59484

Kis falutörténet

Óvár kis palóc falu a történelmi Nógrád megyében, távol a forgalmas utaktól; erdőkkel, dombokkal körülvéve. Zsély és Ipolykér szomszédságában települt, de hosszú időn át csak északkeletről, Kishalom irányából lehetett megközelíteni. Elrejtettsége ellenére is régóta lakott hely ez errefelé, hisz határában őskőkori települést, az Óvár-hegyen (Szőlő-hegyen) pedig –mely egykor „felvigyázó helye” volt a vidéknek – népvándorlás kori sáncokat tártak fel. (Csáky, 1992:59-60) A nyelvhatár kisközsége erősen küzd fennmaradásáért. Van plébániája, Szent Erzsébetről nevezett temploma és magyar tanítási nyelvű katolikus kisiskolája is.

Dr. Lestár István papi pályájának kezdetei és folytatása Óvárban

A második világháború után meghurcolt felvidéki magyar papok közé tartozott dr. Lestár István (1899 – 1973) egykori komáromi apátplébános is. A nagy műveltségű, széles látókörű, tehetséges és bátor teológust szintén letartóztatták, megalázták, bebörtönözték, fizikai munkára ítélték és papi internálótáborba vitték. Aztán gazdag múlttal a háta mögött, megalapozott tudással felvértezetten, a büntetést elszenvedne, aránylag fiatalon megnyomorítva és megnyomorodva egy Isten háta mögötti nógrádi faluba, Óvárba helyezték, ahol emelt fővel szolgálta híveit s az Urat haláláig. De tekintsük át ezt az életpályát is.

Lestár István Ipolyság mellett, a Hont megyei Gyerken született 1899. augusztus 17-én egy, a faluban mindenki által tisztelt jómódú családban. Az Új Ember című katolikus lapban írták róla egykor, hogy „Hivatása kora ifjúságában jelentkezett: már mint kisgimnazista fél éjszakákat imádkozott át az ősi magyar falu Szent Katalin tiszteletére épült templomában.” (Új Ember, 1973.4.1.) Mint felvidéki magyar gyermek, ő is az Esztergomi Bencés Gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait Esztergomban és Nagyszombatban végezte, majd a bécsi Pázmáneumban fejezte be, ahol a teológiai doktorátust is megszerezte. 1922-ben szentelték pappá ugyanott. Ezt követően Pozsonypüspökin és Komáromban volt káplán.

Az utóbbi helyen az ottani kis szeminárium, a Marianum élére került, először prefektusként, majd igazgatóként. A Komáromi Kis szeminárium 1922-ben létesült a nagyszombati apostoli adminisztratúra magyar gimnazista kispapjainak a befogadására. (Sztyahula, 2013:52) Itt látta el többek közt a spirituálisi-prefektusi teendőket Lestár. 1929-ben felépült a Marianum Fiú Internátus is, melynek Lestár lett az igazgatója. Eszményi pártfogójukat Szent Imre hercegben látták, s Lestár szerint a felvidéki katolikus magyar nép számára ez az intézet biztosította legjobban „a véréből való papot, tanítót és értelmiségit”. Sok olyan tanítvány nőtt itt fel, akik mindig is hűek maradtak hitükhöz, nemzetükhöz, emberségükhöz.

1937-ben komáromi plébánossá nevezték ki Lestárt. Jelentős szerepet játszott a város életében is: tagja volt a városi törvényhatóságnak, társelnöke a Jókai Kultúregyletnek, alelnöke az Egyesült Kersztényszociális és Magyar Nemzeti Párt helyi szervezetének. (Viczián, 2002:816) Egy ideig a Katolikus Értesítőnek, a Komárom Actio Catholica lapjának is felelős szerkesztője volt. 1939-ben a Boldogságos Szűzről nevezett régi sági prépostság címzetes prépostja lett.

