A világ fősodratú hírközlő orgánumainak vészesebbnél vészesebb jelentései hallatán, vizuális képanyagaik láttán, talán ezek hatására, emlékezetemben felidéződött egy múlt őszi apró kis történetecske.
Egy napos szombat reggelen fiam – amolyan „életmentés” – gyanánt azt találta ki, hogy elmehetnénk együtt ketten gombázni. Több mint valószínű, hogy az anyjával egyetemben találták ki ezt a szabadtéri programot, mivel nem bírták nézni, hogy már vagy két hete a lakásunk feletti műtermemben ténykedek reggel hattól – este hatig. Miért ne, gondoltam magamban, így két kosár és két igelittáska kíséretében – optimista kezdet – elindultunk Pozsonyból a cseh határ irányába.
Az egyik határ közeli falucska főterén, vagyis a templom és a kocsma közötti téren – fiam tanácsára – leparkoltuk az autót, mivel az erdőszél bizony – nem egy bekamerázott terület. Amolyan kedvderítés gyanánt, meg is jegyeztem: – No meg a medve is odébb tolhatja a kocsit. Persze az már korántsem vicc, hogy a jelzett falucskában a polgármesteri hivatal „amplionjai” gombaszüret alkalmával naponta többször is felhívják a nagyérdemű figyelmét arra, hogy aki az erdőbe megy, az esetleg „társra” lel. Amolyan féltonnásra.
Ballagunk az erdő felé, s egyszer csak a nyomunkba szegődik egy fürgelábú, kendős dédnagyi, s emígyen szól: – Látom, nem idevalósiak. Gombát szedni jöttek ? – Igen, mondom, csak találunk valahol – egy kosárra valót. A helybeli dédnagyi – jól ismervén a terepet – így folytatta mondókáját: – Ott az erdőben – nehezen… Tudja a morvák már lelegelészték az egészet, haragszunk rájuk, mert a gombát nem a tövénél vágják el késsel, hogy maradjon későbbre is írmag, hanem – tövestül kitépik. De én itt a faluhoz közel mutatok egy helyet, ahol mind a két kosarukat megszedhetik. Ezután befordultunk egy amolyan kertek alatti erdőség irányába, s kísérőnk kiadta a parancsot: – Én megyek emerre, maguk meg menjenek amarra. Hát annyi gombát még egy helyben életemben nem láttam, mint – „amarra”.
Így hát meg is szedtük a két kosarunkat megtetőzve gombával, s már vettem is az irányt vissza felé, amikor a fiam megszólalt: – Apu, azért nézzük meg az erdőt, tíz percet sem voltunk itt eddig. Megnéztük. Gomba sehol, ám szétszóródva – sok-sok cseh jelzésű autó – jóformán mindenütt. Az egyik járgány közelében mi is leállunk, megpihenünk. Én ülök egy fatörzsön, fiam néha-néha beszalad az erdőbe, , s egy-egy pici kis nyamvadt gombával visszatér. A mellettünk horgonyzó társaság klasszikus bohém-, amolyan „bohémia-i” gyülekezet. A család két férfi tagja, a férj, a másik a sógor, vagy a jóbarát szerepét tölthette be, ők az Oktávia Combi hátsó részében üldögélve élvezték a Starobrno – persze már a sokadik – úgymond áldását. Egy kempingasztalról Bohumila, a feleség takarította el az alkalmi ebéd maradványait, s odébb, egy tizennégy év körüli srác, a fiuk viszont egy edény fölé hajolva tisztította azt a néhány gombát, amit előzetesen sikerült valahonnan az erdő mélyéről össze gyűjteniük. Mellette két kosár – mosolyogtam, ők is két kosarat hoztak, a kis optimisták, bennük néhány gomba. Aztán az erdőből előkeveredett egy hat év körüli kiskölyök, a kisebbik fiuk lehetett, egy-két gombával a kezében.
