Negyven évvel ezelőtt, 1968. augusztus 21-re reggelére szovjet csapatok léptek be Csehszlovákiába, kísérték őket lengyel, magyar és bolgár csapatok is. A csehszlovák hadsereg nem állt ellen, így véget ért a prágai tavasz, erre emlékezve írt Duray Miklós bevezetőt Kun Miklós: A prágai tavasz titkai című könyvéhez. A „Prágai Tavasz” 1968 telén kezdődött Antonín Novotný lemondásával a CSKP főtitkári tisztségéről, vagy talán már 1965 decemberében az egyetemisták és főiskolások prágai tanácskozásán, ahol a prágai és brünni műegyetem másként gondolkodó hallgatói az egyöntetű Csehszlovákiai Ifjúsági Szövetséget akarták átalakítani, „emberarcúvá” tenni.
Csehszlovákiában ebben az időben nem csak a cseh és a szlovák történelem zajlott, hanem a magyar is. Nem arra gondolok, hogy augusztus 21-én a kádári Magyar Népköztársaság Néphadserege bevonult Csehszlovákiába, karöltve a Vörös hadsereggel – ez csak a kommunisták Magyarországának a történelme, az idegen uralom történelme Magyarországon. Hanem arra utalok, hogy 1968-ban az akkori Csehszlovák Szocialista Köztársaság szlovákiai részében, és Prágában is a felvidéki magyarságnak egy egészen sajátos önrendelkezési és nemzeti küzdelme folyt, melyhez a „Prágai Tavasz” által teremtett megfelelő körülményeket.
Aki csehként vagy szlovákként élte meg az 1968-as esztendőt, hasonló fűtöttséggel emlékezhet az eseményekre, mint egy magyar 56-ra vagy egy lengyel a Solidarnośćra, bár még ha az események között jelentős különbség volt. A felvidéki magyarokban 1968 egy sokkal összetettebb emlékkép, mert csak részben idézi a kommunizmus/szocializmus demokratizálásának, az emberarcú szocializmus megteremtésének vagy egy korai rendszerváltozásnak a lehetőségét, a felvidéki magyar közemlékezetbe legalább ennyire befészkelte magát a szlovák szélsőséges nacionalizmusnak a megjelenése, a tőle való rettegés.
Szinte egyszerre jelent meg a kommunista köntösbe öltözött cseh nacionalista Novotný-tól elszenvedett szlovák sérelmek sorozata, az ennek a leple alatt a helyi hatalom által eredményesen működtetett szlovákiai magyarellenesség, a csehek kételyei a beneši és a gottwaldi politikával kapcsolatban valamint a cseh írótársadalom egy részének a zsidó állammal való, ezért szovjetellenesként értelmezhető szolidaritási tüntetése.
Arról, hogy mi váltotta ki a Prágai Tavaszt, két rágalomszerű híresztelés kapott lábra annak idején és egy, máig fel-felbukkanó áltudományos magyarázat.
A rágalmazásnak is minősíthető híresztelés még 1969-ben bukkantak föl, az akkori konszolidációs időszakban, azaz az egypárti uralom helyreállítása kezdeti időszakában a husáki pártközpont termékeként.
Az egyik arról szólt, hogy a Prágai Tavasz a szovjet titkosszolgálat tervei szerint zajlott és az egész eseménysort előre megtervezték. A reform-kommunisták nem voltak mások, mint a szovjet titkosszolgálat ügynökei, akik azért készítették elő a tavaszi eseményeket, hogy a kommunista nemzetköziséget talpra állítsák. A Szovjetunió hatalmi politikája szerint ez azt jelentette, hogy érvényt kell szerezni a brezsnyevi doktrínának: a hatalmi és a befolyási övezetet totálisan és fel nem adható módon el kell foglalni, bolsevista kornak megfelelő szellemiségben össze kell fogni a kommunista rendszer nemzetközi védelmére. A testvérpártok figyelmeztetései 1968 májusától éppen arra utaltak, hogy Csehszlovákiában veszélybe került a néphatalom, ezért össze kell fogniuk a szocialista országoknak és meg kell szállniuk Csehszlovákiát. A híresztelésben a tömeglélektani logikai csavart az jelentette, hogy minderre azért volt szükség, hogy a szovjet hadsereg állandó jelleggel szállhassa meg Csehszlovákiát, mert az volt az egyetlen, Nyugattal határos szocialista országot, ahol a szovjet hadsereg egységei nem állomásoztak. Csehszlovákia lakosságának arra a részére akartak így tömeglélektani hatást gyakorolni, akik, bár valamennyire azonosultak a kommunista hatalmi renddel, de nem tudták elfogadni a szovjet megszállást, mert még mindig hitték, hogy Szovjetunió a cseh/szlovák-nemzet szövetségese. A „Prágai Tavasszal rokonszenvező tömegekkel azt kellett elhitetni, hogy az események tulajdonképpen ellenük irányultak, a reform kommunisták elárulták őket. A helyreállított néphatalom új képviselőinek tehát emiatt kell kiszolgálniuk a Szovjetuniót. A túlerővel szemben – ha a nép érdekeit akarja képviselni – nincs is más választása.