Lestár halálakor az őt egy ideig helyettesítő Bartal Lajos nagyzellői plébános másolta be a Historia Domusba a már idézett Új Emberben megjelent nekrológot. Ebben azonban nem írnak a prépost úr legszomorúbb éveiről, a megaláztatások esztendeiről. Az újabb Magyar Katolikus Lexikon szócikkében már erről is olvashatunk. Megemlítik, hogy „Lestárt 1949 februárjában letartóztatták, azzal vádolván, hogy Mindszenty József érseknek adatokat szolgáltatott a felvidéki magyarok kitelepítéséről. December 20-án 2 év munkatáborra ítélték”, ahonnan „1950-ben betegen szabadult. Augusztusban ismét letartóztatták, Mocsonokon egy papi internálótáborban tartották fogva. Szabadulása után haláláig Óváron plébános”. (Viczián, 2002:816)

Hetényi Varga Károly írja a papi sorsokat bemutató könyvében, hogy „Nem ismerjük pontosan dr. Lestár István tevékenységének tartalmát és jellegét, miben és mennyiben tájékoztatta az esztergomi prímást a felvidéki magyarságot érintő atrocitásokról”. Tény azonban, hogy a Hont megyei születésű komáromi papot az elsők között tartóztatták le. Pozsonyban néhány hónapig együtt raboskodott a hasonló okok miatt börtönbe zárt katolikus és református papokkal. Korai szabadlábra eresztése is csak csalóka játék volt. Már a börtönajtóban újabb ítéletet kapott: két évi fizikai munkára kötelezve Ilavára vitték. Innen betegsége miatt sikerült újra kiszabadulnia, ám ezt követte a mocsonoki internálótábor. Dr. Lazík Ambrus püspö֊knek sikerült őt újra kihozni, s ezután került Óvárba. (Hetényi, 2004:211-212)

A nógrádi kisközségben betegen és megtörve, de nagy-nagy kitartással és elszántsággal két évtizeden át szolgálta híveit, s vezette a Historia Domust. Érdemes itteni feljegyzéseit részletesebben is ismertetni, mert sok mindenre fény derül ezekből a sorokból: az ötvenes évek nem éppen könnyű korszakára, az állam és az egyház viszonyára, a falu társadalomrajzára, no meg természetesen saját életére is.

Az óvári templom a déli oldalról Csáky Károly  felvÓvárba érkezése kapcsán ezt jegyezte fel a plébánitaörténetben: „ 1953. szept. 12-én, éppen az óvári templom benedicalásának 70-ik évfordulóján érkeztem Óvárba a plébánia adminisztrálására. /…/ Mivel az utat nem ismertem, a patacskai temetőnél egy csipkebokor mellett várakoztam a losonci piacról visszatérő óváriakra, akik – húsz egynéhányan – nagy ör֊ömmel vették bemutatkozásomat, mivel az a hír járta, hogy az óváriaknak már nem lesz többé papjuk, és a falu meglepetésére vezettek Óvárba. /…/ Pénteken (szept. 18-án) éjfél után megérkeztem a nagy bútorszállító autóval, amely alig fért el a keskeny erdei (sósári) úton. Közben az óvári hívek hamarosan kifestették és kitakarították a plébániát.”

A plébános sorra felkereste a falu összes családját, elbeszélgetett velük: tájékozódott, gondjaikról, problémáikról, mindennapi életükről. Másik fontos feladatának tekintette a hitoktatás megszervezését. Akkor erre csak tanítás után, a délutáni órákban kerülhetett sor az iskolában, petróleumlámpa mellett. Heti egy-egy órában, két-két osztályt összevonva tanított. Az egyik filián, Galábocson máris konfliktusba keveredett az oktatás miatt, mivel – mint írja – „a galábocsi népi tanító közölte, hogy ebben az évben ott nem lesz hitoktatás, mivel tavaly sem volt, s ennek k֊övetkeztében ott nem lehet hitoktatást tartani”.

Galábocson egyébként csak szlovák iskola működött, s a fizikailag is legyengült Lestár gyalog járt ide Óvárból hittant tartani. 1957-ben már szekeret küldtek érte a szövetkezetből, s ha nem volt nagy sár, ezzel utazhatott. Máskülönben a hitoktatást csak október 25-én tudta elkezdeni, mert „várni kellett a járási egyházi referens engedélyére”. Az is előfordult, hogy nem tudta ezt a munkát végképp elkezdeni, mert a tanítók nem tájékoztatták a szülőket a hitoktatásra való jelentkezés lehetőségéről, a pap pedig nem jelenthette ki ezt a szószékről.

