Érdeklődéssel olvastam Homoly Erzsébet ama tudósítását, melyben egy régióbeli találkozóról-tanácskozásról számolt be. Okosan tette a Pro Kalondiensis Polgári Társulás, hogy a nemzeti összetartozás napja alkalmából megszervezte Losoncon a szóban forgó tanácskozást. Ilyenből kellene több is, ahol konkrét dolgokról esik szó, a lényegről beszélünk, társadalmunk betegségeit próbáljuk diagnosztizálni, közösségünk bajaira keressük a gyógyírt, illetve a megoldások lehetőségeit kíséreljük meg felvázolni.
S hogy miért lehetett még jó a losonci tanácskozás? Mert ott többek között a magyar közösségek állapotának felmérését, akciócsoportok létrehozását sürgették. Olyan akciócsoportokét, melyeknek „a közösségekből adódó lehetőségek szerint, reális célokat kell meghatározni.”
Az is fontos, hogy aprólékos, célirányos és hatékony munkát végezzenek: „a számtalan, apró kezdeményezés helyett kezdjenek érdemi munkát egy közös társadalomfejlesztési stratégia és cselekvési terv kidolgozása érdekében.”
Ami pedig a leglényegesebb, a továbbgondolkodás egyik feltétele: fel kell mérnünk az összes magyarlakta településen a valós társadalmi állapotokat. Most nem hazabeszélni akarok, de eszembe jutnak ama könyvpublikációim, melyek hasonló szándékkal-célzattal születtek az utóbbi időben. Például a Nemesbori sorsfordulói című falumonográfiám (2009), az Egyházascsalomiától Nagycsalomjáig (Fejezetek, képek a falu múltjából és jelenéből) című vaskosabb falukönyvem (2013), vagy a Két falu egy sodrásban című munkám Apátújfaluról (2014), amely mindössze húsz előnyomtatott példányban jelent meg eddig. De ide sorolhatnám a Pribéltől Garamsallóig (2009) tizenegy település társadalomrajzát felvázoló könyvemet, avagy a Szécsénykovácsitól Zalabáig tizenöt faluképet elénk táró kiadványomat (2007).
Ezeket akkor olyan célzattal is készítettem, hogy az illetékesek (kutatók, politikusok, társadalomszervezők, polgármesterek, képviselők, a megsebzett régiókban élő magyarok) kézbe vehessék, egyféle segédanyagként hasznosíthassák. Nem tudom, hány helyen értek célt e szerény példányszámban kiadott munkáim.
Oda kell figyelnünk arra is, amit Papp Sándor mondott Losoncon. Mert önkritikája sokunk számára megszívlelendő lehet: „Pótcselekszünk a kis rendezvények létrehozásával, kopjafák felállításával. Be kell látni, amit eddig csináltunk, attól nem marad meg a magyarság. Újra kell gondolni a települések közti kapcsolatokat.“
Bizony, az utóbbi időben én is bámultam azt a kavalkádot, ami a falunapokon kialakult. Olykor arra gondoltam, honnan van minderre pénz? Arra többek közt, hogy az alig 200-300 lelket számláló falucskákban is fellépjenek a nagy gázsikat bezsebelő, haknizó művészek, hogy kultúrát importáljunk drága pénzért. Félreértés ne essék, magam is ilyen faluból származom, és szívügyem volt mindig minden egyes település sorsának, megmaradásának keresése. De nem biztos, hogy az évekig futtatott módszerek, cselekvési formák a legjobbak.
Az is izgalmas lenne, ha feldolgoznánk, mire is kaptak jelentős anyagi támogatásokat az egyes alapítványoktól a pályázók? Vajon hogyan is szerveződik nálunk a kultúra? Mennyi az ilyen tevékenység importált része, a csak egy napig tartó hozadéka?
Böszörményi Istvánnak is igaza van, aki legnagyobb problémaként az önfeladást jelölte meg. Csak arra is meg kellene próbálnunk választ adni, miért kerülhet sor vajon az önfeladásra, illetve mit értünk pontosan alatta?
H. Duray Éva már meg is adta rá az egyik választ, illetve sok bajunk okát vázolja fel, amikor hiányolja a gazdasági együttműködést. Mint mondta: „Ha van egy biztonságos gazdasági háttér, akkor jó lesz magyarnak lenni is.“ Mert bizony, ahol nem lehet a létfenntartáshoz szükséges anyagiakat megteremteni, ott nehéz megmaradni. Ha kénytelenek vagyunk szülőföldünktől több száz kilométerre keresni a megélhetést, akkor miről is beszélünk? Ha kicsi gyermekeiket kénytelenek elhagyni a betévő falatért az édesapák, édesanyák, akkor hogyan szerveződhetnek a jó magyar családok, melyekben több utód is felnőhetne? Talán lehetne és kellene e gondolatokat még tovább sorolni, hogy azok is megértsék a bajok okát, akik még nincsenek ilyen helyzetben.
Egyszóval fel kell fedezni újra egymást és önmagunkat, hogy közösségekről lehessen beszélni. Kutatnunk kell és ki kell találnunk, milyen lehetőségeink vannak. Hogy mentőövek nélkül is boldogulhassunk ott, ahol őseink is boldogulni tudtak. Mert a föld még itt van, csak új stratégia kellene, hogy rájöjjünk, mit is kezdhetnénk vele. Még itt a sok természeti szépség, a múlt megannyi emléke, csak újra fel kell fedezni, be kell vinni a köztudatba. A megmaradás és összetartozás jegyében kell hát valóban cselekednünk. S hogy miképp, arra is közösen, szakértelemmel keressük a választ! Ahogyan azt Losoncon is megpróbálták.
