Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napok

 Az idén tizennegyedik alkalommal megrendezésre kerülő Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napoknak a felvidéki Mátyusföld adott otthont. A rendezvény keretében Pereden, a Csemadok megalakulásának 60. évfordulója alkalmából ünnepi közgyűlést is tartottak (Hrubík Béla országos elnök – a képen – beszédével kiegészítve).

A Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napok közel másfél évtizede indított, évente ismétlődő rendezvény mára bebizonyította a létrehozók eredeti szándékának helyességét, hogy magyarként mindannyian szükségét érezzük nyelvi, kulturális és szellemi összetartozásunknak.
“Ez a néhány nap nemcsak lélekben emelte fel a résztvevőket, de üzenetében is egyértelművé tette, hogy azok az értékek, amelyeket az egyes országokban élő magyar nemzeti közösségek képviselnek éppúgy az egyetemes magyar kultúrát, mint az adott országok kulturális sokszínűségét gyarapítja és hozzájárulnak az egymás mellett élő népek barátságához, józan emberi magatartásuk erősítéséhez.
Együttlétünk ideje alatt ismételten tudatosítottuk, hogy nemcsak a nyelvünkben és kultúránkban létező értékek kötnek össze bennünket, hanem azok a sérelmek és jogsértések is, melyek közösségünk tagjait és csoportjait mind gyakrabban érik.
A résztvevő kulturális ernyőszervezetek képviselői minden történés ellenére egyértelműen kinyilvánítják, hogy saját és gyermekeik jövőjét továbbra is továbbra is a szülőföldjükön képzelik el. Látják az itt élő népek egymásra utaltságát, és vallják, hogy csak egymás kölcsönös tisztelete és egyenjogúsága alapján képzelhető el a Kárpát-medence népeinek felemelkedése.
Meggyőződésünk, hogy a térség országaiban élő őshonos nemzeti kisebbségek problémája nemcsak az adott országok belügye, hanem összeurópai ügy.
A XIV. Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napok résztvevői továbbra is vallják az európai kulturális sokszínűség fontosságát. A fentiek jegyében elengedhetetlennek tartják az érintett kormányok és az európai intézmények hatékony intézkedéseit” – áll az elfogadott nyilatkozatban, melyet aláírtak:

Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Dáné Tibor Kálmán, elnök
Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, Dudás Károly, elnök
Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Hajnal Jenő, igazgató
Magyar értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, Dupka György, elnök
Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, Zubánics László, elnök
Muravidéki Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Kepe Lili, igazgató
CSEMADOK Művelődési Intézete, Huszár László, igazgató
Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – CSEMADOK, Hrubík Béla, elnök

* * *

Hrubík Béla elnök beszéde a Csemadok peredi ünnepi közgyűlésén:

Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit az itthoni szülőföldről, a maradék Magyarországról, és szerte a Kárpát-haza valamennyi, általunk bejárt és szívünkhöz oly közelálló tájáról, a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – a Csemadok ünnepi közgyűlésén, melyen szervezetünk megalakulásának 60. évfordulója előtt adózunk nagy tisztelettel. Mielőtt e sorok írásának kezdtem dolgozószobámban, könyveket, dokumentumokat olvastam a korról, melyben a szövetség megalakult, abban a korban élő, alkotó emberekről, irodalmárokról, s képzeletben visszarepültem az időben, hogy ha képletesen is, de részese lehessek annak, mit egykoron csak szüleim, nagyszüleim elbeszéléseiből, történetekből, az idő múltával békés emlékezéssé oldott sorsokból ismerhetek. Évtizedek távlatából, a kor megkerülhetetlen ismerőjeként, akaratlanul is Fábry Zoltán gondolatai, sorai szólaltak meg nekem, jelentek meg elsőként előttem, aki a szlovenszkói magyarság élő lelkiismerete volt , s az a mai napig is, akinek emberi hangja a vox humana, ma is lelkünk legmélyéig hatol, legtisztább és legigazabb forrása az emberi humánumnak.

