Levél Feszty Istvánhoz, nagybátyja omladozó kingyesi búvóhelyéről

Nem először, de talán utoljára szeretném felhívni Feszty Árpád születésének 160. évfordulóján a legszélesebb magyar nyilvánosság figyelmét arra, hogy miközben ékes szólamokkal és szóvirágokkal méltatjuk a magyar piktúra e kiváló alakjának életét és munkásságát, egykori műterme, amely szülővárosától, Ógyallától nem messze, a ma közigazgatásilag Vágfüzeshez tartozó Kingyesen található, s ahova a túlfeszített munka és a főváros idegrontó forgataga elől oly gyakran menekült alkotói magányába, az utókor közönye miatt az enyészeté lesz.

E mélységesen elszomorító és semmivel sem kimagyarázható tényről szól néhai Feszty Istvánhoz címzett alábbi el nem küldött levelem.

Adassék e levél néhai Feszty Istvánnak ott, a mennyek országában.

Mélyen tisztelt István bátyám!

Levelemmel bátorkodom zavarni, ám mielőtt olvasásához látnál – nem tudom van-e odafenn is abból a jófajta bagotai dohányból, amelyet 1969-ben kingyesi látogatásunk és diskurzusunk során csendesen elpöfékeltél -, ha a mennyei regula nem tiltja, azt ajánlanám, hogy előbb gyújts rá csibukodra.

Tudod, idelent már 2016-ot írunk és Feszty-emlékév van. Egyrészt őszintén repes a szívem az örömtől, hogy a Körkép festőjéről – megannyi gondja-baja mellett – nem feledkezett meg az utókor, másrészt mélységesen elszomorít, hogy nagybátyád kingyesi műterme omladozóban van, s hovatovább menthetetlenül az enyészeté lesz, akár a tőle nem messze állt, vályogból épített zsupfedeles tanya, amelynek a sorsáért hatvankilenc nyarán, amikor egy fa rádőlt a tetejére, annyira aggódtunk.

A tanyát, ahova Árpád nagybátyád élete végéig mindig visszavágyott, s ahol barátait, köztük Gárdonyi Gézát, Pósa Lajost, Dankó Pistát és korának további nagyságait gyakran vendégül látta, már nem sikerült megmentenünk. Akkor még bizakodtunk abban, hogy a részben téglából emelt műterem nem jut erre a sorsra, mert előbb vagy utóbb jönnie kell egy jobb kornak, amely elődei hagyatékát megőrzi, megbecsüli. Sajnos majd fél évszázad távlatából azt kell, hogy mondjam, nem így történt, mert amit Kingyesen jártamban az elmúlt napokban láttam és tapasztaltam…

Kingyesen így talán soha nem lesz egy szerény emlékhely, ahová a megfáradt magyar vándor, ha útja éppen arra vezet, betérhetne. Miután az egykori műterem megroppant kapufélfája fölé tűztem egy csokor mezei virágot, hazaérve mélységes bánatomban tüstént tollat ragadtam. De az is lehet, sőt valószínű, hogy az idelent történtekről mindent tudsz. S ha mégsem, akkor – egyszer annak is elérkezik majd az ideje – a továbbiakról majd személyesen.

Addig is maradok holtomig őszinte tisztelőd és híved,

Németh István

(Fotók, képek: a szerző)