Kedves Gyula, Te is itt hagytál bennünket! Meguntad a szolidaritás hiányát és inkább lemondóan legyintettél türelmetlenül egyet, s hátat fordítottál e földi létnek. Látom gunyoros mosolyodat. Most jól kitoltam veletek! Nem kell már velem törődnötök. Majd szépeket fogtok mondani rólam, de azt már nem fogom szerencsére hallani. Nem tudtok már nekem újat mondani! Földhözragadtságotok, megalkuvásaitok, öncsalásaitok már nem érdekelnek!Mélységesen megértelek. Oda mentél, ahonnan ebbe a világba nincs visszatérés.
Stubnya Attila, Kassán élő unokatestvéred ismertetett össze bennünket. Hun Attila néven írt cikkeket, verseket és készült a nagy kitörésre. Amikor elhozott hozzám, karcos humorod zavarba ejtett, mert nem lehettem biztos benne, mikor tréfálsz és mikor beszélsz komolyan. A vidám beszélgetéseket most már hiányolni leszek kénytelen. Elmentél Attila után, aki ötven évesen, 1999-ben hirtelen távozott. Nem tudjuk, mi történt vele! Attilát Te örökítetted meg az Elementáris szimmetria Megértő fókuszok c. ciklusának egyik képén (Az utca).Csak a sziluettje látszik, de fejét karakterisztikusan oldalt fordítja, mert egyik füle beteg volt. Ezt persze csak mi tudhatjuk. Felénk jön, de már sohasem érkezik meg. Megörökítetted az örökkévalóság számára. De már hallom ironikus kacajod. Örökkévalóság? Ugyan, ki fog ránk emlékezni egy emberöltőnyi idő múlva? Most sem volt, ki segítsen Neked. Már egyedül éltél, nemhogy telefonra, de fűtésre sem tellett Neked. Ha hidegebb tél jön – mondtad nyugodtan -, akkor azt nem fogod túlélni. Hát a nyár vitt el!
Ami bánt, hogy amikor a magyar államfő Nagykaposon járt, Téged nem engedtek be a fogadásra. Pedig csak személyesen akartad megköszönni azt a nagy megtiszteltetést, ami Téged ért. Hűvös idő volt nagyon. Így egy kis emberi meleg helyett, órák hosszat kellett dideregned a sivár buszpályaudvaron…Vajon, mi járt az eszedben? A „kidobófiúk” rezzenéstelen arccal intézkedtek. Tudatukig sem jutott el, mit tettek. Nemcsak Veled. Velünk. Azóta is szégyenérzet fog el, amikor erre a jelenetre gondolok. Helyettük.
Egyszer viszont megmentettél egy nagyon kínos helyzetből. Vagy 35 éve történt, hogy az utcám beli nagyon csinos cigány asszony leállított azzal, látja egyedül élek, nem akarok-e megismerkedni egy helyes szőke kolléganőjével, egy egészségügyi nővérrel. Nagyon rendes, egy gyereke van. Beleegyeztem, arra gondolva, ha olyan szép mint ő, akkor jöhet. Hónapok teltek el, már arra gondoltam, hogy nem lesz belőle semmi, egyszer csak becsöngetett, egyezzünk meg az időpontban. Begyújtottam a kandallóba, kellemes háttérzenét biztosítottam, bort vettem, kávét főztem, virágot vettem, hangulatvilágítást alkalmaztam… Beállított egy malacképű, formátlan teremtés. Kávéval kínáltam. Nem kért, mert nem él vele. Bort sem iszik. Kiderült, a munkáján kívül semmiről sem lehet vele elbeszélgetni. Kínosan, ólomlábakon vánszorgott az idő, szinte hallottam lassú percegését. Hogy szabadulok meg tőle úgy, hogy ne bántsam meg? Ezen járt lázasan az agyam. És akkor Te csöngettél be! Megmentettél. A nő, mintha puskából lőtték volna ki, úgy tűnt el az életemből.
Téged a szimmetriák vonzottak, taszítottak, azokkal „játszadoztál” az utcán és természetben, de a sötétkamra szerzetesi magányában is. A középkori ember a szimmetriát tökéletes formának érezte, amelyre ezért csak az Úristen képes.
A fényképezőgép már évtizedek óta nem luxuscikk. Azonban kevesen voltak a kiválasztottak, akik művészetté varázsolták a pillanatnyi fény-árnyék játékát. Szinte nosztalgiát érzek a Te képzeletbeli képtárában sétálva. Tényleg, miért nincs még képtárad? Lehet, hogy nem érdemeljük meg?