A másik rágalmat a jól értesültség látszatát keltve a suttogó propaganda eszközével akarták elhinteni a lakosság között, miszerint a Prágai Tavasz tulajdonképpen a cionisták műve volt, akik azért esküdtek össze a szocialista rendszer ellen, mert a Szovjetunió az arabok oldalára állt a történelmi jogra hivatkozó és területfoglaló Izraellel szemben. Jól átgondolva célozták meg ezzel a cseheket és a szlovákokat. Hiszen csak harminc év telt el a csehországi németek szülőföldjének Szudéta-vidéknek a birodalmi németek általi bekebelezése óta, vagy a magyarlakta területnek a Magyarországhoz való visszacsatolása óta. Ne felejtsük, ennek a hírkeltésnek az időszerűségét az teremtette meg, hogy nem sokkal a Prágai Tavaszt megelőzően zajlott az 1967-es egyiptomi-izraeli hatnapos háború, amit akár egy kicsinyített szovjet-amerikai háborúként is lehetett értelmezni, hiszen akkor ott szembesült a világunk hatalmi kettéosztottsága – mint 1956-ban a szuezi válság idején. Elsőként éppen Csehszlovákia szakította meg Izraellel a diplomáciai kapcsolatokat, és azon év őszén Prágában a Csehszlovák Írószövetség IV. kongresszusán kirobbant egy Izraellel rokonszenvező kezdeményezés, amit a Prágai Tavasz egyik előjátékának lehet tekinteni. Ebben az összefüggésben ezt úgy kell/kellett értelmezni, hogy a cionisták Csehszlovákiát akarták ütközőzónaként felhasználni Szovjetunió felé a prágai tavasz rendszert felforgató eseményeivel. Ha tehát nincsenek cionisták, nyugalom van és nincs szovjet megszállás.
A harmadik híresztelés vagy inkább áltudományos magyarázat, miszerint a Prágai Tavasz és a csehszlovákiai események beilleszthetők lennének az 1968-as párizsi és nyugat-berlini zavargások, tüntetések sorába, inkább a helyzet ismerete nélküli tudálékosságnak tekinthető. Az akkori hivatalos csehszlovák propaganda sem merészkedett addig, hogy ilyen párhuzamokat keressen. Ezzel ugyanis teljesen hiteltelenné vált volna, hiszen senki sem értette volna, hol itt az összefüggés. Tény és való, hogy 1968 tavaszán lázongások és utcai zavargások törtek ki Nyugat-Európa számos nagyvárosában. Ezek az ideológiailag zavaros, céljaikban szerteágazó mozgalmak, a szélső baltól kezdve, a maoizmuson és a szexuális szabadságnak, vagy inkább gátlástalanságnak a hirdetésén át a céltalanságig – azonban csak Nyugat-Európában jelentek meg. A volt szovjet-blokkban semmilyen társadalmi mozgósító hatást nem váltottak ki. Negyven év távlatából ismét ilyen párhuzamokat keresni a Prágai Tavasz és az akkori nyugat-európai lázongások között, enyhén szólva szakszerűtlenség. Hiszen 1945 és 1989 között minden lázadás, felkelés és forradalomkísérlet a Szovjetunió által megszállt, vagy felügyelt területen az ottani sajátos hatalmi, politikai, parancsuralmi és társadalmi körülményekből fakadt. A keleti blokkban nem az apák és a fiúk társadalma között dúlt a harc, hanem az elnyomó rendszerrel álltak szemben az emberek, korosztályra való tekintet nélkül – a barikád ugyanazon oldalán érezhette magát a nyugdíjas és az egyetemista. Paradicsomi állapotnak tűnik, nemde?
