Nem tudom, megállna-e a világ, ha egy párt két minisztere eszmét cserélne arról, mit is kéne kezdeni az országgal, melynek kormányában ülnek. A véletlennek köszönhetően J.M.1-nek és J.M.2-nek kéne diskurálnia arról, hogyan is legyenek legalább osztrák fizetések a szlovák zsebekben, idehaza.
J.M.1 (Jozef Mihál) hónapokon át civakodott azon urakkal és alattvalókkal, egy nagyra törő uniós tagállamban hogyan rendezzék a viszonyt mindenkinek elviselhető módon a munka frontján. Nem lett megegyezés, csupán egy, a nemzetközi munkaügyi szervezet által is láttamozott keserves kompromisszum, amit aztán egyetlen laza kis lobbinggal J.M.2 (Juraj Miškov) a kormányban felülírt, mondván: ő a nagyvállalkozások szószólója, e célból hívják ipari miniszternek is. Hurrá! Ha izzadmányosan is, megszűnik végre a minimálbér Tátra-alján. Fontos lépés ez, hogy megvalósulhasson a bónusz-álom, s utána jöhessen a bónusz-állam. Mert hát csodálatos dolgok sora történik, SaSék háza táján mindenképpen. Következetes, vaslogikájú új rendszer építése folyik.
A dogma, melyből kiindulnak: nem fizethet rá gazdag a szegényre. Egyszer már hangosan is kimondta a „fősas” – meg J.M.1 is, bizony -, hogy aki keveset keres, menjen világgá, oda, ahol rendesen megfizetik. Szolidaritás az, ha a keveset kereső arányaiban jóval többet perkál le a közös kasszába, mint amennyit arányosan – az egyenlő bánásmód elve szerint – köteles lenne. Aki az átlagos jövedelem tíz-, száz- vagy ezerszeresét keresi, legfeljebb az átlag háromszorosából fizet közterhet, a többi sikerdíj… Az egyre nagyobb sikerdíjért pedig megéri lobbizni. Különösen, ha miniszter az ember. (Tudjuk, nem lesz mindig az, élni meg azután is kell.)
A bónusz-állam kikiáltása előtt még lesz egy szuperbruttó korszak. Ez kezdetben egy egyszeri, vagy 35-38 százalékos béremelésnek látszott alattvalói oldalról. Uraméknál ugyanennyi kiadásnak. Gyorsan bele kellett hát nyúlni az egyezményes és törvényi bérviszonyokba. Még a minimálbért is el kell törölni, hogy úr és alattvaló alkuján múljon, mennyiért dolgozik majd a szabadon meghatározható – ettől flexibilis – munkaidőben az ember. Mire eljön a szuperbruttó kora, az lesz a szuperbruttó bér, amit a gazda hajlandó kifizetni a szolgának; már viszonyítási alap sem marad. Az így nyerhető különbözet mehet a sikerdíjba, vagyis haza, a magánzsebbe… Hogy egy I.M. (Ivan Mikloš) álma is teljesüljön a tőkevonzó, alacsonyan tartott bérekről, melyekkel az ázsiai munkavállalók is kenterbe verhetők, tehát a versenyhelyzet fennmarad. S mindehhez J.M.1 adja a nevét, tekintélye teljes súlyát.
S még mást is. Mert J.M.1 újabban sajnálkozva beszél arról, hogy a nagyobb jövedelmek miatt a legjobbak mennek majd el olyan országokba, ahol a tudásukat tisztességesen megfizetik, és sokan soha többé nem térnek majd vissza Szlovákiába. „Nagy veszteség lesz ez az államnak, mely az adófizetők pénzén kitanítatta őket” – sajnálkozott nemrég is, mint a munkaügyek legfőbb politikai felelőse és gazdája. És hogy tétlenséggel mégse vádolhassák őt – mert arra, hogy munkajogi változtatásaival ő fogja külföldre üldözni az embereket, gondolni sem merünk szánni való arckifejezése láttán -, azt is törvénybe iktatja, hogy aki egy adott vállalkozás számára, gyakornokaként tanul ki egy szakmát, tanköltségeit köteles visszafizetni, ha mégis más cégnél, más országban próbálna szerencsét.
Mondják, a sasok a levegőég királyai, magasan szállnak, felülről nézik, átlátják a dolgokat. Céljukat követik. Ha nem megy kézzel fogható módon, álcázva igyekeznek következetes, vaslogikájú új rendszerként rákényszeríteni azt a szlovákiai vakvilágra. Jön a szuperbruttós, átszabott új járulékfizetési szabályozás; eltűnik a munkáért járó elemi megélhetést biztosító minimális bértarifa-rendszer, s csak a bónusz – azaz: a létminimum összege – marad viszonyítási alapnak, második lépésben pedig adómentes jövedelemhatárnak is. Hogy a nagy átváltozás fiskálisan neutrális maradjon (értsd: az államkasszának változatlan bevételt hozzon).
És hát J.M.1 általános nyomorunk felett ejtett krokodilkönnyei mögül kisejlik, lesz ez még így sem. Példaként egy felvetés: hogy a szakképzési díjat a jobb fizetésért máshová távozónak vissza kelljen majd fizetni, annak jogalapot teremteni csak úgy lehet, ha csökken a tankötelezettség korhatára, és a középiskolai oktatás nem alanyi jogon fog járni 18 éves korig. Ha ezt meglépi Szlovákia, a felsőoktatás sem maradhat „ingyenes”.
Hogy valójában nem azért siránkozik-e J.M.1 az alacsony szlovákiai béreken, mert odafentről már látja, csodálatos elképzeléseik bónuszból nem fognak felvirágozni, talán egy más alaklommal maga fogja elárulni.
Gyurkovits Róza