Később a Szinnyei Pál Szieszta festményét idéző hangulatot – valami megzavarta. Persze szerencsénkre nem a polgármester által előre megjósolt medve jött el hozzánk vizitációba, hanem a fejünk fölött kezdődött egy förmedelmes, dörgedelmes égi jelenet.
Egy hatalmas, lassú röptű, nehéz zúgású, sötét színűre festett repülőgép húzott el felettünk, géptestével szinte betakarva a fél eget. Aztán már jól láthatóan, magasabban, amolyan sugárhajtású „madarak” röpködtek az égen, úgy húzva maguk mögött a kondenz-csíkot, mintha Szent Péterhez igyekeztek volna látogatóba. Majd mit hallunk, néhány hatalmas, égből érkező robbanás, de akkorák, hogy az előttünk lévő fenyőfa csemeték is beleremegtek a szörnyű jelenségbe.
Persze Bohumilka heves reakciója sem maradhatott ki ebből a dörgedelmes színjátékból, hiszen amikor cseperedő fia ijedten hozzá szaladt, az anyja nyolcvan kilója „kíséretében” a földre rogyott, fia fejét magához szorította, s az ég felé fordulva, emígyen sóhajtott egy nagyot: – Jézus, hát ezek bombáznak …
A Skoda hátsó ajtajának küszöbén üldögélő férj-sógor duó akkorát vigyorgott a jeleneten, hogy majd ki esett a kezükből a dobozos sör. Majd a férj kommentálta is vigadalmuk poénjét: – Drága Bohumilkám, látni, hogy nem voltál Žatecban katona.
A nem beavatottak részéről érthetetlennek, vélt megjegyzés több sör után is valóban pontosan „trafált” a lényegbe, hiszen, a következő történt. Jómagam szintén a -žateci katonai repülőtér környékén katonáskodtam, nagyon is értettem, mi is történt ott, a fejünk felett: a közeli katonai repülőtér egyik egysége rutin szerű gyakorlatozásának a szemlélői lehettünk, egy nehézbombázót kísértek azok a vadászgépek, amelyek a hatalmas detonációkat okozták. Ugyanis, amikor a szuperszónikus masinák hirtelen nagyobb sebességre váltanak, akkor „dörrenek” ekkorát a sugárhajtású repülőgépek hajtóművei.
Amikor aztán mindenki megnyugodott a dörgedelmes esemény után, a kiskölyök is, a fiam is – más-más irányba – bementek az erdőbe, hátha akad még gomba – valahol. Aztán jóformán egyszerre értek vissza, persze zsákmány nélkül. Majd valamiről együtt kezdtek el kvaterkázni, persze, mondókáik lényege – a gesztusaikból megítélve – az lehetett: itt aztán már igazán nincs értelme gomba után vadászni. Aztán a fiam fogta a két kosarunkat, odaállította Bohumilkáék kosarai mellé, s jól lefölözve azok tartalmát – félig megrakta gombával sorstársaink kosarait. Na lám, gondoltam magamban, az anyjától, vagy tőlem örökölte a szívét ez a gyerek…
Bohumilka sem hagyta megjegyzés nélkül a szolidaritás jeleit mutató jelenetet, s így szólt fiamhoz: – Drága fiatalember, hát… Azért ezt igazán nem kellett volna… Köszönjük, de – mégsem kellett volna … – Aztán a két sörivó is visszajelzett, gazdag sörkészletükből minket is megkínáltak, persze elutasítottuk: Pozsony sincs közel, meg hát illene épségben haza érni.
Aztán mi is, ők is indulni készültünk, s még mielőtt a szép arcú Bohumilka bepakolta volna népét Skodájukba, a két kosarukra nézett, s mosolyogva emígyen sóhajtott egy nagyot: – Na, megint lesz egy szép esténk, s egy kiadós vacsoránk …
Vagyis, – ez a különbség a bombázók és a gombázók között.
Kalita Gábor, Felvidék.ma