A Prágai Tavasznak volt egy kilenc éves előjátéka. Először szabadon engedték az ún. burzsoá nacionalistákat és az 1948 utáni koncepciós perekben elítélteket, akiknek egy részét az állambiztonság a börtönbe való visszavetés rémével megfenyegetve ügynökké alázott – „eddig rabjaink voltatok, ezután szolgálni fogtok” elv szerint. Majd 1963-ban megkezdődtek a rehabilitálások, és a korábban nem kívánatos vagy ellenségként nyilvántartott embereknek egy része publikálni kezdett.
Szlovákiában és Csehországban eltérő erővonalak találkozásából alakultak ki a gócok. Míg Csehországban inkább a liberális vagy nemzeti liberális szépírók, közírók, hozzájuk közelálló szociáldemokrata és polgári demokrata közgondolkodók és a velük rokonszenvezők körében jöttek létre a gyújtópontok, Szlovákiában a szabadon bocsátott és rehabilitált nemzeti kommunisták körül gyűltek az erők.
Csehországban az említett körök tudatalattijában leginkább Ján Masaryk moszkvai tapasztalata munkálkodott, miszerint a Csehszlovák Köztársaság újraalkotása érdekében folytatott ottani tárgyalásokon cselédnek érezte magát („Ceítil sem se jak paholek”, nyilatkozta). Szlovákiában egy más sérelem sűrűsödött: a csehek (korábban T.G. Masaryk majd Beneš és Gottwald) által a szlovákokra övön aluli ütések, a szlovákok egyenjogú államalkotói státusának elutasítása, az amerikai szlovák emigráció és masarykék között 1916-ban Pittsburghban megkötött egyezmény be nem tartása miatt.
Kútba esett a II. világháború után az egyik oldalon a moszkvai szlovák kommunista emigráció, másik részről a londoni csehszlovák kormány közötti megegyezés Szlovákia és Csehország egyenrangú partneri viszonyáról 1948-ban a szlovák „burzsoá nacionalistákat” amiatt zárták börtönbe, hogy ezt az egyezményt számon kérték.
Mindez ugyan elégséges lett volna egy országon belüli regionális lázadáshoz, de önmagában egyik sérelem sem volt elég ahhoz, hogy elinduljon egy országos reformfolyamat.
A Prágai Tavasz előzményei közt együttesen hatott a csehszlovák államalkotás ötven évének mindegyik buktatója, és Antonín Novotný idióta kommunistasága, cseh nemzeti érzéketlensége és szlovákellenessége.
Novotný 1967-ben Kassán vérig sértette a szlovákokat és ezért személye a párt élén a szlovákok számára elfogadhatatlanná vált. Ezzel egy időben a cseh kommunista nómenklatúra egy része számára sem volt személye elfogadható, ezért el kellett őt eltávolítani, először a párt, majd az állam éléről. Tudatosítanunk kell a csehszlovák ‘68 kapcsán, hogy a gyutacsot a szlovákok sértettsége jelentette. Ezért kerülhetett a csehszlovák párt élére a szlovák párt első titkára Alexander Dubček. De az eseményeket szellemileg a cseh reform kommunista értelmiség irányította – legalábbis ‘68 tavaszától, ami magyarázatot ad arra, hogy miért kapta ez a történelmi eseménysorozat a „Prágai Tavasz” elnevezést.
