November 11-én lenne 60 éves Dúdor István, Gömörország festője. Idézzük meg szellemét ezen évforduló kapcsán Farkas Veronika művészettörténész írásával. Harmincnyolc év adatott Dúdor István számára, hogy leírja jelét a világba. S hogy megtette-e, s hogyan; ezt kísérli meg a néző elé tárni e gyűjteményes kiállítás. A hátrahagyott életmű olyan, mint egy nagy lélegzetvétel, amibe minden belefér. Az emberi kínok, a megcsalattatások a pici örömök, a gyötrő kételyek. – A kronológikus és a téma szerinti szemlélődést nem választhatjuk külön, mert az egész életmű néhány témakörre épül. Úgymint konkrét táj- és portréábrázolások, poétikus csendéletek és imaginális, figurális kompozíciók, amelyek idő és tét függvényében más-más megfogalmazásban születtek meg. Több síkon egyszerre kell érzékelnünk műveit, hogy eljussunk lényegükig.
Dúdor István szenvedélyes, állandó lázban, feszültségben égő, nyugtalan, érzékeny. poétikus s egyben filozofikus alkat. Intellektuális, s ugyanakkor ösztönös művész, aki alkotni csak érzelmi indíttatásból volt képes; erről amiről műveinek igaza, ereje, őszintesége s hite tanúskodik.
Alkota, ismeretei is a Nietzsche. s Dosztojevszkij megfogalmazta „megváltás a szenvedés által” messianisztikus eszméjéhez kapcsolták. S mint az expresszionisták közül sokan (G. Rouault, Ch. Soutín, O. Kokosrhka) ő is hitte a feltételezést. hogy önmaga feláldozásával a világot tudna megváltani. Erre utalnak krisztológiai sorozatai, amelyek egész pályáját átszövik. de legintenzívebben 1986·ban és 1987-ben készített művei, az utolsó időszak alkotásai napi programként utalnak messianisztikus gondolkodására, hitvallására.
Nagy csodálattal tanulmányozta a művészettörténet nagyjainak alkotásait Tizian, Rembrand festészetet, Goya Capricho-ját, V. van Gogh dinamikus ecsetkezelését. Gulácsy Lajos álomvilágát. Felfedezte magának Nemes Lempérth József egvszerű, néhány színre koncentrált festészetét. Derkovits Gyula társadalmi elkötelezettségét, Bernáth Aurél festői frissességét, és a XX. századi ember problémáját Kondor Béla piktúrájában.
A tanult és a látott művek, kultúrák József Attila-i módon hullottak le Dudor Istvánról. Művészetében sikerült kialakítania egy önálló, egyedi, csakis őreá jellemző képzőművészeti nyelvet. Számára a nagy festői témát mindig is az ember mítosza, az élet mítosza jelentette. – Műveit a kortárs mágikus művészet alkotásai közé soroljuk
Egyik legkorábbi rajza Régi házunk a Dreha alatt 1963-ban készült. Tizennégy évesen. A lényegre törekedve rajzolja meg a vályogház egy részletét a hátsó traktust, amely a háziállatok pihenőjéül szolgált. Erőteljes vonalvezetéssel jelzi az élőfákat, a villanypóznát és a fahasábokat, a rozoga kerítést és egy másik ház tetejét, amely a térbe belelóg. A fekete-fehér kontrasztjára épül a rajz. Itt jegyzem meg, hogy a két szín ellentétpárjára épített kompozíciók végig az egész életművet behálózzák. Ritkán van e kompozícióknak vázlatjellegük, még akkor sem, ha egy témát többször dolgozott át A fekete tussal oly módon bánt, hogy helyenként színképzete támad a nézőnek.
