Méltóságteljes megemlékezés keretén belül gondoltak vissza a nagy árvíz idejére Csicsón. Az eseményen Duray Miklós emlékezett meg erről az időszakról. Beszédét az alábbiakban közöljük:
A nagy vízfolyamok árvizeire általában három nemzedéken át emlékezünk.Ennyi időt bír átölelni élő emlékként az ember. Ami ezen túl bennünk rögzül az sokszor legendaszerű. A nagy vízről elsősorban a félelem és a pusztulás emlékképe öröklődik át. Ma, a hagyományos ismeretektől sokkal többet tudunk az árvizekről, mégis sokszor úgy lepnek meg, hogy csak tehetetlenül állunk, pedig előre tervezzük a védekezést. Lehet, hogy éppen a tervezhetőség miatt kevésbé tiszteljük a víz erejét, és kevésbé értékeljük magát a vizet, a tiszta levegőn innen és túl a tiszta, éltető vizet, ami talán néha azért szakad a nyakunkba, hogy figyelmeztessen, a víz az úr.
Írásban rögzített emlékezetünk a Duna erejéről az európai magyar államalapítás kezdetéről, 1012-ből való. Az akkori feljegyzések szerint a nagy árvízkor „számtalan ember, barom és épület veszett oda”, ami megfelel a 19. és a 20. századi valóságnak is. Szerencsére az 1965-ös nagy árvízben egyetlen ember sem vesztette életét.
A legrégebbi vízállási adataink a Dunának az 1693/94 évi árhullámáról vannak. A vízállások rendszeres észlelése a Dunán 1823-ban a pozsonyi és a budai vízmércéken kezdődött. Az első, igazán életszerű árvízi feljegyzéseink, emlékeink az 1838-as pesti jeges árvizet rögzítik számunkra. Nem csak a ma is látható, falba vésett táblákon valamint Wesselényi Miklós, az árvízi hajós emlékének kapcsán, aki életét kockáztatva szervezte mindenki mentését, hanem ellentétpárja, Ján Kollár a pesti pánszláv evangélikus lelkész tevékenysége révén is, aki arra buzdította híveit, csak a szlávul segítségért kiáltókat mentsék. Azóta levonult néhány árhullám a Dunán, szerencsére a mentők egyike sem fogadta meg ennek a dicstelen lelkésznek az utasítását. Arról azonban van tudomásunk, hogy voltak, akik pénzért mentettek, és ha a segítségre szorult nem tudott fizetni, még fejbe is vágták az evezővel, nehogy mégis beszálljon a csónakba.
A mi emlékezetünkben az 1954-es szigetközi és az 1965-ös csallóközi árvíz eseményei élnek még elevenen, hiszen mindkettő része a három-nemzedékre nyúló emlékezetünknek. Az 1965 júniusának közepén bekövetkezett dunai nagy árvíz nem csak a Nagymegyertől délkeletre eső területet pusztította, hanem az összes Dunamenti települést és Komárom-Ógyalla-Párkány közötti területen a folyóhoz közeli falvakat is. Felnyomult a Vág-Dunán, a Kis-Dunán, a Garamon és az Ipolyon is.
A Duna Kulcsod és Csicsó határában törte át nagy erővel az árvízvédelmi gátat 1965. június 17-én, de ezt megelőzően június 15-én Path községnél szakított gátat a Duna vize, ahol azonban a kiáramlás nem tudta mentesíteni a víznyomástól a fölötte lévő folyópartot. Ezért következett be a második gátszakadás.
A pathi gátszakadással kapcsolatban még ma is él néhány rémhír, miszerint ott gátrobbantás történt, hogy csökkenteni lehessen a fölötte lévő Duna-szakaszt a víz nyomásától, elsősorban a komáromi hajógyárat, ahol a Szovjetunió megrendelésére gyártottak hajókat. Ez a rémhír utólagosan is jól hangzik, mert illeszkedik az akkori politikai viszonyokba, de felejtsük el. A buzgár, ha fékezhetetlenül kibontakozik, olyan, mint egy működésbe lépő mélységi bomba. A valóság az, hogy senki sem volt felkészülve arra, hogy útját állja a másodpercenként kis híján tízezer köbméternyi víz mozgási erejének. A Komárom alatti térségben a Vág-Duna vízével egyesülve ez még nagyobb víztömeget jelentett.
