Duka Zólyomi Árpád földi vándorlása véget ért. Végső akarata szerint szerettei kísérték el utolsó útjára, s a hír is, hogy nincs már közöttünk, késve érkezett. Késve vethetem papírra: egy állhatatos magyar emberrel kevesebb a felvidéki magyarság.
Wass Alberttel együtt valotta: „Aki magyarnak nem jó, embernek is csak alávaló lehet”, s ehhez igazodva élt.
Szakmai, tudósi-tudományos pályája során sem feledte soha a felvidéki magyar kisebbséget, magában hordozta – családi örökségként is – a közössége sorsa felett érzett felelősséget.
Volt hozzá kegyes és kegyetlen is a sorsa. A próbákat kiállta. S míg egészsége engedte, velünk is törődött, forgácsolódó közösségünket óvta, ösztökélte összefogásra. Akkor is, ha mi itt, a Felvidéken, úgy tűnik, gyorsan megfeledkeztünk róla.
Tavaly októberben intett bennünket utoljára, hogy az önveszejtő széthullás útjáról ideje lenne a közösségünk megmaradását szolgáló, egymásért dolgozó, egymást támogató célok jegyében összefogni, nem a többségi érdek kiszolgálását zászlóra tűzve babérokra törni.
Úgy két hónapja késztetésem volt rá, hogy felhívjam, mi van vele. Tudtam, hogy gond van az egészségével, a télen – amikor utoljára telefonáltunk – maga mentegette magát tréfásan, ne gondoljam, hogy azért beszél nehézkesen, mert borozgatott, valami baj van a torkával…
Most már nem kell felemelnem a telefont többé, bármikor szólhatok hozzá. És talán elmondhatom neki – így, utólag –, hogy sokat veszítettünk vele, hogy hány helyen lenne szükségünk rá, az emberi tartására, a hűségére. A másokért is élni tudására. Arra, hogy van érték, ami szakmai karrierért, vagyonért, pénzért sem eladó.
Kedves Árpád, egyszer talán eljön az idő, hogy felfogjuk, mit üzen életutad a közösségünknek. Mi, magyarok, már csak ilyenek vagyunk. Utólag szoktunk rádöbbenni, kit is veszítettünk. Megkésve is: jó, hogy voltál nekünk. Köszönjük, hogy végig kitartottál mellettünk.
Áldjon meg a Teremtő, haló poraidban is.
-ngyr-, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41062,41067,41088,41086,41079″}
