Egyre inkább tudjuk, tapasztaljuk, olvassuk, írásban is „bizonyítjuk”, hogy anyanyelvünkkel nem bánunk méltó módon. A szellemi önpusztítás végzetes útja ez is, de kit érdekel ez manapság? Kisebb bajunk is nagyobb ennél, mondják, gondolják sokan. Vannak még megrögzött nyelvőrök, de abban nem vagyok biztos, hogy nálunk, a Felvidéken is akadnak.
Jutott eszembe mindez most, hogy a párkányi légszennyeződést kiváltó üzem ellen elindult a tiltakozás, kampány, ki minek nevezi.
Van egy település a Duna partján, amely sajnos még a hivatalos szervek, egyes hivatalosan vélekedő emberek szerint is „határváros” (bár nekünk már rég nem az), melynek polgármesteréről – megválasztása idején – úgy véltük, hogy tökéletesen beszél magyarul. Hiszen színtiszta magyar faluban született, magyar szülők gyermekeként. Az rendben van, hogy megtanulta a kötelező államnyelvet, hiszen itt élünk! Igaz, hogy az ezer évig Magyarországhoz tartozó területen, amit csak úgy elvágtak egyszer-kétszer, de közel száz éve államnyelvet kell beszélnünk, ezt sugallják nekünk. Aztán vagy megtanultuk, vagy nem. Ha nem, akkor ez a mi bűnünk, s vétkesek vagyunk, kisebbségiek, és további sok-sok jelzővel megbélyegzettek. Érezzük ennek súlyát, hátrányát, bármilyen végzettségűek gyermekeink, akik néha ezért is mennek világgá, mert úgymond „nem tudják a nyelvet, nem kapnak munkát”, magyarázkodik némely szülő.
S itt van a „határ menti” kisváros Párkány, (szerintünk) magyarul tökéletesen beszélő első embere, akit meghívnak egy komoly tárgyalásra a Duna túlpartjára, s ott nem tudja megmagyarázni az anyanyelvén, hogy mi is lesz az a fránya légszennyező üzem, ami ellen a Duna másik partjáról is tiltakoznak.
S ekkor kezdi a város első embere szlovákul is magyarázni (szavanként) a magyar félnek, hogy mi mit jelent. Majdhogynem két nyelven beszél az esztergomiaknak. S végezetül a teljesen érthetetlen magyarázat után többször is hivatkozva rá, felkínálja a szlovákul írott 180 oldalas dokumentumot, hogy „tessék elolvasni”. Nesze neked tárgyalási diplomácia!
Aki ezt a neten végighallgatja, megdöbben, és a szégyenpír is megjelenik az arcán.
Ha az az ember, aki egy „határ menti település” vezetője, a testvértelepülési viszonyban lévő magyarországi településsel folytatandó tárgyalások, találkozások, fontos dokumentumok ismertetése során nem tud az anyanyelvén értelmesen szólni, akkor tolmács, vagy fordító segítségével tegye meg azt a kötelességét, de mindenképpen felkészülve üljön asztalhoz a másik féllel. Jogos lenne ez az elvárás itthon is, és jó lenne, ha igény is lenne rá. Mert az említett polgármester a hirdetőtáblára is csak egy nyelven függesztette ki a véleményezésre szánt dokumentumot.
Jó lenne, ha az itt élő magyarság is igényelné a hivatalos szervektől, igenis írják le, mondják el neki a saját anyanyelvén a lényeget, mert nagyon sokszor ezért is vannak a minden területről bennünket érő meglepetések, pofonok, kellemetlenségek, félreértések, mert szégyellve, hogy nem értjük a szlovák magyarázatot, nem merünk a jogainkért szót emelni a hivatalban, az orvosnál, az üzletben, és bárhol, ahol semmibe vesznek bennünket.
