Ovális, észak-dél irányban elnyúlt, lapos, csonka kúpra emlékeztető formája szinte ideális fennsík alakját tárja elénk. A Csetnek-patak és a Sajó-völgyéből meredek, néhol 400 méter magas, impozáns lejtőivel emelkedik ki.
Fennsíki platója soha nem volt lakott annak ellenére, hogy dús legelőjű, terjedelmes erdejű felszíne csábító lehetett a honfoglaló elődök számára. Hogy ezt a 8 ezer hektár kiterjedésű fennsíkot mégsem választották lakóhelyül, azt ismét a természeti adottságokban kell keresni. Az egész fennsíkon ugyanis hiányzik az ember számára nélkülözhetetlen víz. Az a médium, amely egykor (200 millió éve) bölcsője volt születésének, majd további formálásának, az idők folyamán eltűnt a felszínről és csak 200-400 méterrel mélyebben a hegy gyomrában, üregeiben található meg.
A környező völgyekben élő emberek erdeit évszázadokon át irtották, vágták, termelték. Eleinte szó szerint irtásról
(fadöntésről, égetésről) volt szó, amit nem fanyerés, hanem minél nagyobb kiterjedésű legelők és kaszálók kialakítása céljából végeztek. Ennek a radikális, brutális beavatkozásnak sokszor az lett az eredménye (következménye), hogy a felszín amúgy is sekély termőrétegét az erózió (esővíz) elmosta, felfedve így a kopár karsztfelszínt, ami már hasznavehetetlenné tette a területet.
A későbbiekben a beindult mészégetés, és utána a környék vaskohóinak fűtésére nagy mennyiségű faanyagra volt szükség, amely az erdők további csökkenéséhez vezetett. A letermelt, egykoron elegyes (több fafajú) szálerdők helyét magára hagyták, ahol a jobbik esetben egy elegytelen, monokultúra gyertyános telepedett meg önvetényüléssel. Az ilyen formán megújult (újratelepült) erdő ugyan rövidebb vágásfordulójú volt, de végül is a gyakori haszonvétel miatt egy degradált, leromlott sarjerdővé korcsosult. Ma ezeknek az erdőknek lehetünk szemtanúi, amelyek viszonylag jó erdőborítottságot biztosítanak, még a karros, sziklás terepen is, viszont biodiverzitásuk (akár botanikai, akár zoológiai szemmel nézve is) meglehetősen egyhangú, szegényes. Az ilyen típusú erdőgazdálkodásról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy előrelátó,
szakszerű, természetbarát lett volna.
A fennsík jobb hozzáférhetősége végett a környező falvak lakossága erdei utakat épített ki a meredek sziklás hegylejtőkön, ami az akkori időkben vértizzasztó, kézi erővel történt. Ezeken a szűk, hajmeresztő, kacskaringós utakon fuvarozták le a kitermelt faanyagot a begyűjtött, illatos hegyi szénát és hajtották fel, illetve le a legelő jószágot.
Természeti értékeinek hírneve túlér a Kárpát-medencén is. Majdnem 180 barlangja, zsombolya közül nevezetesek a Csengő-lyuk – 100m, Vaddisznó-zsomboly – 123m, Zombor- 54m, Nagy-Pénz-lyuk – 65m, Szarvas-zsomboly – 75m, Nagy-Szalánka – 38m. Patakos barlangjai közül pedig a berzétei Gyepű- és a kuntapolcai Zúgó-barlang.
Állatvilága a fennsík viszonylagos elszigeteltségének ellenére is nagy fajgazdagságot mutat. A szarvas, vaddisznó és őzállománya jelentős és ehhez társul az 1952–ben betelepített muflon is, amely a 70-es évek túlszaporodása miatt károkat okozott a ritka növények társulásaiban. Erdeiben rendszeres fészkelő az uráli bagoly és a harkályok hét faja. A fennsík töbörrétjeinek faunája még mindig rejteget meglepetéseket. Szép állományai vannak az egyenesszárnyúaknak: szemölcsrágó szöcske, kerepelő sáska, bokros helyeken az imádkozó sáska, nyerges 
szöcske. A nyári virágpompa kísérői a boglárkalepkék, tűzlepkék és gyöngyházlepkék megannyi képviselői.
A legeltetés, kaszálás felhagyásával az eddigi ökológiai viszonyok kezdenek felborulni. Eltűnt az ürge, vele együtt a kerecsensólyom és parlagi sas. Már nem fészkel a hantmadár és kövirigó sem, a búbos banka populációja meggyérült. Elszaporodott viszont a holló, amely egyaránt fészkel sziklán és fán is.
Az elgyomosodó, benövő egykori legelőkről kivesznek a sztyeppi növényfajok, mint a leánykökörcsin, tavaszi hérics, árvalányhaj, tarkakosbor.
A déli és délnyugati karsztosodott lejtők, sziklaletörések még őrzik a fennsík fajgazdagságát olyan fajokkal fémjelezve, mint a harangcsillag, borsókás lednek, magyarföldi husáng, cserszömörce. Az északi rész 750-800 méter magasságú részei már kárpáti hatások alatt állnak. Itt találjuk a havis iszalagot, a cifra kankalint, a haranglábot.
Komoly tudományos értékű felfedezés volt egy természetjáró ismerősöm és általam megtalált kárpáti sáfrány lelőhelye egy eldugott töbör alján. Ez a növény eddig ismeretlen volt a karszt flórájában.
Értékes kőzetanyagát – a nagyon tiszta, jó minőségű mészkövet rendszeresen bányászták a Pelsőc-Szalóc közti szakaszon, ahol négy kőbánya csúfítja a táj harmóniáját. A gombaszögi kőbánya az, amely a mai napig üzemel, hatalmas sebet ejtve a fennsík délkeleti csücskén.
Amint már említettük, a fennsíkon hiányzik az éltető víz. A legelő állatok számára a gazdák ezt úgy oldották meg, hogy a felszín mélyedéseit (töböraljait) eltömítették a jó vízzáró képességeivel rendelkező vörös agyaggal (terra rosa), amely a természetes talajtakarója a karsztvidéknek. Ezekbe az időszakos vízgyűjtőkbe fogták fel az esővizet és hólevet.
A 19. század elején aztán a Magyar Földművelődési Minisztérium Serényi Béla miniszter vezetésével zseniális, Közép-Európában páratlan megoldással állt elő. Ez egy, a természetes adottságokra épülő vízgyűjtő megépítését jelentette. Lényege, hogy egy északnak néző sziklás töböroldal réseit, repedéseit (fugáit) betonnal szigetelték és a kb. 3 hektáron összegyűlő csapadékvizet egy majdnem ezer köbméteres, kör alakú betontartályba fogták fel. Innen a vizet gémeskutak segítségével merték ki a víztartály peremén kialakított itatóvályúkba. Ezzel jórészt megoldódott a fennsík tartós vízhiánya, amit már csak az 50-es, 60-as években megépített vízvezetékek bővítettek. A mai időkre sajnos, ez az építészeti remekmű siralmas állapotban van – betonfalait szétverték, vaskellékeit szétlopták. A vandálok martalékává vált az a márványtábla is, amely a vízmű megépítéséről tanúskodott.
Már csak remélni merem, hogy a fennsík csodálatos természeti értékei nem jutnak hasonló sorsra…
Gordon László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”52009,51770″}