Az 1963·as év mindenképpen művészi indulását jelzi. Ekkor telepedett le Bacskai Béla és családja Deresken. A fiatal festő és bátyja, a katolikus pap, barátjául fogadta a lázas, minden iránt érdeklődő, tudásra szomjas festőinast. Járták a Deresk környéki mezsgyéket, erdőket, dombokat: együtt rajzoltak, festettek. Bacsaki könyvekkel látta el. Kinyitotta szemét és lelkét az egyetemes kultúra felé. Bacskai Béla korrigálta első munkáit. Az ő révén jutott el Dúdor István Losoncra Szabó Gyulához. Vitte kötegnyi rajzát s remegő lélekkel várta a szlovákiai magyar kulturális élet, és a csehszlovák képzőművészet egyik nagy alakjának véleményét. Szabó Gyula festőművész, az akkortájt ébredező, önmagát kereső, szlovákiai magyar értelmiség egyik eszmei bástyája volt. A fiatal törekvések iránti nyíltságával, lelkesedve fogadja az ifjú tehetséget. Ellátta jótanáccsal, intelemmel Dúdor István számára Bacskai Béla és Szabó Gyula a művészember ideálját testesítették meg. Művészi magatartása kialakításában ők voltak példaképei. Tanulmányozta ugyan műveiket, de kezdettő1 fogva saját útját járta. Néhány korai művén láthatunk bacskais megoldású tájelemet. Bacskai Béla és Szabó Gyula programja, a felvállalt művészi, emberi küldetés volt számára a nagy példa. Az hogy itt Nógrádban és Gömörben, a Medvesalján, a nemzetiségi létben sikerüljön egyetemes művészetet teremteni. Segíteni az itt élő nép önismeretének kialakításában, felismerni, s tanítani értékeit, hagyományait, nyelvezetét
Dúdor István nem volt közéleti ember, sem politikus alkat. Festő volt. A feni jelzett programhoz kötődött egész létével. Ezért tért haza Prágából, Komáromból. Az 1978-ban megfestett olajképe A festő, egyik fő műve. Egy fiktív térben a kép jobb oldalán ülő figura, egyik kezét a fehérrel körülhatárolt asztallapon nyugtatja, a másikat álla előtt tartja. A vörös törzsre három arcot ábrázoló fej épül, amely mindegyikére külön-külön, s mégis együttes hatást keltve fejdísz került. A meghatározatlan belső tér bal felén a zsámolyon egy nyitott állkapcsú emberi koponyát. s a kép ezen felének felső harmadában falurészletet látunk háztetőkkel, villanyoszloppal s az égen egy fehér folttal. E szokatlan megfogalmazású kompozíció elemein keresztül a küldetés misztériumát kívánja kifejezni, hiszen Szabó Gyula, Bacskai Béla és Dúdor István arcának karaktereit hordozza.
A hatvanas évek derekán indult egy erőteljes fiatal művésznemzedék. „Egyszerre születtünk Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc és én…” Közülük Kulcsár Ferenccel volt leginkább rokonlélek… ” Egy időpontban jelentek meg első munkáink Az én fametszetemet 1965-ben Kopócs Tibor közölte az Új Ifjúság hasábjain. Nagyon büszke voltam akkor, járkáltam a faluban, s mindenkinek mutogattam a leközölt grafikát. Mondogatták is az emberek, akkor te már újságíró lettél, ugye?” – Sokszor elmesélte indulásának körülményeit, minden apró mozzanatra pontosan emlékezett. Fontos volt számára ez az időszak. Meghatározta művészi útját, kibontakozásának vonulatait, emberi, művészi töltődésének színtereit. Élete végéig az irodalom, s főleg a költészet bűvkörében élt, de sohasem illusztrált egyetlen irodalmi művet sem, Az irodalom asszociatív módon hatott rá. Újra költötte azt. Beépült az életébe. Ami megérintette, az művészetének alkotó részévé vált. Az apokrif írásoktól kezdve a huszadik század egyetemes és magyar költészetén át a kortárs mai költészeten át a kortárs művekig. Az írott költészet hozzásegítette, hogy megteremtse, képi nyelvvé formálja saját dúdorí költészetet, melyben ott mozog az ősi tudat, az élet élménye, a szemlélődés eredménye.
Így született meg már 1963-65 között a Csonka fűzfák akvarellje. A megfogalmazás már ekkor túllép tárgykörén. Megszemélyesíti a természetből vett elemet. Az alacsony horizontú kék háttér előtt a vörös figurák, férfi és nő sziluetjeit jelezve táncot lejtenek. Ősi rítus szerint az ösztönök játékára utalva. A természeti elem jelenti a kompozíciós motívum kiinduló pontját a Gömöri ballada szénrajz sorozatán és a temperával festett jelképpé tisztult hasonló című képén 1975-ben is. A szénrajzok a kozmikus térbeli létre utalnak a múlttal és jelennel együtt. Az egyiken a fővesztett fa az erővonalak kereszttüzében áll, meghajlik, de mélyen kapaszkodó gyökerei állva tartják. E sejtelmes térben nagy fekete hollók repdesnek. A másik rajzon az alacsony facsonkon stilizált emberi fej, amelyet a sugallat oszt ketté. Egy holló a fejre telepszik A másik farönkön két fürkésző szem a nézőre figyel. Misztikum és dráma övezi a rajzokat, amelyek mentesek minden patetikus, színpadias előadásmódtól. A tempera a kinyilatkoztatás erejével hat. A fatörzsből egy asszonyi típusfej nő ki, amely Gömör, ember és táj, múlt és jelen egyetemes értékű szimbólumává válik. A holló jelenléte lapjain természeti élményhez is köthető, de bizonyára nagy szerepe volt E. A. Poe versének is abban, hogy a holló különböző felfogásban 1975-től megjelenik művein. Meditáló, beszélgető társként. amint ezt az 1975-ben készült hidegtű metszetein és 1980-tól tusrajzain láthatjuk. Vészjóslóan jeleníti meg az 1976-79 között készített nagyméretű triptichonján a hollót, amely valamilyen végzetes katasztrófát jelez. A három különálló kompozícióból álló képen felhasználta valamennyi szimbólumát. Szomorú lelkének hű tükörképe ez a mű.