Hogyan viselkedtek ilyen körülmények között a csehszlovákiai magyarok? Kisebbségi (nemzetiségi) voltukat tudatosító állampolgárként vagy öntudatos polgárként? A felvidéki magyarság ebben az időben nemzeti érzéseiben szinte egységes volt, még túl közeliek voltak a háború utáni hosszan tartó üldözés emlékei. Ennek ellenére politikailag ketté volt szakadva, ami a kommunista rendszernek a társadalmat – öntudatos proletariátusra, klerikális, burzsuj és kulák osztályellenségre valamint a megtévesztett, éppen ezért veszélyes középosztályra, kispolgárokra és nyárspolgárokra – felosztó taktikájának volt a következménye. Viselkedésében azonban három részre szakadt a felvidéki magyarság. Egyik része a nemzetet szolgálta, szinte szolgamódon végezve a munkát. Ezek voltak azok, akik 1945 után nem „reszlovakizáltak”, 1948 után nem váltak a kommunista párt tagjává, titokban vagy nyíltan templomba jártak. A másik része ugyancsak a nemzetet szolgálta, de figyelembe vette a felsőbb elvárásokat, részt vett az ideológiai oktatásokon, templomba nem járt, gyerekeit még magyar iskolába járatta, de hittanra már nem, fontolgatta, hogy belépjen-e a pártba vagy már be is lépett, viszont jelen volt az akkori magyar kulturális közéletben. A harmadik része opportunista volt. Csak azt végezte el a nemzet érdekében, amire engedélyt vagy utasítást kapott a kommunista párt vezetésétől.
Vizsgáljuk meg, jelentett-e társadalmi – netán nyomásgyakorlási – erőt a felvidéki magyarság 1968-ban, a Prágai Tavasz idején?
Válaszunk elszomorító lesz: semmilyen társadalmi nyomásgyakorlást nem tudott kifejteni, mert önállótlan és társadalmilag szervezetlen volt. Ekkorra eszmélt fel az üldöztetése okozta tetszhalálból. A legjelentősebb szervező erőt a Csemadok hálózata jelentette, mert ekkorra, minden, magyarok által lakott településen volt helyi csoportja és a járásokban titkári hálózata. A hivatalos hatalomnak a Csemadok volt a csinált partnere (a pártutasításokat leosztó szervezete), nem véletlenül, hiszen 1949-ben Szlovákia Kommunista Pártja hozta létre a csehszlovákiai magyarság kulturális szervezeteként. A Csemadok segítségével az 1960-as évek közepére a magyar ifjúsági klubokból kialakult a felvidéki magyar fiatalok nem hivatalos szervezete, ami 1968-ban önállóvá vált és 1969 őszén bekövetkezett betiltásáig részt vett a felvidéki magyarság jogteremtő valamint önvédelmi harcában. Ha beszélhetünk ebben az időben a felvidéki magyarság köreiben megnyilvánuló valamiféle reformtörekvésről, akkor ez éppen az ifjúsági szervezetben jelentkezett. Vezetőinek nagy része pártonkívüli volt, a Csemadokban is kikényszerítették a pártonkívüliek csoportosulását, szemben az ott működő párttagok csoportjával.
A felvidéki magyarok társadalmára az 1968-ban tanúsított magatartása miatt is a felülről irányítottság volt a jellemző. Ennek azonban nem szabad kizárólagosan politikai értelmét hangsúlyozni az okát a legfrissebb történelmi eseményekben találjuk, hiszen ez a közösség 1945 után, az üldöztetések miatt elvesztette társadalomvezető rétegét. Ebben az időben, de még az évek múlva uralkodó viszonyokat is jellemezve az akkori rendszer hivatalos szóhasználatát alkalmazhatjuk, miszerint: „a szocialista csehszlovák nemzet” magyarul beszélő tagjainak a Csemadok volt a vezető ereje. Vitathatatlan tény, hogy a Prágai Tavasz idején a Csemadok országos elnöke, aki mindaddig az SZLKP KB elnökségének a tagja is volt, ügyelt arra, hogy a magyarok elképzelései semmibe se haladják meg a párt által megfogalmazott reformokat, nehogy zavart keltsenek. De hozta a híreket a pártközpontból, 1968 februárjában többek között arról, hogy a szlovákok Csehszlovákia föderációvá való átalakítását fogják kezdeményezni. Ez a hír elsősorban azt jelentette, hogy Gustáv Husák előre tör és ez rossz jel volt, mert Husákot nem ok nélkül tartották a felvidéki magyarság esküdt ellenségének tartotta. A Csemadok elnök azt is előrevetítette, hogy erősödni fog a szlovák nacionalizmus, azaz hatása kilép a pártközpontból az utcára. Harmadjára pedig azt a határozott üzenetet tartalmazta: a magyaroknak, azaz a Csemadoknak is papírra kell vetni a követeléseit, egyúttal hitet kell tenni a párt által megfogalmazott reformok mellett. Ennek következtében láthatott napvilágot 1968. március 12-én a Csemadok tervezete a felvidéki magyarság helyzetének a rendezéséről. Ez volt a Trianonban elszakított felvidéki magyarságnak az adott állam keretei között való helyzetének és jogállásásának átalakítására vonatkozó első, átfogó elképzelése. Ezt, akkor csak a magyar „nómenklatúra” tudta megfogalmazni. A Prágai Tavasz a magyarok számára valóban márciusban kezdődött.