A plébános munkájába az állami szervek a maguk módján sok más tekintetben is beavatkoztak, mintegy nehezítve azt. 1963-ban például ezt jegyezte be a Historia Domusba Lestár István: „A tavaszi kékkői papi gyűlés alkalmával a járási egyházügyi titkár méltatlankodva közölte velem, hogy följelentés van ellenem. Kérdésemre annyit elárult, hogy az a panasz, hogy annyira befolyásom alatt tartom az ifjúságot, hogy mások nem foglalkozhatnak vele. Utóbb még azt is mondta, hogy ne gondoljam, hogy a faluban csak az történhetik, amit én akarok. Az az idő már elmúlt, Meg hogy a templomnak nem kell hétköznap is megtelnie. Én védtem magam, hogy semmit sem tettem sem az egyház, sem a világi törvények ellenére.”

Korlátozták a híveknek a körmeneteken való részvételt is, pontosabban nem engedélyezték a papnak, hogy híveivel kivonuljon ilyen alkalmakkor a templomból. 1960-ban írta az alábbiakat a plébános: „Az állami hatóság rendelkezése szerint a körmenetet ez évben (és ezentúl is) csak a templomban szabad megtartani, szimbolikusan. Az úrnapi körmenet a templom körül volt engedélyezve.” 1963-ban sem lett jobb a helyzet. Mint Lestár írta: „Au úrnapi körmenetet a járási hivatal intézkedése szerint csak a templomban tarthattuk meg.”

Ugyancsak korlátozták az egyházi sajtó terjesztését. Magyar nyelven ilyen egyébként sem jelent meg nálunk, csak a magyarországi jöhetett számításba. Mint az 1961-es bejegyzésekben olvassuk: „Az Új Ember című budapesti katolikus hetilapból 25 példányt rendeltünk meg ez évre Óvárba, de csak egy példányt küldött a pozsonyi Orbis azzal az indoklással, hogy leszállították a behozatali kvótát.” Olvashatunk feljegyzéseiben egy magyar katolikus lap tervezett kiadásáról is, amiből sajnos, semmi sem lett. 1968-ban írta a plébános az alábbiakat: „Azt a hírt kaptuk, hogy Szlovákiában Életünk címmel magyar katolikus hetilap fog megjelenni. 50 előfizető jelentkezhet rá, újévtől kezdve még + 10.” Mint tudjuk, a terv csak 1989 után vált valóra, amikor kiadták a Remény című lapot, de ezt plébánosunk már nem élte meg.

A búcsújárásokat szintén akadályozták, még a híres kékkői Kálvárián is, ahová a szlovák és a magyar katolikusok hosszú évtizedeken át együtt jártak régiónkból. 1968-ban még ezt volt kénytelen megörökíteni Lestár: „Szeptemberben meghirdettük a kékkői Kálvária-búcsút, de később ezt vissza kellett vonnunk.”

Még az újjáépített templomok megáldását is akadályozták a felsőbb szervek az 1950-es, 1960-as években. 1959-ben ez az akadályoztatás az óváriakat, illetve Lestár plébánost is érintette. Mint a plébániatörténetben írta: „Augusztus 30-ára tűzte ki püspök urunk, dr. Lazík Ambrus, trnavai apost. admninisztrátor úr a helybéli adminisztrátor felkérésére a renovált óvári templom megáldását. Ehhez azonban a világi hatóságok nem járultak hozzá a szlovák nemzeti felkelés 15. évfordulójának aug. 30-i ünnepségei miatt. A helyben és vidéken kihirdetett időpontot így el kellett halasztani. Ezután a püspök úr szeptember 8-án az esti órákban való megáldást javasolta, mivel vasárnapjai már f. év nov. közepéig bérmálásokkal és egyebekkel le vannak kötve. A KNV (Kerületi Nemzeti Bizottság – Cs.K. megj.) azonban ezt a terminust sem akceptálta, hivatkozva a munkanapra. Mivel ezek szerint püspök urunk személyesen nem jöhetett el a templomunkat megáldani, sajnálattal kellett a tervezett és várt megjelenéséről lemondanunk.”