Indulásának következő nagy élménye a hatvanas évek végéhez kötődik. Maga után tudta már a melegvízi tanoncéveket, a pozsonyi Iparművészeti Középiskolán eltöltött egy évet. Ezek voltak egzisztenciális gondokkal végig küzdött rövidre szabott életének legmegalázóbb évei. Alkalmi munkákat vállal, hogy a létminimumát biztosítani tudja. Milan Mravec festőművész műtermében talál jó barátokra, s szívélyes fogadtatásra. A kikötő munkásai között mozogva művészi látásvilágába beivódott karakterük. Visszatérve Dereskre, megrajzolja a munkások sorozatát. Csak egy két lap került elő a feldolgozás során e sorozatból A Sötét fej című szénrajza 1972 körül készült. A háromnegyedes profil kitölti az egész képteret. Az összehúzott ajkak, a bizalmatlan szomorú tekintet, az étet derűs oldalait nem igen élvező embertípusra utalnak. Ebből az élményből táplálkoztak az Arcok és álarcok I. II. III. 1972-es temperái is. E típusfigurák megfogalmazásával egyidőben 1968-tó1 nagy előszeretettel rajzolja szülőfaluja jellegzetes embereit.
Meg akarja ismerni .a gömöri ember valódi karakteret. Egyik leghűségesebb modellje nagyanyja volt. Számtalan rajz örökíti meg a mélységesen szeretett személyt, de rokonai, ismerősei is szívesen ültek modellt. A Volt egyszer egy nemzedék 1968-72 című, zömmel tollal készített sorozata foglalja össze az emberi karakterek mesteri megfogalmazásait.
A hetvenes évek derekán egy újabb szénrajzsorozatot készít szűkebb hazája népéről. (A Támaszkodó gömöri paraszt, Két figura, A hírvivő.) Ez utóbbi rajzon a visszatérő elvándorolt jó hírt hoz az úton gyalogoló embereknek. Stilizált. leegyszerűsített a táj s mégis az érzékeny vonalvezetéssel kirajzolt síkok a gömöri táj jellegét hordozzák. E térben mozgó alakok típusfigurák, a munkásember jellegzetes vonásait viselik, azokat az emberekét. akik nap mint nap a munka után vándoroltak, Nehéznek érzi a néző a tájat s a benne mozgó embereket. A vállai közé húzott nyakkal botjára támaszkodó parasztember időtől megtört komoly tekintete távoli pontra mered A gömöri karakter, életérzés, a föld és az ember egymásrautaltsága kiegyensúlyozott egységben jelenik meg ezeken a rajzokon, eddig meg nem fogalmazott módon, egy eltűnt világ utolsó igaz üzeneteként.
A Dereski feltámadás 1968-69-es pasztellel színezett szénrajzán is a harsonás figura viszi a megváltás, a szebb s boldogabb lét hírét. A mű sugározza a festő szeretetét szülőfaluja iránt. A tájba szinte óvón burkolja be a falut, s a képmező alsó közepén helyezi el. Az egész képen végighullámzik a kék pasztell rajzolata s legfelül egy fehér foltban megjelenik a hírvivő. A festő messianisztikus gondolkodásának első jelei bontakoznak ki e kép eszmei hátterében.
A gömöri parasztember figurája, hol egészalakos megfogalmazásban, hol meg csak mint markáns, kalapos, karakteres fej van jelen gömöri táj ábrázolásain. A Végnélküli ember (1982. tempera) címadója a majdnem monokromatikus színvilágú tájban, csonka fák között, sejtelmes úton bandukol a néző felé. Mögötte valahol a távolban fehér sziluett körvonalait jelzi az égbolt. A téma túllép önmagán, imaginárius töltésű. Hasonló kompozíciós felépítéssel készült a Gömör II. című 1978-as olajkép. Bár itt Dúdor István megfordította a téma tartalmi képletét. A konkrét gömöri tájba helyezi a képsíkból kifelé tartó kalapos. sejtelmes figurát. akit az utolsó pillanatban örökített meg a művész szelleme, így még részese a természetben összecsapó erők játékának, drámájának.