Rácsodálkozom a fotóidra. Borongós égbolt és víz borította táj, a fák az ég felé nyúlnak karjaikkal (Szülőföldi táj). Valami izzik a táj mélyén. Galamb röpül egy kémény fölött, a másik egy régi-régi tévéantennán pihen (Hírközlők). Választás a szabadság és a tömegkommunikációs eszköz börtönrácsai között? Egy másik képén a gémeskút töri ketté a tájat ég és föld mentén (Bodrogközi táj). A szolgálat vízválasztó, hisz a kút az embert és barmot látja el egyaránt. Két galamb gubbaszt az üvegablak másik oldalán, s az ablakkeret keresztet formál (Galambok Golgotája). Még a madár is a kereszt tövében tud igazán megpihenni. Te ember, ezt miért nem vállalod!? Két tengerész hajol le egy fürdőnadrágos fiúhoz (Diadalkapu). Az új nemzedéket észre kell venni? Szerelmes pár egymást átkarolva halad a hídon. Egyelőre minden harmonikus. De merre vezet majd az útjuk? Ők már tudják, ha még élnek, nekünk fogalmunk sem lehet róla. Számunkra a semmibe sétáltak ki. Ők az életet már maguk mögött tudhatják, s azt is, jól választottak-e. Két gyermekkocsit sétáltató fiatal anya időt álló, kőtömbökből épített falak és egy ablak alatt beszélgetnek (Elementáris szimmetria).Tudják-e, hogy az emberi történelem folytonosságát viszik tovább? Ezt a jelenetet a kassai premontrei templom előtt kaptad lencsevégre. Faluvégi kereszt havas-ködös tájban. Nénike közeledik hozzá akár egy fekete madár (Őszi vonulás). Tudjuk, hogy akkor van baj, ha megfeledkezünk Teremtőnk áldozatáról? Fehér ló áll egy kivágott száraz fa mellett (A hűség gyökerei I). Reméljük, nem az égig érő fát vágta ki valaki, vagy a táltosló gyászol fölötte? De téma lehet számodra egy fakéreg is. A Nap bizarr árnyékot vet és az egész majdnem egy metszettre emlékeztet. Megint havas táj, rajta kereszt és fa. A fa karjai az ég felé sóvárognak. A kereszt hatására?
Győrött mondtad évekkel ezelőtt: „Leginkább a hideget és a kommunizmust gyűlölöm. Évtizedekig olyan rendszerben dolgoztam, ahol még a fényképeket is könyörtelen cenzúrának vetették alá. Gyakran próbáltam ezt kijátszani, több művészképemen is megjelent az akkor tiltólistán szereplő kereszt.” Galamb gubbaszt háztetőn szögesdrót árnyékában (Trianon zenéje). Mit választasz ember, a szabadságot vagy rabságot? Fényesebb a láncnál a kard? Régi taliga és a bogárhátú fehér Volkswagen. A felvétel készültekor az enyésző múlt és az új világ szimbóluma, ma már mindkettő múzeumi tárgy. Egymáshoz öregedtek szelíden. Vonaton féllábú cigányprímás hegedül (Rohanó vonóval). Csoóri Sándornak ezzel kapcsolatosan a következő jutott eszébe: „Tóthpál Gyula képein semmi sem azonos önmagával. (…) És a vasúti kocsiban hegedülő rokkant sem csak egy közönséges koldus vagy zenész. Vele a háború utazik a vonaton. A Don-kanyar halott katonái. Tömérdek aknavágta seb, mint elüszkösödő tulipánok. Ráadásul a hallgató és emlékező férfiutas homlokráncaiban az elveszített hazák is ott utaznak.” (1991)
Mennyi kitörési vágy sűrűsödik egy pillanatban. Örökkévalóság és pillanat. Ez feszül egymásnak sajátosan vitatkozva, vibrálva vagy éppen zenélve egymással. Palágyi Lajos írta Rólad, hogy „Különös ismertetőjele a szinte már szemfájdító fekete-fehér kontraszt. Fényképein alig vannak árnyalati átmenetek, bizonyos belső vívódást vagy önkínzást árulnak el. Nyers szókimondás ez a világról, az ember és ember, az ember és a természet kapcsolatáról. Valamiféle képi szociográfia, ha úgy tetszik szocfotó, bár ez most nem divatos. Többen Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című regényéhez hasonlítják a képeit. Úgy vélik, ugyanolyan sajátos légkört árasztanak, mint Duba Gyula, Gál Sándor vagy Dobos László prózái. Magam is ezt a nézetet vallom.” (1983)
Csallóköz albumodat így utólag kritikának érzem. Az iparosítás kényszerzubbonyába belekényszerített tájra emlékezem. Látszólag, a felszínen akkor nyilván a szocializmus diadalát hirdette egyesek számára. Pedig már rég tudtuk, ahol a szocializmus győz, ott az ember veszít.
