Jézus és Keresztelő János nyilvános találkozása a gondolkodó hívő emberben sok kérdést vet fel. Vajon először látták egymást, vagy már korábban is? Vajon Jézus miért döntött úgy, hogy megkeresztelkedik Jánosnál a Jordánban? Vajon mit élt át Jézus és János a keresztelkedés kapcsán? Amennyiben erre a három kérdésre válaszolni akarunk, akkor alaposan felül kell vizsgálni Biblia olvasó szemléletünket. Vajon melyik a helyes ezt a történetet pusztán történész szemével olvasni, vagy teológus szemével kell olvasni. Más szavakkal ez az elbeszélés egy epizód, két ember találkozásának a krónikája, vagy a találkozás jelentőségének teológiai kiértékelésével állunk szembe? Akik ezt a kérdést felteszik gyakorta egymás ellen játszzák ki, a történeti és a teológiai szempontokat. A történeti elemzésbe nem fér bele az isteni hang, a galamb képében leereszkedő Szentlélek, mert ezeknek ez esetben csak szimbolikus jelentőségük lehet. A teológiai szempontú elemzés pedig, gyakorta nem foglalkozik a megtörtént esemény történeti hitelével, mert csak a tanítás szimbólumainak megfejtésére koncentrál.
Régi igazság a felismeréseknek és a gondolatoknak is van történelmi idejük, csak nehezebb bizonyítani a gondolatok történetiségét, mint a tényekét. Biztosak lehetünk abban, hogy Keresztelő János és Jézus nem először találkozott egymással. Működésük idejét különbözően írják le az evangéliumok, de János tudósítása látszik leginkább történetileg hitelesnek, miszerint nyilvános működésüknek volt párhuzamos periódusa is. Ebben a közös működésben azonban ennek a találkozásnak kulcs fontosságú szerepe van. János prófétai missziója a kijelentése alapján sajátos jelleget nyer. Különösen, hogy sorsszerűen fogalmazzák meg a keresztelkedés tényét, „így töltsünk be minden igazságot” – ez a jézusi válasz, együttműködésre hívja fel a vonakodó Jánost. Jézus szembesült a messiási eszmének korában elterjedt változataival, király, harcos szabadító, próféta és pap szerepelt az akkori elképzelések mögött.
Jézus elfogadja a messiási címet és küldetést, annak minden nehéz feladatával együtt, de nem fogadja el korában ismert értelmezését. Jézus a keresztelés kapcsán egy oldalra kerül a bűnösökkel, a megváltó messiás, nem felsőbbrendűségének hangsúlyozásával kezdi meg nyilvános működését, hanem a bűnösökkel érzett szolidaritás kinyilvánításával. Sokak szerint a 17b.versben szereplő „ez az én fiam” kijelentést lehetne úgy is értelmezni, hogy idézet Izajásból ahol ez szerepel „ez az én szolgám” az Iz 42-ban olvasható „szolga” (ebed) szót a keresztény igehirdetés „fiú”-ra változtatta (paisz), hogy kiemelje Jézus speciális viszonyát az Atyával. Jézus először néz szembe sorsával, először sejlik fel Keresztelő János előtt a kortárs próféta igazi énje. János evangéliumából tudjuk ezzel Keresztelőben nem zárult le a dilemma, vajon Jézus-e az eljövendő messiás, hiszen még halála előtt is ezt tudakolja tanítványaiból kiválasztott követeken keresztül. „Te vagy-e az eljövendő” firtatják a küldöttei. Nehéz volt elképzelni, hogy Jézus a megváltást úgy gondolta el, hogy kézen fogja a bűnös embert és vele teljes szolidaritást vállalva, kivezeti a bűnből.
Jézus ezt a megbotránkoztató módszert választotta, nem Jánossal, nem kortársaival, nem a főpapokból alakult bírósággal egyetértésben, hanem az Atyával egyetértésben, hogy megmutassa Isten legerősebb érzése az ember, a bűnös iránt a szeretet, pontosabban a megváltó szeretet. Ezt pedig meg kellett mutatnia, hogy első lehessen a bűnösök közül, aki az elveszetteket visszavezeti az Atyához. Azóta is a legnagyobb tragédiát csak azok tudják átélni, akik szeretnek, vagy akik szeretetükkel Istenhez akarnak visszavezetni valakit, valakiket. Isten szeretetének drámája folytatódik az egyházban, s ez teszi teljessé művét.

Felvidék Ma, Dr. Benyik György