Kövezzenek meg: de én nem szeretem a hokit. Jobban mondva, semmit sem jelent nekem. Még a világbajnokság szele sem csapott meg. Gyakorlatilag egyáltalán nem hozott lázba, hogy, ki kivel játszott vagy éppen ki nyert. Egyébként így vagyok a focival is. (Gálvölgyi Jánostól ezúton is elnézést kérek.) Otthon ez már régóta nem jelent gondot, házasságunk elején a férjem pragmatikusan oldotta meg ezt a problémát.
Miután elunta, hogy minden szerdán – akkor még kupaszerdák voltak – menetrendszerűen kitört a házi balhé, hogy mit nézzünk a tévében, egy szép szerdai napon hazaállított egy másik tévékészülékkel – mondván, ez csak az enyém, s ezen azt nézek, amit csak akarok.
Egy szolgálati útnak köszönhetően éppen Svédországban tartózkodtam kollégáimmal, amikor 2002-ben Göteborgban tartották a jégkorong-világbajnokságot. Bár maga a mérkőzés annyira nem érdekelt, kíváncsian figyelgettem Göteborg utcáin a vidám hangulatú készülődést a döntő meccs kora estéjén. A városban mindenütt trombiták szóltak, több személygépkocsinak szó szerint még a csomagtartójából is szlovák mezes szurkolók lógtak – ilyet addig még egyébként sehol sem láttam –, s mindenünnen a „Mindent bele, Szlovákia” (Slovensko do toho) üdvrivalgás hallatszott. A szlovák hokirajongó turisták elárasztották Göteborg utcáit. Aki nem jutott be a stadionba, hatalmas kivetítőkön nézhette a mérkőzést, jó sörökkel öblítve le a kihagyott helyzetek, na és persze a beütött gólokat is. Fanatikus hokirajongó kolléganőim persze bentről követték az események, én megelégedtem a kinti szemlélődéssel is. Maguk a svédek az arcukon a házigazdákhoz illő biztató mosollyal és a győzelem jelét mutató két ujjuk felemelésével fejezték ki szimpátiájukat a szlovák turisták felé. Az egész város megbolydult, de a házigazda göteborgiak – a nem hokirajongók is – együtt érző lelkesedéssel tűrték ezt a zűr- és hangzavart, sőt még a rend őrei is szemet hunytak a kisebb szabálysértések felett.
Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor az idei pozsonyi jégkorong-világbajnokságról szóló híradásokat nézve azt hallottam, hogy a szlovák szurkolók azzal biztatják magukat a mérkőzések előtt felhevülve, hogy: „My sme tu doma” (mármint, hogy mi vagyunk itt itthon). Először nem is értettem, mit akarnak ezzel. Netán agyukra ment a vb? Vagy maguk sem biztosak abban, hogy ők itt itthon vannak. Azután az interneten rábukkantam, hogy a 2011-es Pozsonyban tartandó jégkorong vb-nek erről szólt a hivatalos tévéspotja. Egy a Tátra alatti jégpályán játszódó hokimeccsen a szlovák mezes „nagyfiúk” egyike drámai zene kíséretében a fölötte áteső és a jégen elterülő ellenfél fölé hajolva eltorzult arccal azt ordítja: „My sme tu doma”, majd győzedelmesen, mindenen keresztül hokizva a hálóba lövi a korongot. Innen tehát a szlogen – gondoltam, majd elkomorultam. Vajon mit gondolnak a Pozsonyba érkező külföldi jégkorongkedvelő turisták, amikor mindenütt ez az érthetetlen és logikátlan üdvrivalgás fogadja őket? Megértik-e egyáltalán ezt az újfent csak saját kicsiségüket igazoló, önazonosság-tudatukat erősíteni próbáló megnyilvánulást, aminek a hokihoz az égvilágon semmi köze sincs? Mert ugye, bárhol is járunk a világban, szeretjük, ha a házigazdák szívesesen fogadnak bennünket, senkinek sem esik jól, feltételezem, szlovák honfitársaimnak sem – hoki-vb ide vagy oda – ha a tudtukra adják, hogy ők itt nincsenek otthon. Szomorú és egyben szánalmas is, ami sajnos egész Szlovákiát minősíti. Nem tudom ki hogy van ezzel, de nekem a győzelem jelét mutató, szlovákokat biztató mosolygó göteborgiak sokkal inkább tetszettek.