Perbenyikben születtél 1941. október 2-án. Tehát Magyarországon. Szüleiddel ezután Kassán éltetek és így ismerkedtél meg a világhírű galamblövésszel, Lomniczy-Lumnitzer Sándor sebésszel. A két család később is levelezésben állt egymással. De hát a történelem a Kárpát-medence szétszabdalását hozta ismét. Így miután Királyhelmecen leérettségiztél (1959), a pozsonyi Szlovák Műszaki Főiskola Építészeti Karára iratkoztál be. De tanulmányaidat nemsokára megszakítottad, mert minden idődet a fotózás kötötte le. Igaz, írtál is egy keveset, de azután a gondolataidat csupán vizuálisan kívántad kifejezni. Először, húsz évesen a Hét képes hetilap külső munkatársa lettél, majd tíz évig az Új Szó képszerkesztője és fotóriportere (1965-75). A riport és a vizualizáció értelmezésével szembesültél. A napilaptól távozni voltál kénytelen, mert „ideológiai nézeteltérés” miatt kitették a szűrödet. Első kiállításod 1966-ban nyílt meg. 1967-ban az Irodalmi Szemle méltatott, egy évvel később a prágai Fotografie c. revue mutatta be alkotásaidat. Prágában 1970-ben önállóan is bemutatkoztál „Arcok, utak, pillanatok” kiállításod címe. Az Elementáris Szimmetriához Ginzery Árpád írt szöveget és verseket. 1973 óta tagja voltál a Szlovák Képzőművészeti Alapnak. Ezt követően szabadfoglalkozású fotóművészként dolgoztál. A rendszerváltás óta a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának, majd a Kazinczy Társaság tagja voltál. Munkádat többször díjazták. Elismerő oklevelet kaptál a sajnálatos módon megszüntetett Határon Túli Magyarok Hivatalától (2001, ekkor volt századik kiállításod Sátoraljaújhelyen). A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjét is megkaptad (2003), majd a Posonium Művészeti Díj Életműdíjával jutalmaztak. Két éve meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét kaptad meg márciusi nemzeti ünnepünk alkalmából.
A sajtóban 1959-ben jelentek meg fényképeid, majd 1968-ban csoportos kiállításon vettél részt Prágában, két évre rá a révkomáromi Jókai Napokon állítottál ki. Ekkor elnyerted a Népművelési Intézet díját. Legnagyobb sikeredet a berlini világkiállításon érted el, ahol ezüst érmet nyertél. Hét képből álló ciklusodat díjazták. Akkor 126 ország 554 fotósa 1090 fotója közül a Tieidet választották. Majd a hatvanas évek második felétől önálló kiállításokon mutattad be képeidet. Prága és Gödöllő, Kulcsod és Királyhelmec, Tata és Győr, Tókió és Krakkó. A tókiói Jukkusa Kiadó Onna-Oto-kotacsi-e c. folyóirata 1983-ban tíz egész oldalas fotót közölt tőled. Két albumod is megjelent, melyek Dunaszerdahelyt és környékét, valamint a Csallóközt (110 színes felvétel; 1983) mutatják be. „Sajnos, a Madách Könyvkiadó határozatlansága miatt, csak szlovákul.” – jegyzi meg Dobos László 1987-ben. Nemcsak magyarul, hanem angol, szlovák és cseh nyelven is megjelent néhány méltatás. Pozsonyban éltél, majd visszatértél szülőföldedre. Ennek viharos előzményei voltak. 1999-ben pozsonyi Kertész utcai műtermedet lepecsételték, hónapokig nem jutottál hozzá személyes tulajdonodhoz. Most a királyhelmeci magány volt osztályrészed. Legutóbb márciusban jártál nálam. Pozsonyba mentél. Tele voltál tervekkel, ahhoz kértél segítséget. Ahogy azután levélben számoltál be nekem róla, csak részleges sikerrel. Most már nem a Te feladatod lesz ennek kivitelezése. Hanem az amnéziás utókoré.