A sors igazságtételeként is értékelhető az a tény, hogy pont a mai napon, amikor a Csemadokot ünnepeljük – azt a Csemadokot melyet ő szellemi és tárgyi vagyonának egyedüli örökösévé emelt – Fábry Zoltánt, Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében, Magyar Örökség Díjjal jutalmazzák életművéért. Ha lenne isteni rendezője életünknek, sem tudta volna igazabbul és szebben összehangolni e két ünnepet.1958 –ban, ,,Az idő igaza” című írásában jegyzi :,, A szlovákiai magyar író a semmiből indult. Nem volt hagyománya, mintája és gyakorlata. A világháborúból jött: ez, ennyi volt a mestersége, ifjúsága, tapasztalata és mértéke. A világháborúból jött: sebzetten, megundorodva, elárvult magyarként, elárvult emberként.” S miből indult a szlovákiai magyar kultúra, a Csemadok 1949-ben? A háború utáni jogfosztottságból, reménytelenségből, a meghurcoltatásból, az elárvult iskolák és kultúrházak ürességéből. Mégis, egy kis közösség útnak indult. Igaz politikai egyezség nyomán keletkezett a gondolat, hogy létre kell hozni a szlovákiai magyaroknak egy szervezetet, mely majd betagolódik ideológiailag is az akkori kommunista párt mögé, s egyben mindig szeme előtt lesz a hatalomnak.

“Felemelt fejjel… Emlékszel-e a lehetetlenre, a reményre, a kívánságra, mit titkos éji órán négy fal között, magányban, börtönben, táborban fojtott torokkal magad elé mormoltál: csak még egyszer! Csak még egyszer felemelt fejjel járni! Próbáld visszaidézni magadnak a földhöz sújtottságot és keserű megaláztatás óráit, ismeretlen kortársam… Csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem földre sütött szemmel, félelemben és szégyenben!” –írta Fábry Zoltán 1946 májusában.

Igen, a szlovákiai magyarság felemelte a fejét, s ha bátortalanul és kissé félve is, de ismét megtanult felemelt fejjel járni. A szövetség 1949. március 5-i megalakulása után a helyi szervezetek gombamód szaporodva nőttek ki a földből, a földből mely a bölcsője volt ezer éven át az itt élőknek és őseiknek. A kultúra, a nyelv, a dalok , a táncok utáni vágy úgy fakadt ki az emberek lelkéből, mint a sivatagi tájból eső után a zöld fű. Mint amikor egy palackba zárt szellem kiszabadul börtönéből, néhány hónap alatt százával alakultak meg a helyi Csemadok-szervezetek.

Természetesen a kezdeti ideológiai elvárásoknak megfelelően történtek az alakuló ülések, a kommunista hatalom szeme és keze ott volt beépítve és kívül is felügyelőként, mégis ez már nem tűnt nyűgnek, hiszen a szellemet nem tudták már visszazárni a palackba. A felső vezetés úgy gondolta, a Csemadok néhány év múltán majd, ha a kedélyek megnyugodnak és a társadalmi konszolidáció légköre lehetőséget teremt erre, magától megszűnik, ám politikusok még soha ilyen nagyot nem tévedtek, mint a Csemadokkal kapcsolatban. Az idő múlásával nem hogy csökkent volna az érdeklődés a szervezet munkája iránt, de folyton nőtt. Néhány év elteltével már több mint ötszáz alapszervezete, és több mint százezer tagja volt a Csemadoknak, mely egyértelműen a szlovákiai magyarság élő teste lett. Az ötvenes évek második felében elindultak a nagy fesztiváljaink, a Járási Dal- és Táncünnepélyek, népművészeti csoportok, énekkarok, tánccsoportok alakultak. Lett sajtónk, a Fáklya , a Hét, Irodalmi Szemle, mely a szellemi írott értékeink hordozója volt. A szándék ellenére, mert látszólag a Nemzeti Front keretén belül tartotta a Csemadokot, volt egy fenti Csemadok, mely a kommunista vezetés elvárásainak és határozatainak szellemében gyártotta a jelentéseket, de ezzel párhuzamosan volt egy lenti Csemadok is, mely a párt határozatairól szinte tudomást sem véve erősítette a magyar kultúrát, megélte a hagyományokat, ösztönözte a magyar családok gyermekeit a magyar iskolákba, fellendítette a helyi társadalmi életet, egyszóval megteremtette a magyarság mindennapi szellemi létét.

Később az ifjúsági táborokban, az író-olvasó találkozók, beszélgetések keretén belül a nemzeti szellem erősödése, az anyanyelvhez, az irodalomhoz, a helytörténethez való kötődés újabb lökést adott a szövetségnek.