A közgondolkodás háttereként inkább megfelel a valóságnak egy olyan térségi életérzés, ami 1920 óta a napjainkig él a helyi tudatban, hogy ez a vidék a Trianonban létesített új államnak mindaddig terhére van, ameddig itt túlnyomórészt magyarok laknak. Ez az érzés nem volt alaptalan. Éppen az árvíz idején bekövetkezett kapkodás, majd az ezt követő lelkiismeret furdalás szerű odafigyelés, kártalanítás és fejlesztések mutattak rá a korábbi mulasztásokra. Ma sem alaptalan, hiszen itt kezdődik az államhatár menti munkanélküliségi sáv, a gazdasági árnyékterület.
Az 1965-ös nagy árvízre emlékezve azonban a természeti csapás elszenvedőiről és a mentésükre érkezettekről kell elsősorban beszélnünk. Ezt az emlékezetet erősíti az ötvenedik évfordulóján megjelent emlékkönyv is, hiszen az áldozatok és a mentésükre, segítésükre érkezők azonos talajról indultak el. Senki sem úgy vált áldozattá, hogy az akart lenni, és senki sem azért sietett a mentésükre, mert mentő akart lenni. Én éppen húsz éves voltam 1965-ben és értelmi tudatom teljességében fogtam fel az akkori eseményeket pozsonyi egyetemistaként. Úgy látom azóta is, hogy az akkori Csehszlovákiában egy sajátos, korábban nem látott emberiességi mozgalom alakult ki a dunai árvíz sújtottjainak megsegítésére. Érdekes, hogy a segítségnyújtás az árvízvédelmi szakma és a hadsereg mellett, ami államhatalmi fennhatóság alá tartozott, a civil területről leginkább a cseh országrészekből és észak szlovákiai területekről szerveződött meg – a szó szoros értelmében szerveződött, mert önkéntes jelentkezők sokaságából álltak össze a mentőcsapatok. Ez utóbbi a sajátos, mert ebben jelentkezett először az akkori politikai viszonyok közepette a civil erő, a civil összefogás. Noha volt egy korábbi példája is ennek, 1945-1946-ban, a magyar családoknak a kiürített Szudéta-vidékre, az elüldözött németek helyére való telepítésekor. A cseh huszita testvéregyház állt az odahurcolt magyarok védelmére és az emberi összetartozás melegségével igyekezett mérsékelni az üldözött magyarok lelki elesettségét és fizikai fájdalmát.
Az 1965-ös csallóközi árvíz alkalmával szerveződő segítségből levonható tanulságok azonban a legsajátosabbak. Megérkeztek a térségbe a cseh (mondjuk prágai) civil mentőosztagok és nem tudták, hol vannak. Nekik azt mondták, hogy Csehszlovákiában kell segítséget nyújtani az árvízi károsultaknak. Amikor megérkeztek a helyszínre, kiderült, hogy mindenki magyarul beszél. Nem értik egymás nyelvét, de akadnak helyi tolmácsok. Emberi indítékukat ez a meglepetés ugyan nem befolyásolta, de egy sajátos állapotnak – a gyarmattartó és a gyarmatosított ellentétpárjából fakadó nyomáskülönbségnek – a fuvallata áthullámzott fölöttük. Ha ez nem Magyarország, akkor hogyan lehet ez így Csehszlovákia?
