Kiss Péntek József neve ismerősen cseng a felvidéki kulturális élet berkein belül. Népművelőként, és több évtizeden keresztül rendezőként munkálkodik. Lételeme a színjátszás, diákokkal történő intenzív foglalkozások. Tavaly szeptembere óta a Komáromi Ipari Középiskola magyar tanára. Az összetett karakterrel rendelkező, bohém rendező-tanár készségesen invitált egy kötetlen, baráti beszélgetés erejéig…
Kezdésként arról érdeklődtem, mi vitte rá arra, hogy a rendezés mellett a katedrát választotta főállásban? A várt, kimerítő, konkrét válasz sem késett sokáig…„Évtizedeken át érlelődött bennem ez az elhatározás. Van egy érdekes, kamaszkori élményem. Egyik nagynénim, aki egyszerű, kedves asszony volt, de mellette nagyon bölcs, közölte velem 11-12 éves koromban, ha majd aktuálissá válik a pályaválasztás, legyek tanító, mert nagyon jó a „beszélőkém”, és azt látja bennem, hogy valamikor csak pedagógus válhat belőlem. Foggal-körömmel tiltakoztam, tudniillik akkoriban nem nagyon szerettem iskolába járni. A későbbiekben kedveltem meg a tanulást, mint tevékenységet, de öntörvényű módon, a magam módján tanulgattam. Nagyon szerettem olvasni. Felső tagozatos, hetedikes elemista koromban fordult meg bennem az egész, de továbbra sem akartam hallani a pedagósi munkáról”—válaszolt mosolyogva, majd a pályamódosításhoz vezető út konkrét állomásaival folytatta…
„A sors összehozott a gimnazistákkal, a GIMISZ színpaddal, amely több mint 20 éves időszak kezdetét jelentette. Ezen kívül több más amatőr ifjúsági társulatnál rendeztem, és valahol ez is pedagógiai munka volt, sőt! Végül az egész életem folyamán végigkísért valamilyen szinten az, hogy magamból adni, nem erőszakkal, hanem észrevétlenül nevelni. 53 évesen iratkoztam be a Komáromi Selye János Egyetemre, magyar nyelv és irodalom-református hitoktatás szakra. Nagyon jól éreztem magam ott, rengeteget adott a hajtás, és elmondhatom, hogy nem adták ingyen a diplomát…A tanítás jelenleg pozitív életérzést kölcsönöz és feltölt. Magamat tudom adni a diákjaimnak. Az ember a személyiségével tud hatni leginkább, pozitív vagy negatív irányban. Azt gondolom, hogy a tanítás jelenlegi módszertani felépítése csak kis mértékben alkalmas arra, hogy a diák a kreativitását valamilyen úton-módon a felszínre hozza, azt kamatoztassa, vagy esetleg „profitáljon“ is belőle. Én viszont igyekszem becsempészni a pozitív dolgokat, ötleteket az óráimba, ezáltal is „stimulálni” a tanulókat, teret adni „szárnyalásuknak”. A kultúrában, népművelés területén dolgoztam, szűk négy évig a Jókai Színház igazgatójaként is tevékenykedtem, de a tanítást is kipróbáltam korábban, a helyi Munka Utcai Alapiskolában rajzot oktattam. Kíváncsi voltam, hogy a „Pavlov kutyája hogyan reagál a csengőre”, és megállapítottam, hogy jól…Élveztem bejárni, kreatív tantárgy volt, kedveltek a gyerekek. Fokozatosan kóstoltam bele, és a 2009-es tanévben óraadó tanárként dolgoztam a Selye János Gimnáziumban és az Ipari Szakközépiskolában is, és végül az „Iparitól” egy olyan ajánlatot kaptam, amit nem akartam, és nem tudtam elutasítani. 2010 szeptemberétől főállásban tevékenykedem az oktatási intézményben. Nagyon jól érzem magam a tantestületben, és nem igaz az, hogy nem lehet a fiatalokra hatni, kezelni, irányítani őket. A Vidám Iparisták Színjátszó Társulatában rengeteg fantáziát látok, sok az ügyes fiatal, mindig újabbakat fedezek fel. A diákszínjátszás diszkrét bája abban rejlik, hogy négy évig tart egy ciklus, egy generáció „kifutása”, és ha mindjárt el tudom csípni a tehetséges elsőst, nyert ügyem van.”—tette hozzá elszánt tekintettel, majd a pedagógusi munkáról, jelenlegi színjátszó produkciókról ejtettünk pár szót…
„A GIMISZ színpaddal, immár húsz éve foglalkozom. Már harmadik alkalommal vittük színre a Popfesztivált. Gútán a Kis-Duna Menti Rockszínház, és Komáromban a VISZTA. Érdekesség gyanánt megemlíteném, az iskola mellett működő színjátszó csoportommal a Ludas Matyit adjuk elő, ahol a ludak mesélik el a történetet. Az állatok szemszögéből közelítjük meg az eseményeket… Nagyon elfoglalt vagyok, de ez csak lelkesít. Jól érzem magam a bőrömben. Remélem, lesz annyi erőm, önmérsékletem, hogy észre vegyem, amikor ez már számomra teher lesz, és akkor méltósággal fogom „letenni a lantot”. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy olyan embereket neveljek, akik tovább tudják vinni valamilyen szinten, amin én munkálkodtam. Akkor tudnék nyugodtan megpihenni, ha látnám, hogy előttem az utódom. Váltani tudni-merni kell, nem kell szégyellni, hanem cselekedni. Úgy kell építenünk az életünket, hogy tartalmassá tudjunk válni, ha ki is szakadunk a megszokott környezetből. Igen, ára volt a váltásnak, de ezáltal a lépés által újra teljes az életem. A tanítás olyan óriási kihívás számomra, aminek napirenden, óráról-órára meg kell felelnem. Most is épp oda készülök, hogy egynek eleget tegyek…”—kacsintott, majd könyvekkel a hóna alatt eltűnt az egyik tanterem ajtaja mögött…
Holecz Attila, Felvidék Ma