Kialakult az az új generáció, mely később, az 1968-as események aktív szervezője és irányítója lett, mely elvezetett minket a 68-as Nemzetiségi Alkotmánytörvény benyújtásához, melyben először fogalmaztuk meg követeléseinket, hogy egyenrangúk és egyenjogúak lelhessünk a többségi nemzetet alkotó csehekkel és a szlovákokkal. Akkori törekvéseinket a kommunista hatalom megakadályozta, a törvénytervezetet meghamisítottan és lényegétől megfosztva hozta nyilvánosságra. De sem akkor, sem azóta nem mondtunk le róla, hogy ennek a népnek, melynek szülőföldje fölött rángatták a határokat egy egész évszázadon át politikai alkuszok, rendszerek és háborúk, jogai legyenek itt, ahol él, ahol adót fizet, ahol dolgozik éjt nappallá téve. A hatvanas évek végére nő fel az az új generáció, mely a 68-as események után egy időre hallgatásra ítéltetik, majd a nyolcvanas években már a kezébe veszi a Csemadok irányítását. Tudatommal és tevékenységemmel valamikor a hetvenes évek közepén kapcsolódom magam is e történetbe, és élem meg saját és szüleim aktív életén át a Csemadok-létet. Édesanyám jó hangú énekes -szólista, női énekkar tag, édesapám színjátszó, citerás, mind a mellett, hogy reggeltől estig keményen dolgoztak, mint mindenki akkor tájt. Ebben a környezetben, a határtól néhány méterre , a lerombolt Ipoly-hidak árnyékában felnőni jellemformáló útravaló volt egy egész életre.

Első citeracsoportommal valamikor a hetvenes évek közepén Bussán, a Tavasz szél vizet áraszt járási elődöntőjében indultam útnak. Bepillantva a kor miliőjébe még emlékszem, akkor több járásii elődöntőt szerveztek a peremvidéken is, hiszen annyi csoport volt, hogy a járási döntőig három-négy elődöntőn kellett túljutnia azoknak, aki a járási döntőbe akartak szerepelni. Az országos döntőbe való feljutás, óriási siker volt, mégis gyakran volt ebben része néhány helyi csoportnak az Ipoly mentéről is. Csodálatos idők voltak. Nem emlékszem arra, hogy a politika valaha is szóba került volna a családban, vagy a rendezvényeken, mégis mindenki tudta egy kacsintással miről van szó.