A gátszakadást követően az árvízmentesítők feladata a szakadás betömése volt. Ehhez Pozsony és Dévény közötti kőbánya anyagát vélték a legmegfelelőbbnek és a legközelebbinek. Ezért a gátszakadást követően heteken át öt-tízpercenként egy-egy gránit szikla-törmelékkel szakadásig megrakott teherautó robogott éjjel-nappal Pozsonytól Csicsó és Path felé. Az a hír terjengett, hogy a teherautó sofőröket felmentették az alkoholfogyasztás tilalma alól. Lehet, de teljesen mindegy. Ki merte volna őket leállítani és ellenőrizni? Ők akkor nem sofőrök voltak, hanem a tudatosan vállalt életmentő hivatásukat teljesítették, kissé hasonlítottak a keresztes lovagokra, és ha eléjük áll egy rendőr, nem éli túl. Ez a valóság.
Az átszakadt gáton a lakóterületre betörő víz sodrának megfékezésére azonban a rettentő mennyiségű kő nem volt elegendő, odaszórva nem volt alkalmas az áradat megállítására, hiszen továbbsodródott. Mígnem egy gyakorlatias szakembernek, valószínűleg utásznak vagy hidásznak jutott eszébe: a legnagyobb folyami uszályt kell megrakni kővel, szinte süllyedésig, a szakadáshoz kell vontatni, majd mikor a megfelelő helyre érkezett, fel kell robbantani a fenekét. Az ott megül és megfékezi a vizet. Így történt, és elkezdődött az elöntött területeken a víz apadása. Az ötlet megszülőjének és megvalósítóinak emlékművet kellene állítani és tanítani kellene a módszert a folyami árvízvédelemben. Ma, ennek a műveletnek a természetben, a nyárfák között meglelhető maradványa az egyetlen emléke.
Rendkívüli helyzet rendkívüli teljesítésekre ösztönzi az embereket. Ez benne van az emberi természetben. A kérdés, miért kell rendkívüli helyzettel szembesülnünk ahhoz, hogy emberi módon viselkedjünk? Miért nem lehet későbbre is, ezekből a rendkívüli helyzetekből levonni az emberi magatartásra általánosítható tanulságot? Szlovákok, csehek segítették 1965-ben a velük egy államban élő árvíz sújtotta magyarokat. Húsz évvel korábban a csehek és a szlovákok támogatásával újjáalakuló állam még üldözte a magyarokat. Az árvíz után három évvel pedig szlovák bandák nyargalásztak ugyancsak errefelé olyan rémületet keltve, hogy a magyarok bedeszkázták házaik ablakát.
A kérdések ötven évvel ezelőtt is felvetődtek bennem, amikor pozsonyi egyetemistaként jártam sorra a kollégiumi szobákban elszállásolt alsó csallóközi és a Vág—Duna-melléki menekülteket, gyűjtve személyes adataikat, üzeneteiket a ki tudja hová, merre menekített családtagjaik számára, hogy megtalálhassák egymást, hírt kapjanak egymásról. Az alapvető kérdésre, sem akkor, sem azóta nem kaptam választ.
Akkor még létezett egy sajátos együttérzés, ami akár megtévesztő is lehetett, vagy az is volt, mert lehet, hogy csak pillanatnyi fellángolás volt. De az is lehet, hogy csak a katasztrófa-jellegű események alkalmasak arra, hogy kiváltsanak belőlünk emberi indulatokat? Egyébként egymás nyakának esünk?
A 2013-as, a legutolsó dunai árvíz alkalmával, Magyarországon a töltésen egymás mellett lapátoltak az egymást elviselni nem képes pártállásúak. Véget ért a vészhelyzet, ismét egymás nyakának estek.
Nem csak a szörnyű esemény miatt, de a tanulságok és a felvetődő kérdések miatt is emlékeznünk kell az ilyen, embert próbáló eseményekre. Ezért is fontos, hogy az 1965-ös nagy árvízről könyvet szerkesztettek a Csicsói Polgári Társulás szervezésében, dicséret érte Nagy Gézának, Bödők Károlynak, Androvics Adriannának és legfőképpen a szerkesztés lelki motorjának Dr. Nagy Amáliának, aki matematikusként vetette bele magát a könyv szerkesztésébe.
Elhangzott 2015. június 14-én, Csicsón.
Duray Miklós, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”49205,40223,49019,40162,40155,40116,40130,40112″}
