A magyar nemzeti és állami Himnusz, Kölcsey versének első szakasza, nem csupán invokáció de a fohászban egyfajta módon megjeleníti a nemzeti egységet is, hiszen a társadalom elitjének cizellált és itt egyben himnikus nyelvezete mellett ősi, népi vágyat is kifejez. Nemzeti Himnuszunk szinte népmeseszerűen háromkívánságos: áld meg, nyújts feléje (föléje) védő kart, hozz rá víg esztendőt (eztán időt).
Magyarország új Alkotmánya Preambulumának szóba jövő indulása, az Isten áld meg a magyart egyszersmind – szintetikusan – a hármasság másik két kérését, óhaját is magába foglalja.
Sokszor hangoztatták – és éppen eme nemzeti himnuszként is szolgáló első versszak kapcsán – hogy pesszimista lenne ez a Himnusz. Holott áldást kér, vészidőkre védelmet és boldog jövőt. A kérés forma, az Istenhez fordulás egyszerűen létfilozófiája. Nem az ellenkezőjét sejtve kéri, hanem hisz lehetőségében. Inkább szinte önáltatóan optimista – még a megpróbáltatásra is reméli a hatalmas védő kart. Megvédetten elpusztíthatatlanságot vizionál. Áldásban hisz és boldog jövőben.
A teljes vers történelmi panoráma.
A nemzet és az ország himnusza a fenti rövid hármas fohász.
Az egyházi himnusz, ima néha kiegészül a sok tekintetben az elsőre rímelő és egyben azt ellenpontozó utolsó versszakkal: Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának/ Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának… Itt mintha tényleg drámaivá, szinte kijózanodottá és egyszersmind szorongásokból felfakadóvá válna a fohász. Mintha nem csupán a múltnak immár keserűséget vesztett emléke keresné e sorokban a kérnivalókat, inkább a jelen sűrű szenvedése. Mintha az első versszakban – szemben ez utolsóval – csak a kábító-, színes káprázatokat hozó vágy tagadta volna el a gyötrelem jelenvalóságát; a magabiztos ember nem-remegő hangú Istenhez-szólása, a nemzet közösségének igénye a saját erejébe vetett hitre hatja át a nemzet és az ország himnikus imáját.
A nemzet egésze közösségének erőre van szüksége, talán alá sem merülhet a láttató szenvedelmes mélybe.
Egy szűkebb, hitbe mélyebben alámerülő, spirituálisabb kovász hivatása a szorongatóbb valóság megélése, fohászba foglalása, annak odanyújtása Istennek. Zárószavai azonban kérésbe fordulva, mégiscsak megegyeznek az optimistább első szakaszéval: a keserűbb jelen idejű megéltekkel együtt, azok nyomán is ama víg eztán időt mégiscsak kéri a nemzet részére ez a strófa is.
Kolozsi Béla
Felvidék Ma