A hetvenes éve végén, a nyolcvanas évek elején az ipolysági József Attila Irodalmi Színpadban, annak a Jókai Napokon való szereplésein keresztül kerültem először kapcsolatba egyfajta ellenzékiséggel, láttam meg a Csemadokban, a szó erejét megértőkben és felvállalókban, hogy van elégedetlenség a rendszerrel szemben, majd pozsonyi diákéveim alatt, ahol bekerültem az Ifjú Szíveken keresztül a hazai néptáncmozgalom vérkeringésébe, döbbentem rá többed magammal a szétszakított haza erdélyi, vajdasági, kárpátaljai kincseire, valóságára, táncaira, a kondukátor embertelenségeire nemzettársaimmal szemben, a falurombolások esztelenségére. Valójában itt már a tudatos ellenállás és ellenzékiség fészkévé váltak a Csemadok-rendezvények, a titkosrendőrség már céltudatosan figyeltetett meg embereket, akik a mozgalmainkba vezető szerepet játszottak, majd sokaknak közülük az emigrációt is vállalniuk kellett, hogy mentsék a bőrüket. Elkezdődtek a tudatos iskola-összevonások, körzetesítések, hogy megszüntessék a magyar falvak kisiskoláit, mert a hatalom már nem nézte tétlenül a magyar szellem erősödését, a kultúra utánpótlását, melynek kétségtelen fészke volt a magyar iskola. Noha 1989 tavaszán már érezhető volt a változások szele, a rendszerváltás eufóriája mégis úgy tört ránk, mint forróság után egy hűsítő nyári zápor. A Csemadok már nemcsak mint kulturális szervezet lett fontos, hanem komoly politikai erőt is jelentett a közel százezres tagsága miatt. Az a politikai erő, mely a Csemadokra támaszkodott, bizton számíthatott politikai sikerekre is. A kilencvenes évek eleje mégis a kiútkereséssel és a bizonytalansággal telt el. Nagyon sok Csemadok-tag erejét és energiáját a politikai munka, a politikában való részvétel foglalta le, hiszen szinte mindenki, aki valamit is számított a szlovákiai magyar közéletben a Csemadokból indult. Aki nem, azt meg is lehet nézni, ma hol van és mit cselekszik. Megjelent a nyílt nacionalizmus, az első nyelvtörvény, majd Szlovákia önállósodása után egy évvel a hatalom megvonja a Csemadoktól az addig biztonságot jelentő állami támogatást. 1995-ben megszűnik a Hét, a Csemadok kulturális hetilapja.Sajtó nélkül marad egy közel hetvenezres tagság. A kultúra napszámosai, a járási irodák alkalmazottjai, a teljes létbizonytalanság szélére sodródtak, az addig kiépített , egész Dél-Szlovákiát behálózó szerkezet működése kérdésessé vált. Akik abban az időben vállaltak tisztséget, titkári beosztást, elnöki funkciót, nagy bátorságról és elszántságról tettek tanúbizonyságot. Mégis rendeztük sorainkat, és a harmadik Mečiar vezette kormány korszakában meghozott iskoláink elleni támadást, az egynyelvű bizonyítványok és alternatív oktatás bevezetésének tervét már egységesen , lélekben és szellemben megerősödve vertük vissza. Így köszöntött ránk a három magyar párt egyesülése 1998-ban, majd a szlovákiai magyar politika kormányzati szerepvállalása, mely egy nyugalmasabb , termékenyebb korszakot hozott ugyan ránk, ahol mind anyagi, mind szellemi építkezés folyt a szövetségen belül. Utólag már látjuk, hogy egy sor olyan dologról is lemondtunk, vagy nem tudtuk megvalósítani azt, mely most kegyetlenül hiányzik a társadalmi és kulturális életünk tovább építéséhez, jogaink gyakorlásához.. A kulturális minisztérium által bevezetett új pályázati rendszer olyan anyagi keretek közé szorította és szorítja ma is a kisebbségi kultúrát, melyből építkezni szinte alig lehet, pusztán a fennmaradást biztosítja. Az, hogy a kisebbségi kultúrák finanszírozását nem tudtuk törvényi keretekbe foglalni egyértelműen kudarcként értelmezhetjük utólag. Ugyanez mondható el egy átfogó kisebbségi törvény elfogadásáról is.Ennek hiánya ma életünk minden területét az oktatástól a kultúráig, a nyelvhasználattól az emberi és kisebbségi jogok kérdéséig befolyásolja és átszövi.. 2006-ban a magyar közösség politikai képviselete már nem került be az újonnan megalakult szlovák kormányba. Helyette ismét ránk köszöntött a kilencvenes évek magyarellenes hangulata. Ebben a helyzetben választottak elnökévé a szövetségnek. Az elmúlt három év tevékenységéről a májusban t megtartott közgyűlésünkön már számot adtam a küldötteknek. A vendégeink részére mellékeltük a közgyűlésnek szánt beszámolómat, így képet nyerhetnek arról, nem ültünk ölbe tett kézzel még ezekben az időkben sem. Röviden csak annyit, hogy lapot indítottunk, gyarapítottuk országos és regionális rendezvényeink számát és műfaját, több,mint ötezer ifjúsági kártyát adtunk ki a fiatal utánpótlás számára. Életfa-Díjat alapítottunk. Legfőbb erőnk, hogy megmaradtunk, megőriztük szövetségünk működésének a folytonosságát. Új tagkönyveink nyomán tudjuk mennyien vagyunk. Együttműködési szerződéseink és megállapodásaink révén tudjuk kikre számíthatunk, kik a szövetségeseink és tárain a Kárpát –medencében és idehaza, és kik nem.

Tisztelt Ünnepi Közgyűlés!
Amikor ebbe a hirtelen ránk köszönt új szlovák reformkorban azt kérdezzük, hogy hol van az ezeréves Kárpát-medencei magyar kultúrának a helye, hol van a 60 éves Szlovákiai Magyar Társadalmi és Kulturális Szövetségnek, a Csemadoknak a helye, csak egy válasz lehet. Önmagukban. A lassan kilenc évtized, mit az anyaország határain kívül vagyunk kénytelenek eltölteni bebizonyította, hogy a nemzeti összetartozás, az illyési ,,haza a magasban“ szelleme nem rajtunk kívül, de bennünk, általunk működött és létezett, és csak így működhet ma is , és holnap is. A megszentelt helyek, a szülőföld egy-egy darabjának feladása ,templomaink , iskoláink, tereink üresen hagyása, főképp nem Lőcsén, Szabadkán és Kolozsváron, Pozsonyban vagy Kassán, Komáromban vagy Dunaszerdahelyen történt és történik meg, hanem magunkban. Ha pedig feladjuk spirituális tereinket és a kivonulás mellett döntünk, vagy egyszerűen csak így alakul, akkor csak magunkból vonulhatunk ki, temetőinkkel, verseinkkel, táncainkkal, énekeinkkel, zászlóinkkal, iskoláinkkal , az értünk életüket áldozókkal, a nagyapákkal és nagymamákkal és városainkkal, falvainkkal együtt végérvényesen.