Emléktábla a plébánián Csáky Károly felvételénAztán egy magánjellegű püspöki látogatásról is beszámolt Lestár István, amit így összegzett: „Szeptember 22-én meglátogatta plébániánkat dr. Lazík Ambrus püspök úr. Látogatásának kívánsága szerint szigorúan magánjellege volt. A kerületi esperes kíséretében d.e. háromnegyed 12-kor autóval érkezett. 60-ik születésnapja alkalmából üdvözölte a helybeli adminisztrátort, és elismerő, kedves szavakkal dedikált saját nagy képét nyújtotta át neki. Azután megtekintette a renovált templomot és imádkozott benne. Megelégedést és köszönetét fejezte ki a renoválással kapcsolatban, amit a következő vasárnap az adminisztrátor a híveknek tolmácsolt.” Arról is olvashatunk a feljegyzésekben, hogy a főpásztor több alkalommal is felajánlotta Lestárnak egy nagyobb plébánián való működés lehetőségét, de ő ezt nem fogadta el, hivatkozva életkorára és megromlott egészségi állapotára, meg arra, hogy szereti az óvári népet, s elégedett a sorsával.

1969-ben még beírt Lestár a krónikába egy rehabilitásával kapcsolatos bírósági döntést, mely arról szól, hogy a Nagykürtösi Járásbíróság az 1969. jún. 20-iki határozata alapján, a 82/68. számú törvényrendelet 22. paragrafusának értelmében felmenti a plébánost az 1949-ben hozott ítélet alól, pontosabban semmisnek tekinti a bíróság Lestár bűnösségét, azaz törvénytelen volt a reá kiszabott 24 hónapnyi, munkatáborban letöltendő kényszermunkával kapcsolatos döntés.

Eme bejegyzés után Bartal Lajos plébános folytatta az írást, így indítva azt: „Itt letette Dr. Lestár István c. prépost a tollat, és nem folytatta többé a krónika-írást. Kissé érthetetlen, miért hagyta abba azt már 1969-ben, holott lelkipásztori munkáját egészen bekövetkezett haláláig, 1973. március 5-ig pontosan végezte. Valószínű, nem feledékenységből, hanem biztosan megvolt rá az oka, ami előttünk ismeretlen.”

Bartal atya még beszámolt az 1972-es év nagy eseményéről, Lestár prépost úr aranymiséjéről: „E fénykép nagy örömünnepet örökített meg a megboldogult prépost úr dr. Lestár István életéből: 1972. január 8-án mutatta be aranymiséjét az óvári r. kat. templomban több oltártestvére és a hívek nagyszámú jelenlétében. A szentmisét számos köszöntő előzte meg. Óvár szinte minden gyermeke mondott egy-egy verset. De nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is meghatódva, örömkönnyekkel köszöntötték az aranymisés prépost urat.” Ennek az eseménynek egy vörös márvány táblával is emléket állítottak később a templomban, rajta az alábbi szöveggel: „…Istenünk hálát adunk,/ hogy szolgálhatunk neked/ ThDr. LESTÁR ISTVÁN/ címzetes prépost/ Aranymisés emlékére/ Bécs 1922 – Óvár 1972″.

Mielőtt lezárnánk az életpálya ismertetését, hadd említsünk még meg a Lestár által készített megannyi apró feljegyzés mellett egy lényeges dologról szóló, visszatérő gondolatot, ami sajnos máig aktuális köreinkben. Ez pedig az egykézés, gyermekeink számának apadása a Felvidéken. Lestár mindig figyelte a népszaporulatot a maga működési helyén, amit évről évre pontosan vezetett, s a népfogyatkozást egyre jobban fájlalta, megpróbált küzdeni ellene. Ehhez a szószéket már az első évben felhasználta. 1955-ben újra visszatért a témához, így fogalmazva és érvelve: „Szeptember 8-án ismét szóltam a prédikációmban a gyermekáldásról való óvakodás ellen. Bővebben beszéltem erről az év elején, a Vízkereszt utáni második vasárnapon. Az egy-gyermek-rendszer ugyanis nagyon elharapódzott a plébánia területén. Felolvastam a szószéken e statisztikát is a szomorú jelenlegi helyzetről. Az utolsó 30 év alatt (1924-1954) kötött házasságokból származott élő gyermekek száma szerint így oszlanak meg a házasságok: egy gyermek sincs 21 házasságban; az egykés házasságok száma 61; két gyermek van 35 házasságban; 3-3 gyermek mindössze 15 házasságban született; 4, 5 és 6 gyermek pedig csak egy-egy házasságban van.”

