(Mihályi Molnár László jegyzete) A tévesen felvilágosodásnak nevezett korszak behódoló politikájának szellemében Széchenyi István német neveltetésben részesült, és nagy karriert akart befutni a császári hadseregben, de a lipcsei csata után, amikor a magyar huszároknak is köszönhetően legyőzték Napóleont, rá kellett döbbennie, hogy egy magyar tiszt harcolhat és meghalhat a császárért, de előbbre lépésre csak az osztrákok számíthatnak.
Leszerelt, hogy tanuljon, és bejárva Európát az ismereteit, kapcsolatait valamint vagyonát a magyar nemzet szolgálatába állította. Amikor az országgyűlésben a magyar nyelv védelmére kelt, a kényelmes főurak még leintették, mint egy rebellist, aki rontja a megbékélés, együttműködés, szolidaritás lehetőségét az osztrákokkal. Ezek az üres jelszavak már akkor is a beolvadáshoz és önfelszámoláshoz vezető út szinonimái voltak. Ám a magyar őseinek kerékvágásába visszatérő gróf nem a rangot, méltóságot és vagyont, nem is az egyéni ambíciókat helyezte előtérbe, hanem a magyar nemzet sorsát. Joggal érdemelte ki a legnagyobb magyar jelzőt.
Néhány éve az egyik volt diáklányunk, már egyetemistaként, bejutott a szépségkirálynő választás pozsonyi televíziós döntőjébe. Nem kívánom minősíteni a rendezvényt, hogy az előre levajazott versenynek nevezett felhajtás mennyire volt korrekt, mert már a bemutatáskor a későbbi győztesnek kihirdetett leány szülein pásztázott percekig a kamera, de a magyar kisvárosból érkezők csoportjára öt másodpercet sem „pazaroltak”. A nyegle és ripacs műsorvezető a magyarok iránti sunyi undorát nem is leplezte, aztán a körkérdéseknél az egyébként tiszta szlováksággal beszélő Tündének (a nevét is gúnyosan ejtve) azt a kérdést tette fel, hogy melyik várost tarja szebbnek: Bratislavát vagy Budapestet? Nem volt ez véletlen, mert a többieknek csak olyan suta választások jutottak, hogy mit szeret jobban, a rózsát vagy a kaktuszt. A csőbe húzás szándéka egyértelmű volt, amit a kérdező ábrázata is sugallt régi magyar szólás szerint: „veres róka, veres ló, veres ember, egy se jó…” Tünde azonban nem habozott, és tiszta szívből, őszintén és kedvesen kimondta: Budapest. A silány rendszerben és hazug tankönyveken nevelkedett közönségtől kapott is egy füttykoncertet. Tőlem pedig egy csillagos jelest! Nem a karcsú alakja és bájos arca miatt, mert azért a jó Istennek adjunk hálát, hanem őszintesége, tiszta lelke és jelleme miatt. Azt otthonról hozta, a Bodrogközből, és talán az iskola is segített benne, hiszen édesanyja nyelvén érettségizett. Bárcsak ilyen emberek képviselnének minket mindenütt – gondoltam akkor is –, akik nem hódolnak be, és nem válnak képmutató, jellemtelen bohócokká némi népszerűségért, egyéni előnyökért, pénzért, hatalomért!
És most azt hallom, hogy a népünk képviselete tyúklétrájának tetején hosszú ideig kukorékoló, de azóta lebukott paprikajancsi a szlovák rádióban büszkén hirdeti, és a hallgatóság alfelét is megtiszteli egy kis virtuális nyalintással, hogy egy szlovák és egy magyar focicsapat összecsapásán természetesen annak a Slovannak drukkolna, amelyiknek a szurkolói nem kis szerepet játszottak a dunaszerdahelyi véres események idején. Vagyis közéjük sorolta magát ez a szerencsétlen, levitézlett csődtömeg, aki ezek szerint nem csak azt nem tudja, hogy fiú-e vagy lány, de azt sem, hogy mit jelent magyarnak lenni. Ahogy mondani szokás, az ilyen még az anyját is eladná némi népszerűségi indexért, közben a közönség örömmel nyugtázza, hogy íme vannak igaz magyarok, akik már a szlovákoknak szurkolnak, csakis szlovákul beszélnek, gyermekeiket szlovák iskolába íratják, és nem akarnak hallani sem a magyar nemzet ellen elkövetett jogtiprásokról és gazemberségekről. Halott indián a jó indián! – mondta az őslakosokat lemészároló amerikai bevándorló egy évszázada. És most már a jó magyar fogalma is felkerül az indiánok neve mellé a világnak ezen a felén.
És ha még ezek után is tiltakozna valaki a minősítés ellen, csak megkérdem, hogy vajon mi volt a nagyobb árulás: az, amikor Budát török kézre játszották, vagy az, amikor abban segédkeztek, hogy a magyar gyerekeket a törökök rabszíjra fűzve elhurcolják?
Tünde helytállása és jelleme felhőkarcolónyi magassággal múlja felül azt, akit már húsz évvel ezelőtt is el kellett volna kergetni a magyar közélet háza tájáról, de a megalkuvók vagy az ügynöki zsarolás miatt behódolók mindig kértek számára egy esélyt, és mindig megszavazták. Pontosabban szólva inkább mégis azt mondanám, hogy Tünde tudja a helyét, de a nemzete ellen drukkoló Béla szakadéknyi mélységben van (és volt) odalent, építi a hidat a még mélyebb pokol felé … aki őt követi, az hamar oda is jut.
S aki nem újszülött kismacska, az nyissa ki szemét, és lássa meg: vajon nevezhető-e magyarnak, aki csak beszéli a magyar nyelvet, de lelkében már nem az?!
Mihályi Molnár László írása a Szabad Újság e heti számában jelent meg