Ha az idén hatvanéves Csemadok kapcsán a tíz első szót kellene leírnom, ami az eszembe jut, akkor ezek a szavak a következők lennének: remény, bizalom, hit, kitartás, szándék, alázat, összetartozás, érték, önzetlenség, hajlék. A hajlék szót nem azért hagytam utoljára, mert egyik legősibb magyar szavunk, hanem mert így érzem egész lényemmel, egész eddigi életemmel, amit a közösségért áldoztam. Ez a szervezet, ez a szövetség, a felvidéki magyarság hajléka. Egy otthon, ahol mindenki azért van, mert jól érzi magát, mert talál valamit az életéből, ami máshol nincs, mert ott vannak a barátai, mert amit ott tapasztal, az az élete egy része, olyan része, amely ha kimaradna, akkor nem volna teljes az az élet.
A mai közgyűlés olyan ünnep, ahol megemlékezünk, értékelünk , kitüntetünk, és jelet hagyunk. A hat évtized jelét. Mert azt hagyunk magunk mögött. A meg nem írott, de megélt szlovákiai magyarság életének egy nagyon fontos szakaszát. Az általunk lakott régiókban úgy jelenünk majd meg, mint egy remény, ami még megmaradt, ami még elérhető, mert sajnos a mostani politikai, társadalmi helyzetünk leginkább az ,”ami még megmaradt” élményét erősíti bennünk. De valami mást is kínálunk. Otthont, ahol nincs nyelvtörvény, nincs megszorítás, nincs gyalázkodás, nincs gyűlölet, nincs megalkuvás. Otthont, ahol mi vagyunk, mint a mohával benőtt sziklák, mint az emberben lévő lelki béke, mint a folyó, vagy a fű és az ég. Csak vagyunk, mert ez a mi életünk. A mi akaratunk. A mi alázatunk. A mi értékünk. A nagyszüleink és a szüleink öröksége. A hagyaték, amit sem szél, sem eső, sem tenger el nem moshat. Ha mi nem hisszük el, hogy még van magyar jövő, akkor életünk utolsó morzsáit éljük fel. Mert a jövőt mi építjük magunknak. Nem a gyűlölet, nem a gőg, nem a hatalom arroganciája, hanem mi, magyar emberek, magunknak. Kevés fontos dolog maradt még az életünkben. A család, a barátok, a nyelv, a bennünk, általunk létező tájhaza. Külön-külön is értjük a jelentőségét, az ízét, a varázsát.. De a Csemadok a fontos dolgok közé tartozik. Nemcsak magunk miatt, hanem a múltunk miatt is. A szlovákiai magyarság meg nem írt múltja miatt. A több, mint hatvan év miatt. A kitartásunk miatt. A hűségünk miatt.

Ha majd végignézik azt a kiállítást az épület előcsarnokában, s melyet ezennel hivatalosan meg is nyitok, rájönnek, hogy az a néhány mozaik, melyet látnak, az életünk egy-egy szelete, egy pillanat, melyet kiragadtunk az múló időből.. Azok a képek mi vagyunk, az örökségünk a lelkünk, a hagyományok, a múlt. Sorsok és utak, állomások és peronok, örömek és boldogság. Ez az üzenetünk a jövőnkben ma még kételkedőknek. Voltunk, vagyunk, leszünk.

Leonardo da Vinci írja:,, A víz,melyet a folyókban a kezeddel érintesz, az utolsó cseppje annak ami elment, és az elsője annak, ami jön” Ha kételyeid vannak, csak állj a víz partjára , és kérdezz. Ha Tőlem azt kérdezik mit jelent számomra ez a hatvan év, azt mondom érintsd meg, láss bele és érezd, lásd, ez az utolsó képkocka ami elment, ez az utolsó másodperc, ami elmúlt, de az első szívdobbanása is annak ami jöhet még, ami jön, jönni fog.

Köszönet az alapítóknak, a kitartóknak és a hűségeseknek. Köszönet a reménykedőknek és a hitben megőszülőknek . Köszönet azoknak, akik átviszik majd, magukkal, magukban, fogukban tartva, ezt a hatvan évet a túlsó partra.

Felvidék Ma