Azzal, hogy napirendre került a cseh-szlovák szövetségi állam kialakítása, valamint megjelent a magyar kívánságlista és megalakítottuk az önálló (de nem független) magyar ifjúsági szervezetet, érezhetően kezdett szétválni az események sora Csehország és Szlovákia között. Csehországban a demokratizálás és a kommunista párt korábbi vezető szerepének a fokozatos leépítése került előtérbe, egyre kevesebb szó esett a pártról annál több a cseh nemzeti hagyományokról, az első Csehszlovák Köztársaságról és megjelentek a nosztalgikus eszmefuttatások arról, hogy miért nem az amerikaiak szabadították fel az országot, valamint sajtóvita kerekedett arról, hogy Ján Masaryk öngyilkos lett-e vagy a szovjet titkosszolgálat dobta ki őt az ablakon – nyár elejére rendszerváltoztató hangulat kezdett uralkodni.
Szlovákiában az „emberarcú szocializmus” lényegét a szlovák nemzeti célok, elsősorban a föderáció és az elemszerűen kitörő magyarellenesség jelentette. A szlovák nyelvű sajtó uszított a magyarok ellen, a szlovák neofasiszták magyarellenes meneteléseket rendeztek a magyar falvakon át, a magyarok pedig félelmükben deszkákkal szögezték be házaik ablakait és ajtóit. A politikai rendszert érintő kérdések mintha háttérbe szorultak volna.
Csehszlovákia államjogi átalakításáról és az ún. nemzetiségi alkotmánytörvényről Pozsonyban és Prágában folytak a harcok. Pozsonyban a szlovákok és magyarok között. Ennek lényegi része arra vonatkozott, hogy benne foglaltassék-e a törvényben a „nemzetiségi önkormányzat” joga vagy sem. Prágában pedig a szlovákok és a csehek folytattak jogköri és hatásköri vitákat a föderációról.
Nyáron az a hír járta be az országot, hogy a Szovjetunió elzárja a Csehszlovákiába vezető gáz- és kőolajvezeték csapjait, ezzel kényszerítve ki a párt visszatérését a kemény vonalhoz. Dubček a Szántói strandra járt fürödni. Mindenkinek úgy tűnt, hogy a pozsonyi és az ágcsernyői tárgyalások sikeresek voltak. Így értelmezték Brezsnyev és Dubček csókváltását a pozsonyi pályaudvaron. A prágai televízióban pedig nyíltan elmondták, hogy a pártvezetésből kinek nem hisznek. A megbízhatatlanok közül ma már csak Švestka és Biľak nevére emlékszem. Augusztus a nyugalom hónapjának indult. A „csehszlovákok” ellepték a romániai és a jugoszláviai tengerpartot meg a Balatont. Az országutakon pöfögtek a Trabantok, Wartburgok, az MB 1000-sek és a Moszkvicsok. A Polski Fiatok csak a következő évben rajzottak ki az utakra. A budapesti Alkotmánynapi ünnepi tűzijátékot a Bocskai úti piac mellől néztem barátaimmal. Este tizenegy tájban bandukoltunk hazafelé Lőrincze Lajosékhoz. A szovjet vadászgépek és csapatszállítók éppen akkor foglalták el a prágai repülőtereket és kezdtek dübörögni Csehszlovákiába befelé a baráti segítségnyújtás tankjai.
Mit tehettünk ebben a helyzetben? Falragaszokat és röplapokat írtunk, hogy legyenek magyar nyelvű tiltakozások is. Tüntettünk a megszállók ellen, de nem is ellenük, hanem a vágyálmainkért. A néhány hónap szabadságérzet elegendő volt arra, hogy valóban szabadnak érezhessük magunkat. A szlovák neonácik hőbörgéseit mulandónak tartottuk, a szabadságérzet vadhajtásának. A helyzet azonban sokkal komolyabb volt, ezt a megszállás kezdetekor még sokan nem tudatosították.