E témakört 1987 -ben elkészített tusrajza a Gömöri paraszt angyallal c. kompozíció zárja. A gömöri ember karakterisztikus feje fölött megjeleníti a festő légies, szárnyas, glóriás alakját; megteremtve ezzel hovatartozásának, hitvallásának, elkötelezettségének emblematikus szimbólumát.
A Képzőművészeti Akadémián eltöltött hat éve alatt 1973-1979 között megszűntek megélhetési gondjai. Fizikai léte védettséget élvezett František Jiroudek nemzeti művész, professzor atyai oltalma alatt. Rendszeresen dolgozott. Nagy élvezettel ismerkedett az emberi anatómiával és a csendéletfestészet nyújtotta lehetőségekkel. Nyári festői gyakorlatokon pedig a közép-csehországi vidékkel, a kladnói munkásokkal. az ezüstös csillogású jizerai hegyekkel. Szerették. becsülték és elismerték munkáját Prágában, s mégis magányos volt. Erről így vélekedett: „A magányosság összetételében az objektív igazság. – Csak művész képes rá!” (Dúdor István feljegyzései).
Sok barátja volt, de szellemi társra Bacskai Béla halála után nemigen talált. Egyik önzetlen segítője Duray Miklós volt, aki már a hetvenes évek legelején megérezte. hogy Dúdor István erőteljes művészi ígéret. Ő volt első mecénása. Segítette útját a prágai Képzőművészeti Akadémiára. Ő keretezte be diplomamunkájának képeit, s kezdetben adjusztálta kiállításra szánt alkotásait is.
Dúdor István Prágában nem sok helyre járt. Élete az Akadémia festőműtermei, a kollégium, a Kampa-szigeti művészsöröző, kisoldali borozók, és a galériák között zajlott. Éjszaka a kihalt utcákon szeretett járkálni, a fényekre, a formákra figyelve. Szeretett Prágában élni, de a város panoramatikus sziluettjeit csak kevés műve őrzi. Ezért is nagy érték a művészettörténet számára, hogy előkerült 1976-ból két érzékletes módon sárga papírra vetett szépia rajza Prága hídjairól.
Ritkán volt virágos kedve, de ha egy rövid időre mégis, rendszerint tavasszal, áprilisban és májusban. Ilyentájt még többet járta a természetet s kötegnyi mezei virággal tért meg. A dereski fazekasok készítette korsóba rakta őket s különösebb rendezgetés nélkül megfestette a csendéletet A kép elkészülte után a virágcsokor ott száradt el a széken vagy a műterem asztalán, ahova letette. Hosszú ideig gyönyörködött a széthullott, elsárgult levelekben, virágszirmokban.
Virágcsendéletei a lelkében megbúvó harmónia igénylésének kifejezői.
Az ember mindennapi életében a megjelenő költészetről szólnak. Komplementer színekre épülnek e kompozíciók, s szerkesztésükben egyediek, a téma túllép a festői vásznon. Egy képi motívum, mint a drapéria, fonott kosár, kilóg a képből, folytatódik valahol az életben valódi léte.
Prágai kollégiumi szobájában születtek meg az első Dereski festő kompozíciói, az Angyalfestő motívumok, a hármas-figurák eleme, a megfeszített ember-Krisztus és az ablak motívuma. Mindezek a képi jelek elvágyódását szimbolizálják, képzelő, teremtő szellemének tágabb teret biztosítva. E motívumok élete utolsó szakaszában fokozott intenzitással vannak jelen műveiben. 1986 tavaszán és nyarán ontja magából a gömöri táj konkrét ábrázolásait hűen elvéhez, amelyet egy rajzának hátlapján jegyzett fel: „Nulla dies sine linea” – Egy napot sem vonal nélkül. Az év második felében szűkebbé válik művészi ábrázolási köre. Egy-két kivétellel, (ilyen utolsó csendélete vérvörös drapériával), visszatér az emberi egzisztencia kérdéseinek felvetéséhez, a gyötrődő, ülő krisztusi alakú ember, a Don Quijote figura, a szárnyaszegett angyal és az Utolsó vacsora sajátos megfogalmazásaihoz. Szimbolikus elemként felhasználta mindazokat a tárgyakat melyekhez köze volt: ecset paletta, váza, tányér, pohár, macska, kutya, holló, radarszemek. A lemeztelenített valóság, a tragédia előérzete jelen van e kompozíciókban. Megdöbbenéssel áll előttük a szemlélő.
„Hogy lehet az, hogy végül is emberek között ide ér az ember.”

Farkas Veronika