, bár egy kicsit későn találtam rá, mert a háború után hivatalnok voltam, majd a Mezőgazdasági Kiadóba kerültem, s ott aztán sok mindent meg kellett tanulnom, mert a városi gyerek nemigen tudja mi a vetésforgó, vagy, hogy a kacsa télen miért nem kap reumát a hideg vízben. Hiába nyelvi szerkesztő valaki, ha tárgyi tudása kevés az adott területen. Majd megszülettek a cseh nyelven írt mezőgazdasági tankönyvek. Ezeket fordítottam. A főiskolán időhiány miatt csak másodszorra tudtam megírni a végzős szakdolgozatomat. S akkor kaptam egy új főnököt, ez szegény egy díszpéldány volt, ez nem engedte, hogy kedveljék, akkor kerültem a szépirodalom berkeibe, s a Madáchban dolgoztam nyugdíjas koromig.

Alkotásainak múzsája mindig a nyelvben elkövetett hibák.
A nyelvművelés az egy olyan szakma, ahol a hibát kell feltárni. De ez is változó. Nézzük meg ma. Nagyon sok nyelvész engedékeny, sok idegen szót, főleg, angolt, de szlovákot is keverünk a magyar beszédbe, mégpedig szemrebbenés nélkül. Jó ízlésű embernek ezt el kell kerülnie. Ez a véleményem. A Magyar Rádióból és TV-ből is kiirtották a nyelvi lektorokat, s nálunk is ez történt, amikor a Pátria Rádióból 2007-ben – sokéves anyanyelvirovat-szerkesztés után – kaptam egy levelet, melyben megköszönték az 1976-tól tartó együttműködést. Az emberek egy ideig még keresték a rovatot.

Közvetítő szerepének egyik kitűnő példája a Szlovák – Magyar Baráti Társaság, melynek a Helsinki Polgári Társulás a védnöke. Milyen eredményesen működnek?
Sajnos, ennek nagyobb kihatása nincs. A fiataloknak ilyesmire nincs idejük. Tagdíj sincs, de tagság sem.

Mivel tudja tartalmassá tenni a napjait? Most gondolom, sokan eljönnek, hogy köszöntsék, de egyébként?
Ez elég nehéz. Örülök, ha szép idő van, s mérgesít a borús. Az már csak egy ráadás, ha nem fáj túlságosan valamelyik testrészem. Ha itt-ott kapok munkát, az örömmel tölt el, sokat olvasok és keresztrejtvényt fejtek még csehül is. Nagyon jó agytorna. Találkozom a kedves barátaimmal, gyakran járok a Pozsonyi Casinóba, elegáns, szép hely, kellemes környezet.

Ön még emlékszik a régi Pozsonyra, amelyről mi csak fényképekről és elbeszélésekből szerzünk tudomást.
Az én gyerekkoromban Pozsony egy kisváros volt. Sok kritikát kapott, hogy rendetlen, piszkos, de mi szerettük, hisz gyerekek voltunk és a miénk volt. A háromnyelvű városnak volt egy különös hangulata. Akkor lett köztudott bizonyos eltolódás, amikor 1939-ben leszedték a háromnyelvű utcatáblákat, mi magyarok 20 százaléknyian sem voltunk. A kedvenc helyem a Szárazvám volt. A Konvent utcában születtem, ami ma is megvan. Volt ott egy vendéglő, melyet egy Baťa cipőbolt váltott fel, kissé haragudtunk is rá. De volt egy felirat a bolton magyarul is, így hangzott: “itt minden lábra kaphat nálunk cipőt“.

Egyedül él. Nem lehet könnyű.
Nem olyan régen élek én egyedül. Édesanyámat 1984-ig ápoltam. Vőlegényemet 1945-ben veszítettem el, halála után soha nem mentem férjhez. Nem, mintha nem lett volna módom, de más nemzetiségű szóba sem jöhetett.

Hogy kívánja ünnepelni a születésnapját?
Volt kollágáim eljönnek, a család, a régi iskolatársak, de egyébként a Casino gondoskodott arról ,hogy július 15-én én legyek a díszvendég. Ám legyen. Én nyolcvanéves koromra szinte minden kitüntetést magkaptam, amelyet meg lehetett kapni.

Melyik a legkedvesebb?
Talán a Posonium Életműdíj, ez mégis ritkán fordul elő, hogy írót és szerkesztőt ilyen megtiszteltetésben részesítsenek. A kulturális miniszter díja is örömet szerzett nekem, mert az oklevélben az áll, hogy “a magyar nyelv műveléséért Szlovákiában”.

Az olvasók nevében is kívánom, hogy még sok éven át, ennyi energiával tevékenykedjen, és ilyen szivesen fogadjon minden látogatót. Boldog születésnapot!
Köszönöm szépen, hogy gondoltak rám.

Hominda Katalin, Felvidék Ma