A karácsonyi ünnepkörhöz számos népszokás kapcsolódik. Betlehemest már az óvodában, a hittanórán tanulnak a gyermekek, helyenként még járnak kántálni, Ádámot és Évát, Istvánt, Jánost köszönteni, majd következik az aprószentekelés.
Dr. Balázs Lajos néprajzkutató mintegy az Antal Imre által vázolt kedvezőtlen változás magyarázataként „az ünnep eróziójáról” beszél.
Azt látom, hogy a kereszténység nagy ünnepeinek – Karácsony, Húsvét, Pünkösd – szervezését, kiváltképpen az előkészítését nem a lelki emelkedettség jellemzi. A kereskedelem arcot pirító offenzív lármája az ünnep egyházi vallásos és népi vallásos, játékos szokásait, mindezek üzenetét minimalizálja, vagy éppen megfosztja a kezdetekhez való visszatérés élményének megélésétől – állapítja meg.
Erodáló tényező a névadó szokásaink változása
Gondol-e valaki arra, hogy az idegen hangzású nevek elszaporodása nemcsak identitászavart kelt, hanem az Istvánolás, Jánosolás – a magyarság körében legkedveltebb családi ünneplés alkalmainak csendes fogyását is – tette fel a költőinek szánt kérdést, hangsúlyozva: – A születések számának visszaesése, az Istvánkák, Jánoskák fogyása a családi, baráti közösség és együvé tartozás ünnepeinek ritkulását, lazulását hozza évről évre.
Dr. Ferencz Angéla néprajzkutató, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója kutatóként és művelődési – köztük népi értékeinket felmutató – események szervezőjeként közelíti meg a témát.
Érdemes elgondolkodni, hogy azok a népszokások, amelyeket a néprajztudomány még úgy talált, és úgy írt le, mint élő, a hagyományos faluközösség és annak tagjai számára jelentéssel és jelentőséggel teli rítusgyakorlatok, hogyan és milyen más kontextusokban élnek napjainkban.
A művelődésszervezéssel foglalkozó szakember szerint ezek a népszokások nagy szerepet kapnak a közösségi művelődésben: félig-meddig tradicionális, félig-meddig színpadra adaptált változatok jelennek meg, és e köré találkozókat szerveznek. Példaként a Debreceni Betlehemes Találkozót említette, amelyen az idén három betlehemes csoport is részt vett Hargita megyéből, de Székelyudvarhelyen is igyekeznek annak mintájára térségi találkozót szervezni.
Kérdés, hogy mennyire lehet ezt turisztikai vonzerővé is növelni, ez kihívás minden rendezvényszervező számára – szögezte le, hozzáfűzve: – Itt két dolognak kell működnie: a szokás elérhetővé tétele, marketing ismeretekkel, ugyanakkor az autentikusságának a megőrzése.
Megjegyezte, hogy ezek rendszerint egymás ellen működnek, úgyhogy nagyon oda kell figyelni: indokolt-e és milyen esetben a szokásszövegek lerövidítése, a szokásos fiúszerepek megszüntetése stb. Ugyanakkor jónak tartja, hogy a pedagógusok előszeretettel tanítanak pásztorjátékokat, „ami mutatja, hogy a néphagyományok bevitele az iskolába követendő példa”.
Amire én felhívnám a figyelmet, és bátorítanék minden közösséget, ahol él ez a szokás: járjanak házról, házra, próbálják a játék létszámát megőrizni, mert a közösségük ereje itt mutatkozik meg, hogy a folytonosságot tudja-e biztosítani – zárta eszmefuttatását Ferencz Angéla.
Az ünneplés lelki igénye
Megkérdeztem egy klinikai pszichológust is, hogyan változott az ünneplés az idők folyamán. A pszichológus számos írásában, több kötetében is foglalkozott a kérdéskörrel, így kimerítő választ adott.
Az átalakulások ezúttal is nyugatról keletre hatottak – bocsátotta előre a szakember. – Felelős a korszellem, amely a keresztény gondolkodás kiszorulását is magában hordozza, annak ellenére, hogy hivatkoznak rá, ha szükségük van erre; a sokat emlegetett rohanás, az atomizált, egyéniesített, a pénzre és a megvásárolhatóságra épülő értékeket propagáló társadalom, a hagyományokat nem csak megkérdőjelező, de gyakran egyenesen rossznak minősítő mainstream, és a mindezeket állandóan reklámozó média. És nyilván mindazok, akik ennek bedőlnek.
Arra is kíváncsi voltam, hogy mi az ünnep szerepe az ember lelki életében, illetve hogyan változik ez az igény az előbb vázolt átalakulások fényében?
