November 17-én újból megnézhettük Dušan Hanák Papírfejek című filmjét. Nagy ötlet alapján készült az alkotás: 1945-től nem kevés munkával előbányászta az adott kor propagandafilmjeit, s az ott elhangzottakat szembesítette a kort átélő emberek utólagos, de igaz értékeléseivel. Ismétlem: zseniális ötlet, szépen megvalósítva.
1945 furcsa kettőssége kezdi a sort. Csehszlovákia polgárai üdvözlik a Vörös Hadsereget, amely megszabadította őket a náci megszállóktól, ugyanakkor elbizonytalanítja őket az az ázsiai fuvallat, amely a „felszabadítókkal” együtt jár.
Mindjárt azután következik a film egyik csúcspontja, amely a cseh és a szlovák viszonyokat ismerve alig hihető: filmdokumentumok következnek a németek durva kitoloncolásáról. Magunk előtt láthatjuk a hírhedt brünni főutcát, ahol ütik-tépik a németeket. S közben a narrátor elmondja, hogy három és fél millió németről volt szó, akik néha sokkal kegyetlenebb módon viselkedtek a csehekkel szemben, mint amit most látunk a filmvásznon. Ismeretes ugyanis, hogy a brünni főutcát teleszórták széttört üveggel, a németekkel levettették a cipőjüket, s a széttört üvegeken kellett mezítláb menniük. Közben aki érte, ütötte őket. Ezreket meggyilkoltak útközben, ezrek nem érték el Németországot.
Úgymond, békeidőben. Akkor, amikor a második világháború már véget ért.
A rendező bevágja egy akkori cseh ávós véleményét is. Azt mondja a kamerák előtt álló öreg ember, hogy mindez nem szép, de semmi ahhoz képest, amit a németek a csehekkel szemben elkövettek. Érzékeny téma, Hanák fontosnak tartotta, hogy legalább néhány mondat erejéig kiegyensúlyozza a látványt – amely durvaságával önmagáért beszél.
S itt álljunk meg először: lényegében szlovák filmről van szó, a film kilencven százalékában a szlovák nyelvet használják. Az érzékeny részeknél, tehát a németek kitelepítésénél is azonban csupán csehül beszélnek. Mintha azt akarnák érzékeltetni, a bűnös megnyilvánulások csupán a csehek viselt dolgai, ez ügyben nincs szlovák felelősség. Pedig dehogy is nincs: Szlovákiából is kitelepítették az ún. kárpáti németeket, azokkal sem bántak kesztyűs kézzel.
A film viszonylag korrekt módon utal a zsidók második világháborús sorsára is, bár igaz, a legnagyobb szégyent ez esetben sem mondják ki sem szlovák, sem cseh nyelven. Azt, hogy a Tiso-féle szlovák bábállam volt a világ egyetlen országa a második világháború idején, amely 500 birodalmi márkát fizetett minden zsidóért a Harmadik Birodalomnak azért, hogy azok már ne térjenek vissza. Magyarán: fizetett azért, hogy az elorzott, árjásított birtokok új, szlovák fasisztoid urai nyugodtan alhassanak annak tudatában, hogy az eredeti zsidó tulajdonos már sosem tér vissza. Tisónak és talpnyalóinak ez megért 500 birodalmi márkát fejenként.
S tovább megy a film minden lényegesebb történelmi eseményen. Furcsállhatjuk, hogy az 1946-os választást demokratikusnak és szabadnak nevezi, amikor közel egymillió embert nemzeti hovatartozása miatt megfosztottak szavazati jogától. Megdöbbenhetünk az 1948. évi februári puccs láttán, szörnyülködhetünk az ötvenes évek lágertapasztalatai felett – amikor a híradók szövegei a szocialista társadalomépítés sikereiről zengedeztek. Mellettük durva kontrasztot jelentenek a lágerekről, az internálótáborokról készült képek és visszaemlékezések.
Újból végigélhetjük 1968 történéseit, lefagyhatunk a tankok ormótlan tánca és Palach tragédiája láttán. Hallhatjuk Dubčekot és Husákot, láthatjuk Brezsnyevet és perverz elvtársi csókjait, végigszlalomozhatunk a normalizációs éveken. Újból „élvezhetjük” Bilak elvtársat és mellé tehetjük a meghurcoltak szavait mindarról, amit átéltek. Újraélhetjük 89-90 minden szép pillanatát, lélekben ismét ott lehetünk a tereken és csörgethetjük kulcsainkat, reményektől fűtötten újból szabadon választhatunk. S a nagy, szép, beszédes befejező rész: amikor a kilencvenes évek derekán megkérdezi a riporter az akkori fiatalokat arról, mi történt 89 novemberében Csehszlovákiában, döbbenetesek a tanácstalanságról tanúskodó, mellébeszélő válaszok.
A film jó apropót kínál ahhoz, hogy újból elmerengjünk azon, miről is szólt az életünk az elmúlt fél évszázadban. Afölött is elgondolkodhatunk, hogy gyerekeink, unokáink már egy más világ polgárai. Számukra a huszadik század második felének huzatos története nem ismerős és nem vonzó. S legyünk egy kicsit megértőek: talán jól is van egy így. Ne legyünk olyanok, mint a második világháború utólagos partizánjai, akik minden lehetséges alkalommal a saját – néha utólag megkreált – történetükkel hozakodtak elő. Legyünk csendben büszkék arra, hogy abban a történelmi pillanatban, amikor a sors az esélyt elénk görgette, megcselekedtük, amit a tisztesség kívánt.
Ismétlem: jó, korrekt, tanulságos, majdnem igaz film.
De csak majdnem.
Hanák két lehetőségből választhatott. Vagy felrajzol az elmúlt fél évszázadról egy olyan tablót, ahol kiemeli az öt-hat meghatározó történést, azt körüljárja a tanúkkal együtt, s közösen megpróbálnak megfogalmazni bizonyos konklúziókat arról, mit éltünk át az elmúlt fél évszázadban, s mi minden formált bennünket olyanná, amilyenek vagyunk.
Ha ezt tette volna, hibátlan a film.
Hanák viszont egy igényesebb – és értelmesebb – megoldást választott. Nem kiragadott történéseket mesél el, hanem tisztességesen végigmegy a fél évszázad minden fontosabb eseményén.
S itt a baj, itt az én kifogásom.
A németek csúnya meghurcolásáról a második világháború után – cseh nyelven – négy-öt percen keresztül értekezik a film. Olyan dokumentumokat is bemutat, amelyeket eddig máshol nem lehetett látni. Lélegzetelállító részek ezek.
Ám mindezek mellett Hanák sem tesz oda – legmegfelelőbb módon szlovák nyelven – legalább három mondatot a magyarok második világháború utáni sorsáról. S ez bizony torzítás. Mert így ez a film is azt sugallja, hogy ebben az országban mindenkinek joga volt akár meghurcoltnak is lenni – zsidónak, németnek, osztályellenségnek, elhajló kommunistának –, csak a magyarnak nem. A magyarok sorsát továbbra is elhallgatjuk.
Kár.
A film attól még kitűnő – és majdnem igaz.
Egy appendixszel igazzá is tehető. Öt mondatos idézettel a Beneš-dekrétumokról és néhány filmkockával az ötvenkilós csomaggal a magyar határra kirakott magyarokról.
Csáky Pál
Felvidék Ma