Egy 1958-as bejegyzés újra az egykézést érinti: „Május 5-én tragikus eset történt Galábocson. Manio-depressziós állapotban felakasztotta magát G. I.-né, sz. M.M. fiatal anya. Két kis árvát hagyott maga után, akik közül a nagyobbik épen az első szentáldozás előtt állt, a kisebbik pedig csak hét hetes volt. Szóbeszéd szerint búskomorságba az vitte az anyát, hogy a második gyermek világra hozása miatt szemrehányásokat kapott. Sajnos, az egyke el van terjedve e vidéken!”

Láthatjuk hát, hogy ez a megalázott és megnyomorított, betegségtől szenvedő ember mennyire a szívén viselte hívei sorsát, jövőjük alakulását. Isten szolgájaként utolsó leheletéig nagy-nagy becsülettel és szorgalommal végezte a neki kiszabott feladatot. Pap maradt ő mindörökké, aki keresztjét Krisztust követve végigvitte a Kálvárián. Halálakor utóda másolta be a Historia Domusba az „Egy papi sírra” című nekrológot az Új Emberből. Hadd idézzük ennek is néhány sorát: „Ötvennyolc paptársa és a hívek nagy sokasága kísérte március 8-án utolsó útjára Lestár István c. prépostot, Ó-Komárom egykori plébánosát. A szlovákiai magyar papság egyik legtiszteltebb egyéniségét vesztette el benne./…/

Az elmúlt években betegségek sora gyötörte. Lelkipásztori munkáját azonban szenvedései között is utolsó pillanatig ellátta. Halála előtt három nappal még papi gyűlésen vett részt. Szinte haldokolva mondta el utolsó miséjét, hogy hívei ne maradjanak vasárnapi mise nélkül. Temetését Július Gábriš püspök végezte, akinek felszentelésén halála előtt hét nappal még részt vett. Hívei körében, az óvári temetőben helyezték nyugovóra, a gyerki temetőből szülei sírjából vetve egy hantot leeresztett koporsójára.”

A jeles egyházi személyiség családi emlékei

Lestár István nyughelye tehát a falu temetőjében található. Sírjelén arcképe alatt ez a dedikáció olvasható: „Itt várja az örök feltámadást/ Főtisztelendő/ ThDr. LESTÁR ISTVÁN/ sági c. prépost, komáromi/ és óvári plébános/ 1899–1973/ Míg éltél, szerettünk,/ Míg élünk, el nem felejtünk./ Nyugodjál békében,/ Jézus szent nevében!”

A templomban látható egy régebbi Vörös márvány emléktábla, melyen ez olvasható: „… Istenünk hálát adunk,/ hogy szolgálhatunk neked/ ThDr. LESTÁR ISTVÁN/ címzetes prépost/ Aranymiséje emlékére/ Bécs 1922 – Óvár 1972″.

Van egy Fekete márvány emléktáblája a mártír papnak egykori lakóhelyén, a régi óvári plébánián is. Ez áll rajta: „Az igaz élni fog hűségéért/ községünkben/ lelkipásztorkodott/ húsz éven át főtiszt./ ThDr. Lestár István/ c. prépost/ 1899-1973″. Reméljük, szelleme az egész Felvidéken élni fog az örökkévalóságig.

(Ez az anyag részben az Ipolynyéken tartott szakmai konferencián is elhangzott az elmúlt évben.)

Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”59398,59397,59382,59310,59236,59141,58886,58791,58672,58547″}
Az aranymise és híradás halálárólLestár kézjegye a Historia Domusban Csáky Károly reprodukciójánLestér temetésePlébán iatörténet Lestár utolsó bejegyzéseével Csáky Károly reprTemplomszentelés 1954-ben Csáky Károly reprLestár-sír Gyerken Csáky Károly felvételénAz óvári sír. Csáky Károly felvételén