Meggyőződésem, hogy az ünnepre és az ünneplésre, azaz a rendkívüli pillanatokra, a szeretetteljes, tartalmas és nyugalmas együttlétre, amely feltöltődéssel jár, mindannyiunknak szükségünk van – szögezte le. – Az már egy másik kérdés, hogy ezt talán egyre kevésbé vagy egyre kevesebben vagyunk képesek megvalósítani – fűzte hozzá.
A pszichológus szerint maga az ünnep, ünneplés fogalma is alakulófélben van, „vagy talán már át is alakult és csak kevesen használjuk a régi, ha úgy tetszik, az eredeti értelmében”.
És ez az átalakulás, más és más előjellel, minden ünnepre vonatkozik – hangsúlyozta.
Megállapította, hogy ma már a karácsony fogalma – legalábbis az egyre kevésbé vallásos és hagyománytisztelő, hagyományőrző közegben, s amely közeg nálunk is terjedőben van – a karácsony ünnepe alatt már a Mikulást és a Szilvesztert is értik.
Valahogy itt is eltolódtak a hangsúlyok, és összemosódtak a különböző alkalmak – mondta, magyarázattal is szolgálva. – A december mostanra a reklámok jóvoltából az ajándékok hónapjává avanzsált és a köztudatban is valahogy összefonódott ez az ajándékozás, a vásárlás, a többféle készülődés, a többféle alkalom, amelyek között a Mikulás mintegy felütés a hónap elején, megadja a hangot a jelentősebb és ezért gazdagabb megnyilvánulásra, a Karácsonyra, s mindezt az év vége–év kezdete vízválasztó vonalánál tartott kirobbanó mulatozás zárja.
A pszichológus hangsúlyozta: tudatosan kerülte az ünnep kifejezést
Az ünnep bensőségességét gyakran a külsőségek csillogása; a szeretet, az odafigyelés, a felmagasztosult lélek harmóniáját a minél drágább ajándék; az örömöt a hangzavar és rikító külcsín; nemritkán konfliktusok, az ünnepi asztalnál, a karácsonyfánál kirobbanó konfliktus helyettesíti. Mert az egészet aláfesti, elkíséri egy feladatbomba – meggyűlt munkahelyi feladatok, az otthoni plusz feladatok, a megszokottnál nagyobb költségek és az egész megszervezésének szinte teljesíthetetlen feladata – okozta stressz. Ami gyakran mindenkiből időzített bombát farag és az robban az első szó, hangsúly vagy tekintet hatására – figyelmeztet a szakember.
De még nem drámai a helyzet
Fontos, hogy bármilyen jelentősek is ezek a változások, nem halt ki az igény arra, hogy a Karácsonyt megünnepeljük – hangsúlyozta. – Az az érzésem, hogy megszólalt a vészcsengő is. És azt is jónak tartom, hogy egyre többet beszélünk is ezekről a jelenségekről. Nem baj, hogy sokan jobban örülnek a vele járó szabad napoknak, hisz a pihenés jót tesz, néha ünnep lehet önmagában – fűzte hozzá.
Albert Ildikó az ünnepekhez kötődő rítusok fontosságát is kiemelte. Mint mondta, a rítusok mindig nagyon fontosak voltak és lennének, ha lennének, hiszen strukturálják az időt és viselkedési módozatokat írnak elő, néha olyan helyzetekben, olyan körülmények között is, mikor másként nagyon nehéz lenne az illető helyzettel megbirkózni.
Az ünnepek esetében a rítusok jók (lennének) arra, hogy egyrészt előkészítsék az ünnepet, segítsék a ráhangolódást, másrészt, hogy megadják a megfelelő keretet, és azokat a viselkedési módozatokat, amelyek nem csak a külsőségekben, de lélekben is eljuttassanak egy bizonyos, a megfelelő, állapotba – mondta, megjegyezve, hogy ezek is csak akkor működnek igazán, ha nem rutinszerűen, hanem kellő beleéléssel végzik őket.
A bevett szokások is kiürülhetnek
A Karácsony esetében gondolhatunk arra, hogy szinte mindenki földíszíti a fenyőfát vagy bizonyos ételeket fogyaszt ilyenkor, anélkül, hogy ezzel együtt megélje mindazt, ami az alkalom eredeti jelentése, illetve azt a határtalan szeretetet, ami a lényege lenne – hívta fel a figyelmet. – Tény, hogy mindaddig, amíg ezek a szokások vagy egy részük legalább működik, addig létezik valami közösségi – és ezzel megtartó – ereje is. Mint ahogyan nincs veszve semmi addig, amíg jelennek meg újabbak is, amelyek egy nagy közösségben ismertek és használatosak. A veszélyt az elszigetelődés, a szétforgácsolódás hordozza magában – hangsúlyozta Albert Ildikó.
Antal Imréék hamvaiból felélesztett betlehemese azt bizonyítja, hogy nincs veszve minden: ha megvan rá a belső igény, ünnepelni is tudunk.