Augusztus 21-edike egyértelművé tette, hogy sem a kommunizmus, sem a szocializmus nem reformálható, mert sem a kommunisták, sem a szocialisták nem alkalmasak a változásra. Aki megváltozik, de nem úgy, hogy csak más külsőt vesz fel, az soha nem tartozott közéjük, még ha közöttük is volt. Ez a felismerés sokak számára a teljes kilátástalanságot jelentette.
A szlovákok nagy részét csak az érdekelte, hogy meglesz-e a föderáció – létrejött. Annak is örültek, hogy Husák lett a CSKP főtitkára. „Végre szlovák irányítja a csehszlovák politikát. Ha más hasznunk nem lesz, legalább ennyi.” A szlovákok érezték, hogy egyedül ők húztak hasznot a Prágai Tavaszból. Elégedettségükben elkezdtek szaporodni – 1977-ig 10%-kal több szlovák lett.
Számomra a felvidéki magyarok magatartása volt a megdöbbentő. Több Csallóközi településen a helyi vezetők lakomával fogadták, vagy vendégségbe hívták a Vörös Hadsereg tisztjeit. De a több mint két évtizedig a szorongások közepette élő felvidéki magyar többsége, a Prágai Tavaszból azt a tanulságot vonta le, hogy Csehszlovákia megérdemelte a sorsát. Nem lehet mindig a történelem nyertese. „A megszállók a felszabadítóink, az életünket mentették meg. Ha nem jönnek be, a szlovákok ismét olyan sorsra juttattak volna minket, mint 1945-ben.” Többen arról kezdtek ábrándozni, hogy a Szovjetunió úgy bünteti meg Csehszlovákiát, hogy a magyarok által lakott területet Magyarországhoz csatolja.
A végjáték kezdete: Husák leváltja Dubčeket, 1969 végén elkezdődnek a hátvédharcok, visszavonulások, lemondások, kizárások, felállítják az átvilágító bizottságokat, Csehországban tízezreket, Szlovákiában néhány száz személyt félreállítanak, 1971-ben létrehozzák a politikailag megbízhatatlanok jegyzékét.
Az eszme itt zárul, foszlik szerte. Láthatóvá válnak a hibái, a reformeszmét képviselők alkalmatlansága és a rendszer megváltoztathatatlansága.
Utóirat:
A Prágai Tavasz Csehszlovákia végjátékának a kezdete volt, de ezt akkor még senki sem sejtette. A államszövetség szlovák hívei elfoglalták a prágai várat, ahol Novotnýhoz hasonlóan bunkóként viselkedtek. A ‘68-as események kezdetének kilencedik évfordulóján létrejött a Charta ‘77, hasonló okból, mint a Prágai Tavasz. Akkor Novotnýt utasították el a szlovákok, 1977-ben Husákot a csehek – ez az egyik oka annak, hogy oly kevés szlovák csatlakozott a chartához, a szlovákiaiak egyötöde magyar volt. De a csehek azt is bizonyítani akarták, hogy semmi közük a Prágai Tavaszt leverő bandához. ‘68 előtt a csehek látása csak állampolitikai ügyekben lépte át a Morva folyót, utána már nem is érdekelte őket, mi történik a történelmi határfolyó bal partján. Ezért érthetetlen, hogy 1992-ben a felvidéki magyarok miért nem támogatták a szlovák szeparatistákat – ha valamit nem akadályozhatok meg, az élére kell állnom. A Prágai Tavasz egyetlen maradandó eredménye a föderáció és a „nemzetiségi” alkotmánytörvény volt. Az utóbbi 1991-ben szűnt meg, az államszövetség 1993. január elsején. Gondolhatjuk és remélhetjük, hogy mind az 1953-as berlini felkelés, a magyarországi ‘56, a csehszlovákiai ‘68, a lengyelországi lázadások ‘56-tól a Solidarność-ig hozzájárultak a kommunista hatalmi rendszer bukásához. De nincs benne bizonyosságunk. Ami biztos, hogy a gyűlöletek tovább élnek. Átívelnek korokon és változásokon. Tragédia lenne, ha a Prágai Tavasz idején zajlott események közül a mába csak a szlovák neofasiszták masírozása dübörögne át.
