Budapesten, a Farkasréti temetőben február 9-én, kedden kísérték utolsó útjára Fekete Gyulát. A családtagok, barátok, egykori munkatársai mellett sokszáz olvasója, tisztelője vett részt a Hegedűs Lóránt püspök vezette református gyász-szertartáson.
A koporsónál, a szertartás során díszőrséget álltak közeli barátai, szellemi harcostársai, köztük a Lakiteleki Találkozó képviselőiként: Csoóri Sándor, Csurka István, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor, Pozsgay Imre. Felvidékről Duray Miklós jött el végső búcsút venni. Az díszőrségben a családtagok, rokonok, a Százak Tanácsa, s hajdani munkatársi, baráti köre képviseletében vettek még részt. Hegedűs Lóránt után búcsúbeszédet mondtak Vasy Géza (Magyar Írószövetség elnöke), Bíró Zoltán (Lakiteleki találkozók szervezői nevében), Somody István (a Százak tanácsa nevében) a ravatolozónál, illetve a sírnál folytatta Fábián Gyula (a Szellemi Védegylet nevében), Horváth Attila (a Győrffy-kollégisták nevében) és Dósa György (Mezőkeresztes polgármestere).
Az alábbiakban Bíró Zoltán gyászbeszédét közöljük:
Tisztelt gyászoló család! Fekete Gyula barátai és tisztelői!
Fekete Gyula úgy távozott közülünk, hogy hátrahagyott egy nagy életművet, mely az elkövetkező évtizedek politikai és szellemi vezetőinek nemzetmentő parancsot hirdet. Az élet parancsát közvetíti: olyan politikát kell kezdeni végre, amelynek középpontjában a magyarság megmaradása áll, elsősorban a népességfogyás megállítása, a nemzeti létezés biológiai alapjainak, fizikai és lelki egyensúlyának helyreállítása. Ezt a feladatot és programot Fekete Gyula sárospataki diákkorától képviseli rendületlenül, minden ütést állva, minden gúnyt igazsága tudatában rezzenéstelenül viselve. Természetes volt számunkra is, hogy a lakiteleki indulás első pillanataitól mindvégig, mindenek felett ezt tartotta megvalósítandó feladatnak, mert minden más csak ennek függvényében nyerheti el értelmét. Hogy politikai szerepvállalását mi vezérelte az egykori MDF elnökségében is, arról képet kaphatunk, ha felidézzük egyik írását. Amikor kétségbeesett gondolatként 1994-ben némelyekben komolyan felmerült, hogy idegeneket kell betelepíteni az országba, pótolva a fogyatkozó magyar népességet, akkor talán végső riasztásul, arra figyelmeztet, hogy a magyarság elvesztette történelmi asszimiláló képességét. Azt a betelepülő tömeget már nem mi fogjuk asszimilálni, hanem azok minket. Ezért idézte gyakran, mondta el nagy nyilvánosság előtt hibátlanul Lakiteleken Kölcsey vészjósló versét, a Zrínyi második énekét. Tudta, hogy fogyásunk, lelkiekben, erkölcsökben is fogyatkozás. Ezért teszi hozzá mondandójához: még a saját vezetőinket sem tudtuk hosszú évtizedek alatt magyarrá asszimilálni. Hogy mennyire nem, azt éppen az általunk létrehozott MDF sorsa mutatta számára, számunkra a legfájdalmasabban. Fekete Gyula az elsők között volt, akik észrevették, hogy az eredeti MDF-et kellett kiiktatni a politikából ahhoz, hogy ne legyen gátja a nemzetárulásnak. Rövid néhány év kivételével, húsz év nyereség volt ez a nemzetcsonkítóknak, húsz év veszteség a nemzetépítésben. Országot, nemzeti öntudatot vesztettünk. Fekete Gyula most azt üzeni: vissza kell venni! Vissza az élet folytatásának lehetőségét, vissza az országot, vissza a magyar öntudatot és önbecsülést! Immár nem emelt hangon mondja – ahogy szokta – hanem életművével, példájával üzeni.
Életösszegző és utódoknak szóló intő szavakat végül tőle idézek:”Mióta eszemet tudom mindig túlerővel – néha iszonyú túlerővel – szemközt léptem pástra, de a szapora vereségek is arra késztettek, hogy a küzdelmet a legszentebb ügyekért-célokért akkor sem szabad abbahagyni, feladni, ha végképp reménytelennek látszik, minthogy az élet és igazság szolgálatában akkor is lelkiismereti kötelesség a küzdelem, ha biztos vereséget ígér.”
Az egykori Magyar Demokrata Fórum, a lakitelekiek, barátai nevében kívánom, hogy adjon atyai barátunknak, Gyula bátyánknak lelki békét az, hogy a küzdelem folytatódik. Isten veled!
Felvidék Ma