Boldog pillanataid közé tartozott, amikor André Kertésszel (Kertész Andor) és Amerigo Tottal (Tóth Imre) találkoztál.
Ahogy újra átnézem képeidet, eszembe jut, a nagy kérdésekről soha sem volt időnk beszélgetni. Pedig kellett volna. Így nem tudom, hívő ember voltál-e, de a képek azt sugallják, igen. Azt tudom, dacos természet voltál, akinek határozott véleménye van a világról, melyet csak a humor szelídít meg. Nem tudom most már meg, hogy egyes képeid szókimondása nem okozott-e gondot. Erről soha nem beszéltél részletesen. Önmagadról sem sokat. Egyik képedet látva, melyen egy lelakatolt zárat látok (Lelakatolt történelem), az jut eszembe, Te is ilyen vagy. Látszólag egy bezárt gondolat annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltál szófukar. De mintha valami szemérem gátolta volna, hogy kitárulkozz. A fanyar humor is egy védőpajzs volt? Remélem, megtaláltad a kulcsot a zárhoz. „A megbántott gyermek, a riadt öreg, az elnyűtt munkás és a meggyötört felnőtt arca tekint ránk éles kontrasztú, drámai, sokkal inkább grafikai, mint festői hatású képeiről.” (Koncsol László, 1988) Ez mind Rólad vallott. Nem volt ebben valamilyen szelíd segítségkérés?
Egyik képed, melynek másolatát nekem ajándékoztad csónakot ábrázol vasúti sínek között (Irány a képzelt vonulás). A két sínpár a végtelenben találkozik. Talán ez jellemzi pályafutásodat is. Számtalan pályatársaddal, barátoddal együtt, párhuzamosan haladtál az örökkévalóság felé, de ezekkel, velünk majd egyszer találkozol. Azért bízom benne, a Bodrogköz és az Elementáris szimmetria c. albumaidnak megjelenését mi még megéljük.
Kedves Gyula, most meg-megállok képzeletbeli képtáradban és leülök képeid elé, kivárni, hogy megszólítsanak. Ezek közül néhánnyal megtiszteltél. A nagy rohanásban csak ritkán tudtuk megszorítani egymás kezét. Jó volt tudni, hogy Te ott, Királyhelmecen őrzöd gerinced szimmetriáját s abból egy jottányit sem engedtél. Fiatalos hévvel vallottál egykor szerelmedről: „Talán kamasz voltam, olcsó-lencsés kazettával surrantam az érthetetlen nagyok közé, csak most döbbenek rá, hogy kattintáskor a szemem is villant. Akkor még gyerekesen szerettem a mosolyt, most már a ránc-redőket is, melyek azt alkotják. A változó világ hű rálátója voltam, először rögzítő krónikás, később szerelmes, s nemcsak a túl messziről jövő fényekbe. Egy kicsit fegyver is manapság a fotógép számomra. Egy különbség van: szeretném, ha én húznám meg azt a ravaszt, exponáló rendszert a halál helyett, hogy örökre éledjenek az emberek. S így éles fiatal szemmel, melyet talán csak a szívhez lehet hasonlítani, akarom látni korunk valóságát, így akarok megérteni minden összefüggést és ellentétet, mely hasonlóképp jelenik meg bennem, mint a fotópapíron, melyet az előhívóba mártok.
Szóval fotókatona vagyok, vizuális közlegény; szuronyom a teleobjektív, a vér pedig a gondolat.” (1972)
Felkértél, hogy következő kiállításodat én nyissam meg. Zavarba ejtő felelősség! Ám mivel dezertáltál, ennek a kívánságodnak már nem tudok eleget tenni. Ha majd lesznek tárlataid, mások fognak tülekedni, hogy rivaldafényben sütögessék saját pecsenyéjüket – meg a Te fényképeidet. Ne haragudj, az ilyen szellemtelenül lihegő lóverseny engem nem érdekel.
Sírodnál nem díszlövések hangoznak majd el, legfeljebb frázisok pufogtatása zajlik, de akkor is fotótábornok voltál! Köszönöm Gyula, mindannyiunk nevében! Nyugodj békében!
Tóthpál Gyula kiemelkedő fotó galériánkban is megtekinthetőek ITT>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”31633,55835,8534″}
